Nyári találkozás Zsuráfszky Zoltánnal

Nincs a táncházmozgalomban olyan, aki ne tudná, ki is az a Zsura, de a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedőnek köszönhetően ma már az egész ország ismeri. A Honvéd Együttes és tánckara, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetőjével, a Kossuth-díjas koreográfussal, érdemes és kiváló művésszel, Zsuráfszky Zoltánnal azelőtt beszélgettünk, hogy régi-új darabja, a Székely Dózsa György című tánckrónika országos nyári turnéra indult.

– Szikszón születtem, és bár szerettem azt a közeget, mégis szégyelltem kicsit, amikor tizennégy évesen Budapestre kerültem. Ma már büszkén vallom, hogy ebből a nyolcszázötven éves abaúji kis mezővárosból származom. Édesanyám tanító, édesapám üzemvezető volt ott. A magyar tánchagyományról nem sokat tudtunk. A fordulat akkor jött, amikor felső tagozatosként a szüleim beírattak társastánctanfolyamra. Öltönyben és zsabós ingben jártuk az angol valcert, a foxot, a csacsacsát, és kiderült, hogy mindegyik nagyon könnyen megy nekem. Bűn rosszul énekeltem, az osztálytársaim megszakadtak a nevetéstől, ha a tanár felszólított, de annak már korábban is voltak jelei, hogy jó ritmusérzékem van. Igaz, erre senki sem figyelt fel különösebben. Emlékszem, hogy óvodásként elsírtam magam, amikor közönség előtt kellett volna szavalnom. De amikor a tánciskolában kellett megmozdulnom a színpadon, az teljesen természetesen jött: kiderült, hogy nemcsak a ritmust érzem, de kiváló mozgásmemóriával is rendelkezem. Ezért meghívtak a helyi néptánccsoportba is, ahol bármit megtanultam, és óriási sikerélményeim voltak.

Valahol fent és bent kezdődik, az égből hull alá, a lehetetlenen át is utat talál magának, és mire a hegyekből leér, sodrása van. Partjára letelepednek az emberek, csobogásában élnek, dolgoznak, és belőle merítenek saját, új útjaikhoz. Van egy hely a világunkban, ahol a patak völgye a művészetek völgyével azonos.

Varázslatos helynek tartják, pedig tényleg a mi világunk része, vagyis nemcsak választott értékeink tartományában létezik, hanem gyökereinket fogja össze, nélkülünk, valódi arcunk nélkül pedig nem lenne az, ami. Ez a Művészetek Völgye, amelynek csaknem egy emberöltő óta ad otthont a festői Balaton-felvidék néhány ősi települése. A Séd-patak völgyének vonzáskörzetében minden év július végén, augusztus elején megrendezett összművészeti fesztivál nemcsak a pihenni, de a feltöltődni is vágyó látogatók kedvenc zarándokhelye. A varázslatkeltő impulzusokkal utcaszínház, improvizatív komoly-, nép- és világzenei koncertek, szobor- és versfaragóműhelyek, kiállítások és kézművesmesterek portékái kecsegtetnek.

Gondolatok Brahms II. zongoraversenyéről Máig érthetetlen számomra, hogy míg sűrűn játszott és (nem méltatlanul) népszerű szerzőkre gyakran neo, eklektikus, követő és egyéb jelzőket aggat a „kanonizált zenetörténet”, addig a klasszicizáló, már saját korában is vállaltan „idejétmúlt” Johannes Brahmsszal kapcsolatban miért olyan megengedő, toleráns, sőt rajongó a „szakma”. Brahms kényelmes (német-bécsi) polgár, aki hasznos időtöltésként ráérősen komponálgatott. A programzenét elveti; különösebb gondolatok, érzelmek-indulatok, célok nem mozgatják; főleg a tartalom és forma arányainak megteremtése érdekli. A harmónia. Szimfóniáiban, versenyműveiben is. Brahms tiszta zenéje kellemesen lusta, távolságtartó, hűvös és veszélytelen… Német requiemje is inkább csak szépen megoldott feladat, semmint meggyőző hitérv. A Magyar táncokkal pillanatokra „elgyengült”: fölpezsdült sűrű vére, valami „emberivel” áldozott a népszerűség oltárán. Mára ezek elcsépelt ráadásszámok lettek – külföldi vendégzenekarok közhelyes, szellemtelen gesztusai.

Michael Kohlhaas

Már megszoktuk, hogy kultúránk alapfabuláinak brutális akciófilmekké degradálása folyton újraéledő hollywoodi trend. Az európai filmgyártásnak e divathullámhoz való felzárkózása azonban viszonylag új jelenség. Az itthon augusztus elején bemutatott A lázadás kora is efféle darabnak tűnik. De csak első pillantásra.