A csacsacsától a legényesig

Hogy került tizennégy évesen Budapestre?

 – Amikor nyolcadikos lettem, a szüleim azt mondták: irány a leninvárosi gépészeti technikum, mert a villanymotorok tekercselésével jól lehet keresni. Ám én megtudtam, hogy az Állami Balett Intézetben néptánc tagozat indul. Tímár Sándor és Györgyfalvay Katalin kétezer- négyszáz gyerek közül negyvenet választott ki, közöttük engem. Amikor édesapámnak feltettem a kérdést, hogy elenged-e Budapestre, azt kérdezte: „Cirkuszos leszel, fiam?” „Ha elengedsz, akkor kipróbálnám” – válaszoltam neki, mire ő annyit mondott, hogy álljam meg a helyem, és vigyázzak magamra.

Megfogadta a tanácsát?

– Ezekben az években indult a táncházmozgalom, amelyből én sem maradhattam ki. Belevetettem hát magam a budapesti éjszakába, de mindig figyeltem arra, hogy ez ne menjen a tanulás rovására: 1975-ben nívódíjjal végeztem el az iskolát. Fantasztikus szellemi pezsgés volt körülöttünk: találkozhattunk, később pedig együtt is dolgozhattunk többek között Jancsó Miklóssal, Hernádi Gyulával és Csoóri Sándorral is. Utóbbi egyszer elhozta a balettintézetbe Kallós Zoltánt, aki azt mondta: „Srácok, nyáron látogassatok meg Kolozsváron.”

Szaván fogták?

– Hogyne. Mivel édesapám nem adott pénzt, kőművesek mellé szegődtem segédmunkásnak, hogy összeszedjek pár ezer forintot az útra. Szikszón felkutattam azt a három családot, amelyiknek voltak rokonai Erdélyben, és az egyikükkel elvitettem magamat és a hátizsákomat Kolozsvárig. Innét előbb kimentem busszal Székre – olyan volt, mint egy meseváros –, majd felkerestem Kallós Zoltán otthonát. Ő épp gyűjtőúton volt Gyimesben, ezért felültem a vonatra, és elmentem Madéfalvára a másik szikszói kapcsolatomhoz. Itt megtudtam, hogy búcsú van Gyimesben, ismét felültem hát a vonatra, és leszállva megkopogtattam Zoli bácsi vállát. Még aznap éjszaka továbbvonatoztam vele a moldvai Klézsébe és Lészpedre. Innen jöttem vissza aztán Marosludasra, ahonnan az ismerősök már autóval vittek haza Szikszóra.

Egy ilyen kaland után nyilván Erdély szerelmese lett.

– Ettől kezdve havonta jártam ki Erdélybe a barátaimmal. Rengeteg élményben és kalandban volt részünk.

A hatalommal nem gyűlt meg a bajuk?

– A szekusokkal és a rendőrökkel is akadt konfliktusunk. Fiatalok voltunk és meggondolatlanok, így nemegyszer mi kerestük magunknak a bajt. Egyik alkalommal Désen flangáltunk, a kalapunk köré kötött nemzeti színű szalaggal. A rendőrök persze levetették velünk. Amikor ezt Zoli bácsinak elmeséltem, lekevert egy pofont. Igaza volt, mert nagyobb baj is lehetett volna belőle.


Azt hallani, még a gyermekeit is Kalotaszegen kereszteltette.

 

– Három évtizednyi Erdély-járás során rengeteg családi kapcsolatunk alakult ki. A kalotaszegi Mérán élő Tötszegi András barátommal, aki részt vett az erdélyi táncházmozgalom elindításában, a hetvenes-nyolcvanas években megannyi közös gyűjtőutunk volt. Ő és a felesége lettek az egyik lányom keresztszülei. Amióta együttesvezető vagyok, azóta sajnos ritkábban, inkább csak fellépések, turnék alkalmával jutok el Erdélybe.

Ahogy tavaly az István, a király-rendezésével Kolozsvárra, vagy idén nyáron a Székely Dózsa György című tánckrónikájával Temesvárra, Sepsiszentgyörgyre és ismét a kincses városba. Miért pont Dózsa? A parasztfelkelés ötszázadik évfordulója miatt?

– Dózsa György élete már gyerekkorom óta izgatott. Kósa Ferenc Ítélet című filmje, Nemeskürty István Önfia vágta sebét című esszékötete, Féja Géza monográfiája, Illyés Gyula drámája nagy hatással volt rám és feleségemre, Vincze Zsuzsannára, aki, mint évtizedek óta közvetlen munkatársam, megírta a darab forgatókönyvét. Zenéjét Szarka Tamás és Makó Péter jegyzi, a főszerepben pedig Novák Péter látható. 1980-ban már a Zalai Kamaratánc Fesztiválra elkészítettem egy rövid koreográfiát e témában Dresch Mihály és Ökrös Csaba zenéjével, de a zsűri lesöpörte. Bár egy másik darabom fődíjas lett ugyanott, nagyon el voltam keseredve. Mégis, ha valamivel megbukok, százszoros erőre kapok, és csak azért is megmutatom. Abizonyítás lehetősége 2010-ben jött el a Szegedi Szabadtéri Játékok felkérésére.

A mostani tehát a négy évvel ezelőtti darab felújítása?

– Mondjuk inkább úgy, hogy annak a folyamatos átalakítása. A szegedi bemutató után szűkítettük a táncosok számát, most ismét bővíteni kellett. Sepsiszentgyörgyön pedig még lovasokkal is kiegészül az előadás (az erdélyi helyszínen e beszélgetésünk után, július 19-én volt a bemutató – a szerk.). És a díszletet is megújítottuk.

Tény, hogy a parasztfelkelésnek idén van az ötszázadik évfordulója, de a parasztvezér megítélése ellentmondásos. Ki volt Ön szerint Dózsa?

– Ez művészi alkotás, senki se kérje számon rajta a történeti hitelességet! Ha Petőfinek, Adynak, Juhász Gyulának vagy Sinka Istvánnak jó volt Dózsa, akkor mi se finnyáskodjunk! Senki ne a történeti Dózsára számítson a darabban, hanem egy magával ragadó emberi történetre: benne szerelemmel, tipródással és hősiességgel. Ezt a drámát állítottuk színpadra a táncművészetben rejlő lehetőségek kiaknázásával. Megjelenik benne a középkor zenei-ritmikai világa és a korabeli tánckultúra. Aki látja a darabot, annak biztosan óriási élményt jelent majd.

Miért tartotta fontosnak, hogy Dózsa neve elé a megújult előadás címében már odakerüljön a székely jelző is?

– Ha valaki Dózsa nevét hallja, a helyi focicsapat, a termelőszövetkezet vagy az egykori úttörőcsapata jut eszébe. A címadással azt akartam kifejezni, hogy ez a darab sokkal többről szól, mint egy május 1-jei felvonulás.

Miről szól az alkotás?

– Egyik darabomban sem politizálok, de szeretném, ha mégis mindenki érezné belőlük – így a Székely Dózsa Györgyből is – azt, hogy kik vagyunk mi, magyarok. E darabokból példát meríthetünk küzdeni tudásból, és megláthatjuk bennük az összefogás erejét. Legalább ennyire lényeges üzenet a világra való nyitottság, a befogadás fontossága is. A bartóki szellemiség jegyében ezért bátran nyúlok hozzá a közöttünk élő népek zenei és tánchagyományához is – például egy román anyagot dolgoz fel Dózsáék csatába indulása –, egészen egyszerűen azért, mert ezek is szépek, és ráadásul bővítik az önkifejezési lehetőségeinket. Tehát gazdagítanak minket, és egyáltalán nem vesznek el semmit a magyarságunkból.

Zsuráfszky Zoltán 1956-ban született Szikszón. Az Állami Balett Intézet néptánc tagozatának elvégzése után az egri főiskola pedagógia–népművelés szakán, majd a Magyar Táncművészeti Főiskola koreográfus szakán szerzett diplomát. A Magyar Állami Népi Együttes szólistája, majd tánckarvezetője volt. Vezette a szegedi JATE Bálint Sándor Táncegyüttest és a gyöngyösi Vidróczki Együttest, emellett 1984 őszén megalapította a Kodály Kamara Táncegyüttest, amelynek művészeti vezetője volt. 1991 és 2007 között a Budapest Táncegyüttes művészeti vezetője és igazgatója. 2007-től a Honvéd Táncszínház, 2012 óta a Honvéd Együttes művészeti vezetője. A hazai hivatásos és amatőr együttesek szinte mindegyikében dolgozott. Rendszeresen tanít Amerikában, Kanadában, Svájcban, Németországban és Japánban.

A Székely Dózsa György című tánckrónika
országos turnéjának hátralévő állomásai

•Nyíregyháza, Nyíregyházi Szabadtéri Színpad, augusztus 10.
•Kolozsvár, Kolozsvári Magyar Opera, augusztus 17.
•Szekszárd, Prométheusz park, augusztus 20.
•Budapest, Margitszigeti Szabadtéri Színpad, augusztus 22.
•Budapest, Erkel Színház, november 29–30.

Részletek: www.honvedart.hu

 

Kiss Sándor