Kiss Sándor
A megmaradás szolgálatában – Találkozás Dinnyés József daltulajdonossal
A magyar nyelvű irodalom első antológiájából, Huszár Gál 1560-ban született énekeskönyvéből szólaltat meg legújabb lemezén negyven éneket Dinnyés József, aki úgy tartja, a török idők szerzői a nemzeti önismeret költeményeit alkották meg közel fél évezreddel ezelőtt. A reformáció ötszázadik évfordulójára készült kiadvány a megmaradásra, önmagunk, családunk, nemzetünk és hitünk megtartására buzdít és tanít bennünket.
A csacsacsától a legényesig
Nyári találkozás Zsuráfszky Zoltánnal
Nincs a táncházmozgalomban olyan, aki ne tudná, ki is az a Zsura, de a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedőnek köszönhetően ma már az egész ország ismeri. A Honvéd Együttes és tánckara, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes művészeti vezetőjével, a Kossuth-díjas koreográfussal, érdemes és kiváló művésszel, Zsuráfszky Zoltánnal azelőtt beszélgettünk, hogy régi-új darabja, a Székely Dózsa György című tánckrónika országos nyári turnéra indult.
– Szikszón születtem, és bár szerettem azt a közeget, mégis szégyelltem kicsit, amikor tizennégy évesen Budapestre kerültem. Ma már büszkén vallom, hogy ebből a nyolcszázötven éves abaúji kis mezővárosból származom. Édesanyám tanító, édesapám üzemvezető volt ott. A magyar tánchagyományról nem sokat tudtunk. A fordulat akkor jött, amikor felső tagozatosként a szüleim beírattak társastánctanfolyamra. Öltönyben és zsabós ingben jártuk az angol valcert, a foxot, a csacsacsát, és kiderült, hogy mindegyik nagyon könnyen megy nekem. Bűn rosszul énekeltem, az osztálytársaim megszakadtak a nevetéstől, ha a tanár felszólított, de annak már korábban is voltak jelei, hogy jó ritmusérzékem van. Igaz, erre senki sem figyelt fel különösebben. Emlékszem, hogy óvodásként elsírtam magam, amikor közönség előtt kellett volna szavalnom. De amikor a tánciskolában kellett megmozdulnom a színpadon, az teljesen természetesen jött: kiderült, hogy nemcsak a ritmust érzem, de kiváló mozgásmemóriával is rendelkezem. Ezért meghívtak a helyi néptánccsoportba is, ahol bármit megtanultam, és óriási sikerélményeim voltak.
Hithősök nótáriusa
Múltidéző Tóth-Máthé Miklós íróval
A színjátszás és az írás talentumával is megáldották, végül – bár Thália papjaként kezdte a pályafutását – író lett belőle. A Debrecenben élő Tóth-Máthé Mik lóssal folytatott beszél- getésből többek között kiderül, mi ért érezte úgy, hogy pályát kell módosítania, és az is, miként segítette írói munkájában a mindig is benne élő színész.
– Az ’56-os forradalom évfordulóját ünnepeltük és az azt követő szabadságharc leverésére emlékezünk a napokban. Ön miként gondol az akkor történtekre?
– Csodálatos napokat éltünk abban a szűk két hétben. Én segédmunkásként dolgoztam egy miskolci gyárban, miközben a színművészeti főiskolai felvételre vártam. A forradalom szele engem is magával ragadott, és megírtam egy verset, amit később elővigyázatosságból édesapám elégetett, de arra emlékszem, hogy nem kíméltem benne se Rákosit, se az oroszokat. Október 25-én néhány barátommal a miskolci Petőfi-szoborhoz mentünk, ahol éppen véget ért a tüntetés, és a tömeg az egyetemre indult tovább. A többiek heccelésére a zászlók alá léptem, és figyelmet kértem, hogy elmondhassam a költeményemet, ahogy még aznap a szülőfalum, Tiszalúc tüntetésén is elszavaltam a Nemzeti dalt és a Szózatot. Pár hónappal később két pufajkás ugyan felismert Miskolcon, el akartak vinni, de a gondviselés egy joviális rendőrt küldött arra, aki megmentette az életemet. Ezt a történetet A kapualj című novellámban írtam meg később.
