A megmaradás szolgálatában – Találkozás Dinnyés József daltulajdonossal
Fotó: Dimény András

 

Daltulajdonosként mekkora a vagyona?
– Szinte felbecsülhetetlen. Ötszáz év magyar költészetét tudom idézni, körülbelül kétezer éneket. Mindez anyagi értelemben vett gazdagságot persze csak akkor jelenthetne, ha ez a dalkincs rendszeresen szerepelne belépőjegyes koncerteken, és a jogdíjakat megkapnám, de nemcsak én, hanem a költők és jogörököseik is. Mindenesetre az elmúlt tizenöt-húsz esztendőben, ha valaki azzal keresett meg, hogy egy-egy esemény, évforduló méltó megünnepléséhez szüksége lenne néhány énekre, mindig megtaláltam a repertoáromban az oda illő műveket. Nyáron például Gyóni Gézának avattak emléktáblát a szülővárosában. Ebből az alkalomból nemcsak az ő költeményei közül szólaltattam meg néhányat, hanem egy költőutód, az erdélyi születésű, ma Gyónott élő Kapui Ágota műveiből is. Az ötvenhatos forradalom és szabadságharc évfordulójára összeállított műsoromban például nem később élt költők utólag írt versei szerepelnek, hanem az eseményeket megélt kortársakéi. A dalokon kívül a vagyonomat az jelenti még, amit az évtizedek során összezsúfoltam itt, a lakásunk galériáján: ezek főként zenei témájú könyvek, antológiák, költők verseskötetei. Ezekből táplálkozom, ezek a kincseim. Na és persze a kilenc unokám.

Nagy vállalkozáson van túl: a reformáció ötszázadik évfordulójára készülve jelentősen bővítette a XVI. századi repertoárját. Huszár Gál énekeskönyvéből adott ki egy könyvecskében negyvenkét éneket, és lemezfelvétel is készült. Hogyan folyt a munka?
– Huszár Gál nagyszerű alakja régóta foglalkoztatott. Nemcsak az általa szerkesztett és részben szerzett énekeskönyv miatt, amely a XVI. századi magyar költészet legjavának gyűjteménye, hanem a magyar nyomdatörténetben betöltött szerepe miatt is. Négyszázötvenöt évvel ezelőtt ő alapította a ma is működő debreceni Alföldi Nyomdát, amely a legrégebbi a magyar vállalatok sorában, igazi ipartörténeti kuriózum. Emellett egy református börtönlelkész barátom példája lebegett a szemem előtt, aki betéve tudja a református istentiszteleti énekeskönyv XVI–XVII. századi énekkincsét, sőt annál jóval többet is. Ő arra ösztönzött, miért ne mélyedhetnék el ebben a korszakban én is. Belevágtam hát az olvasásba, és ahogy egyre jobban beleástam magam a témába, a magyar történelem egyik legderekabb időszaka rajzolódott ki előttem. Olyannyira, hogy a reformkor addig legnagyobbnak vélt gondolkodói Huszár Gálhoz és kortársaihoz képest már-már kisfiúkká váltak a szememben. Kiderült például, hogy Thuri György, Várpalota kapitánya kiváló szerző és bajnok katona volt egyszerre, a szigetvári hős, Zrínyi Miklós kortársa, kétszáz győztes párbajjal a háta mögött maga is nagy törökverő.

A Huszár Gál-lemezt az egy évvel ezelőtt elhunyt Kobzos Kiss Tamás énekmondónak ajánlotta.
– Sok-sok évtizeddel ezelőtt fellépésem volt a debreceni Kossuth-gimnáziumban. Az akkor harmadikos Tamás tehetséges gitáros volt, egy tanára hívta fel rá a figyelmemet. Megkértek, hadd kapcsolódhasson be a műsoromba. Egy Bob Dylan-dalt énekeltünk el együtt angolul és magyarul. A tornatermi koncerten az egész iskola bömbölve énekelt, nagyon jól éreztük magunkat. Aztán beszélgettünk, és én megkérdeztem Tamást: ha már itt van Debrecenben, nem kellene-e az angol, ír és amerikai dalok helyett inkább Csokonai Vitéz Mihályt és Pálóczi Horváth Ádámot elővennie. Ebbe az irányba terelgette őt költő-író édesapja is. Útjának megtalálásában segítségére volt az is, hogy a családja erős református gyökerekkel rendelkezett, és jó kapcsolatot ápolt Berkesi Sándor karnaggyal, vagy az ugyancsak nemrég elhunyt Joób Árpád népzenésszel, népzenekutatóval. Komák lettünk és maradtunk a haláláig, a keresztapaságom esetünkben a zenére, az énekelt versre vonatkozott. Tavaly ősszel, az utolsó találkozásunkkor, a kórházban szinte az ismeretségünk kezdeti időszakát idézte fel a beszélgetésünk. Utánam is küldte egy telefonos üzenetben, hogy a látogatásom olyan volt számára, mint az első, csak most nem ismerkedtünk, hanem emlékeztünk, búcsúztunk. A Huszár Gál-lemezen számos olyan ének szerepel, amely az ő repertoárjának is része volt. Természetesen Tamás a maga stílusában, múzeumjellegű dalmondásban mutatta be ezeket, úgy, ahogyan a születésük idején hangozhattak. Jómagam pedig a jelenkor hangulatában és lendületével próbálom megszólaltatni őket. Nem annyira a XVI. századot akarom megidézni, sokkal inkább a mai kor gyermekének figyelmét szeretném felhívni rájuk.

Nyilván azért, mert – ahogyan a kiadvány előszavában is írja – meggyőződése szerint ezek a hajdan lámpakoromból, gyantából, lenolajból nyomtatott szövegek és a velük egybeforrt dallamok hozzánk, mai keresztyénekhez és mai magyarokhoz is szólnak.
– Ahogyan például az előszóban idézett, egységre intő gyöngyszem is: „Vedd el a mi szívünknek hitetlenségét, / Világosítsd meg elménknek nagy sötétségét, / Rontsd el a gyűlölségnek nagy kegyetlenségét, / Engedd a te szent hitednek mindenütt egyességét.” Arról nem is szólva, hogy ezek nélkül az ősök és hősök nélkül ma aligha lehetne a magyarság olyan, amilyen. Meggyőződésem tehát az is, hogy a magyar nyelv, a magyar nemzet és így a magyar keresztyénség megmaradásának az énekeit szólaltattam meg ezen a lemezen. S ennek a korszaknak éppen ez a legfontosabb üzenete számunkra. Most tanultam meg én is, hogy két nyelvünk van: az egyik az anya-, a másik az atyanyelvünk. Az előbbi a megmaradásra, önmagunk, családunk, nemzetünk, hitünk megtartására tanít és buzdít, az utóbbi pedig arra, hogy miként mondhatjuk el mindezt a magunk, fiaink, a másik ember és az Úr számára. Ilyen értelemben ezek a nemzeti önismeret költeményei is.

Huszár Gál énekeskönyve irodalomtörténeti szempontból is mérföldkő, hiszen a magyar nyelvű költészet első antológiája.
– És ugyanez igaz rá zenei szempontból is. A versek mellé rendelt dallamok a korabeli magyar zenei ízlést tükrözik. Annak ellenére, hogy ezek a szerzők, mielőtt megismerték volna a megújult vallást, nagyon tehetséges, de többségükben mégiscsak latinul író és éneklő egyházi emberek, szerzetesek voltak. És bár kétségtelen, hogy a latin nyelvű egyházi kultúra képviselőiként is rendkívüli értékeket hordoztak, fölismerték az anyanyelven való prédikálás, éneklés és bibliaolvasás csodálatos varázsát. Azt, hogy így értő fülekhez, gyülekezethez juthatnak, és egyfajta lelki hadseregként a nemzet szolgálatába állhatnak, tartva a hitet abban a népben, amelybe Isten helyezte őket, és amely a katolikus Pázmány Péter és a református Bethlen Gábor szavaival élve két pogány – a Habsburgok és a törökök – között vívta élethalálharcát.

Az interjú telefonos egyeztetésekor azt mondta, nem is lett volna szükség nyelvújításra. Mire gondolt?
– Arra, hogy a XVI. századi magyar nyelv gond nélkül érthető a mai ember számára is. Ráadásul minden érzelmet, a hazához és az Istenhez intézett gondolatot pontosan ki tudtak fejezni vele. Pedig minden költő a maga nyelvjárását használta. A szegediek, az egykori ferencesek, Szegedi Gergely, Szegedi Kis István, Szegedi Lajos például gyönyörűn ö-ztek. Magam is szegedi vagyok, ezért javasoltam is a ferences barátoknak, hogy szólaltassuk meg az énekeiket a templomukban. Egyelőre húzódoznak tőle, mondván, mégiscsak protestánsokról van szó. Én viszont úgy vélem, elsősorban nem protestánsokként kell látnunk őket, hanem szegedi költőkként, akik innét vitték magukkal az anyanyelvüket, és tették közkinccsé annak sajátos ízét az egész magyarság körében. S hogy mellesleg felszedték magukra a megújult vallást is? Ennyi erővel Pázmány Pétert tekinthetjük az egyik legnagyobb hitújítónak, meg Káldi György uramat, aki az érsek utasítására elkészítette a Biblia magyar nyelvű katolikus fordítását.

Az idei esztendő több fontos évfordulót hozott magával, köztük az Önét is. Társaival ötven évvel ezelőtt, 1966-ban alapította meg az első magyarul éneklő zenekart, az Angyalokat, s a következő évben országos ismertségre tett szert Karrier című dalával. A fél évszázadot a Templomok lázadása című műsorával és lemezével összegezte. Mit takar ez a szokatlan cím?
– Egy erdélyi református költő, Czegő Zoltán írt verset ezzel a címmel. A templomok, kápolnák, útszéli keresztek megelégelik az emberek üreslelkűségét, a konzervimákat, és világgá mennek. Mert hívek nélkül nem templom a templom. Megzenésítettem ezt a költeményt, tettem mellé még néhányat katolikus, zsidó, evangélikus és más református költőktől is, hogy maradásra bírjam a templomokat, és hogy Isten segítségét kérjem a megmaradáshoz. Na meg persze azért, hogy megértessem az emberekkel: nem szabad magukra hagynunk a templomainkat, mert ha ez történik, minden épület enyészetnek indul. Márpedig mi lenne velünk és a városainkkal, falvainkkal nélkülük?

Hogyan kapcsolódik az előadás az elmúlt ötven évhez?
– Dalaimmal mindig az emberek tanulásba, megmaradásba, végső soron Istenbe vetett hitét akartam erősíteni. Ezért nem ugrottam bele a Dunába kővel a nyakamon, ezért nem vándoroltam ki nyugatra, ezért alapítottam családot, ezért gyűjtöm a könyveket. Bátorságot akartam és akarok adni az embereknek az élethez, hogy a templomok ne kiürüljenek, hanem megteljenek. Ezért is örülök, hogy a Rósz György barátom közreműködésével elénekelt verseket egyházi és polgári környezetben egyaránt jól fogadják. Nemrég például a Győri Könyvszalonban adtuk elő őket, de emlékezetes a felvidéki Jászó premontrei apátságában vagy a temesvári református templomban bemutatott telt házas koncertünk is.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..