Nem mások ellen, magunkért cselekszünk

Elhaladunk az Árpád-kori erődtemplom mellett, amelynek tornyán, a kereszt helyén a Szent Korona látható, annak tetején a kissé megdőlt kereszttel. Három ehhez hasonló istenháza található a Kárpát-medencében, időben közülük első az ipolybalogi, vagy, ahogy a helyiek mondják röviden, „a balogi”. Előkívánkozik annak története, miért került a toronyra 1464-ben a korona, s tíz évvel ezelőtt a templomba a Szent Korona hiteles másolata, de mielőtt ebbe belefognánk, az Ausztriából érkezett Franz Müller mérnök úrral ejtünk néhány szót. Osztrák – német? – származásával együtt (nem annak ellenére!) erős magyar kötődéséről vall. S különösen érzékeny a kisebbségi létben élők sorsára. Amint hallgatom őt, az osztrák–német–magyar– szlovák levegőben mintha a Monarchia egykori népösszefogó és népösszetartó szelleme éledne.

 

Mérnök úr első alkalommal jár Ipolybalogon, „az ünnepség jó híre hozott ide”. Miben látja a mai nap jelentőségét? „A Felvidékre irányul a figyelem, hogy az itt élő magyarok is a nemzettest eleven részesei.”

Lehetnek-e? – kérdem, s arra utalok: éppen tíz esztendeje csatlakozott mindkét ország az Európai Unióhoz. Akkor sokan – különösen a politikusok – azt hangoztatták, Magyarország és Szlovákia EU-csatlakozása megoldja, feloldja Trianon traumáját.

„Emlékszem, akkoriban óriási eufória kerítette hatalmába az embereket, de rövidesen az egyes szlovák nemzeti pártok leszűkítették a mozgásteret.”

Az elmúlt tíz év azt mutatja, nem enyhült, inkább romlott a szlovákiai magyarok helyzete. „A kezdeti állapothoz képest mindenképpen. Most várjuk a szlovák alkotmánybíróság szeptemberi döntését a kettős állampolgárságról. S ez talán lényeges döntés lesz.” Talán…

„Az Európai Unió – folytatja tárgyilagosan Franz Müller – mindenképpen segített annyiban, hogy amikor például ide jöttem az autóval, nem is tudtam, még Magyarországon vagyok-e, vagy már átértem Szlovákiába. Tehát az országhatárok megszűntek, most már az kellene, hogy az emberek lelkében meglévő, egymástól elválasztó határok is megszűnjenek. De ez a nehezebb” – teszi hozzá a maga szikár szavával, majd arról beszél: „A szlovákok igyekeznek megtartani maguknak ezt a nagy értékű magyar tömböt. Nem akarják megadni a kettős állampolgárságot, mert akkor a Felvidék magyarok lakta része újra valóságosan magyar területté válna. Pedig magyar részről nem területi, hanem perszonális, kulturális autonómiát igényelnek.”

S ezzel máris a gondolatok – és gondok – sűrűjébe jutottunk, amiről később Csáky Pál európai parlamenti képviselővel és György Ferenc plébánossal beszélgetünk. De mielőtt megkezdődne a Kápolna-dombon a szentmise – a kápolnában megcsodáljuk Petrás Mária elragadó szakrális kerámiáit –, lássuk a Szent Korona ide kötődő történetét.

A történelemből tudjuk – ha csak kordivat szerint szemétre nem dobják egyesek –, 1304-ben hatalmi harcok dúltak Magyarországon. Károly Róbert volt az egyik trónkövetelő, a cseh Vencel a másik. Ez utóbbit Székesfehérvárott megkoronázták ugyan, de nem hitelesen, hiszen mindig csak azt tekintették érvényes uralkodónak, akit a Szent Koronával az esztergomi érsek emelt a királyi székbe. Ezért Budán újrakoronáztatta magát – immár a Szent Koronával –, majd a Felvidékre vonult, hogy letörje az ottani kiskirályok uralmát, s magával vitte a koronát és valamennyi királyi ékszert. 1304. augusztus 14-én, 711 évvel ezelőtt jutott el Ipolybalogra, ahol a templom szentélye mellett kialakított üregben őrizték a becses értéket, Vencel szempontjából a hatalmát legitimáló tárgyat. „Ami számunkra nem tárgy – figyelmeztet György Ferenc plébános –, hanem valóságos személy.”

Százhatvan évvel később, 1464-ben Mátyás király rendeletével került föl – cseh mesterek munkájaként – a Szent Korona mása a templom tornyára. Így lett az ipolybalogi az első szent koronás templom. A pozsonyi Szent Márton-székesegyház tetejére a török kiűzése után helyezték fel a koronát. A politikai és az egyházi élet visszavonult Budára, de a torony csúcsa emlékeztetett: az ottani istenháza koronázó-templom. Jászberényben található még koronás templom. Valamikor az 1700-as években eszközölte ki egy magyar érzelmű lelkipásztor: a korona mása ott is a szokásos kereszt helyére tétessen.

1464-től a Szent Korona mindig látható volt az ipolybalogi templom tornyán; ha leégett az épület, vagy a török földúlta, ismét megújult. Legutóbb az 1970-es években, mint Csáky Pál mondja, „a legzordabb Gustáv Husák-i időkben”, Montskó Tibor egykori lelkipásztornak köszönhetően.

Molnár Klára másodéves a Corvinus Egyetemen. Azt kérdem tőle: mit jelent egy ifjú hölgy számára a múlt, a múltról való megemlékezés?

„Mindenképp szükség van erre. A környezetemben sok olyan fiatallal találkozom, akik nem gondolják úgy, hogy a múltunkat meg kell őrizni. Többeket ismerek azért, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak: fontosak az ilyen ünnepek, a mi feladatunk megtartani és tovább vinni szellemüket, s átadni utódainknak.”

A Szent Korona, Szent István uralkodása, az ország felajánlása a Szűzanyának – mit üzen a mai ember számára? – faggatom. – Mi az, amit ebből a múltból életünkben hasznosítani tudunk?

„A magyar nemzetet, azt, hogy magyarok vagyunk, tovább kell erősíteni, nem veszíthetjük el szép hagyományainkat. Ebből meríthetünk erőt, kaphatunk példát; magyarságtudatunk segít minket élni.”


Ma „divat” erre némely szélsőségesek részéről azonnal nacionalizmust kiáltani. Emlékeztetek arra az ultraliberális, szélsőséges SZDSZ-es politikusra, aki micisapkát húzott a Szent Koronára. S elvbaráti köre vigyorgott a „felvilágosult, demokratikus” cselekedeten.

„Elég szomorú, ahogyan az egészséges nemzettudatot roncsolják, lábbal tapossák azok, akik – ezt kell mondanom – sajnos nem találják a helyüket a világban. Rendjén való, hogy legyen egyfajta magyarságtudatom. Ha ez elvész, mi marad? Senki ne értse félre: ez korántsem jelenti azt, hogy bárki mást elutasítanék, kiközösítenék. Ellenkezőleg: csak akkor vagyok képes másnak az értékeit helyesen befogadni és tisztelni, ha tisztában vagyok saját hovatartozásommal, értékgyökereimmel.”

Okos, értelmes beszéd.

A templombelsőben az üreg – visszaidézem, amit tíz évvel korábban mondott György Ferenc plébános – „mindig szent helynek számított, szinte zarándokhellyé vált. 1924-ben azonban a csehszlovák hatóságok befalaztatták. Trianon egyik átkos öröksége volt ez. Amikor 2001-ben idekerültem, egyik elődömnél találtam egy följegyzést, mely az ősök hagyományára utalt. S arra gondoltam: ha a csehek jogtalanul befalazták, mi jogosan kibontjuk.”

1304 előtt is valószínűleg értékes tárgy őrzésére használták az üreget. Tíz évvel ezelőtt trezort építettek bele, biztonsági berendezéssel látták el, s 2005. augusztus 14. óta ott őrzik a Szent Korona hiteles másolatát, Kevi Farkas Zsolt ötvösművész és Gubán György zománcművész munkáját.

Pásztor Béla, Ipolybalog testvértelepülésének polgármestere egyszerűen, világosan fogalmaz: „Minden népnek szüksége van jelképekre. Ezek a történelem folyamán alakulnak ki, a nép elfogadja őket, és sokáig megtartja. Ilyen kiemelkedő jelkép a Szent István-i Szent Korona, amely nemcsak a magyaroknak, hanem a Kárpát-medence minden népének a koronája. Akkor lesz igazi tartalma, ha a szlovák és más nemzetiségű emberek is tisztelettel tekintenek rá, hiszen az ő koronájuk is. S mi, magyarok elfogadunk mindenkit, aki e korona alá kíván tartozni, megkülönböztetés nélkül.”

Tarnai Imre nagyoroszi mesterkanonok, címzetes apát mutatja be a szentmisét.

A liturgiát a salgótarjáni kamarazenekar és a helyi Szent Korona kórus kíséri, Mekis Péter és Molnár Ottó vezetésével.

Homíliájában Tarnai Imre utal a Szent Korona „viszontagságos történelmére”, s a plébános atya által említett személyességre: a Szent Korona István királyon át Isten szeretetének kiáradása. „Isten olyan vezetőt adott nekünk, aki megtalálta az evangélium szó útját. Mifelénk ez volt az ő nagy szeretetének megnyilvánulása. Isten szeretetének kiáradása folytatódik ebben a – nehezen mondom ki – tárgyban, mert számunkra a Szent Korona nem tárgy, hanem valaki.

Azt gondolhatnánk ezek után, Isten annyira szeret minket, hogy karba tehetjük a kezünket, nekünk már nincs semmi tennivalónk. Nem igaz. Újra és újra meg kell térnünk, hogy Isten szeretetét képesek legyünk befogadni. Akarata ellenére senkit nem tud Isten boldoggá tenni. Az új, Isten szerint való embert kell magunkra ölteni.”

Majd a kisebbségi sorsra fordítja a gondolatot. „Márton Áron nagy szívfájdalma volt, hogy idegen uralom alá került Erdély. Az ő mondását idézem: Erdélyt a magyar anyák veszítették el. Mi bízunk abban, hogy Isten szereti Magyarországot, nem történhet bajunk, de csak akkor lesz így, ha együttműködünk vele. A román anyák szültek, a magyar anyák alig, nem csoda, hogy megtörtént, ami történt… Erdélyt a magyar anyák veszítették el.”

Erdélyről beszél Tarnai Imre, de a szavak a Felvidéken hangzanak. Meg kell érteni ezt – és helyesen kell érteni –, amikor a magyarság demográfiai katasztrófa szélén áll.

Minden évben elhangzik a szentmise végén a résztvevők személyes felajánlási imája. A domboldal népe együtt mondja: „Szerető Atyánk, szent fiadnak, Jézus Krisztusnak tanítását követve, Boldogasszonyunk iránti szeretettől áthatva kinyilvánítom irántad való hűségemet. Én, (…), dicső őseink iránti tiszteletből és utódainkért érzett felelősségtől vezérelve, szabad akaratomból fogadom, hogy hazám jogrendjét figyelembe véve, életemet a Szent Korona által sugallt isteni törvényekhez igazítom. Fogadom, hogy Jézus Urunk új szövetsége szerint embertársaimra testvérként tekintek, a szeretet törvényének betartásával. Fogadom, hogy családom és nemzetem, valamint az emberiség felemelkedésén munkálkodom. Tiszteletben tartom az élet szentségét, a földi élő környezetünket segítek megőrizni utódaink számára. Őseink ránk bízott hagyatékát, nemzetünk gazdagon élő műveltségét, kultúráját és nyelvét igyekszem megőrizni és gyermekeinknek átadni. Törekszem rá, hogy tetteimben az égi törvények vezéreljenek, keresztényi mivoltom vállalásával. Amiként ezen fogadalmam szerint élek, Isten engem úgy segéljen.”

Szép megrendültség kíséri az archaikus hangulatú szavakat. Majd felolvassák Ferenc pápa apostoli áldását Ipolybalog és Veresegyháza népeinek életére és testvéri együttműködésére.

Csáky Pál – a község díszpolgára – így kezdi beszédét: „Fejet hajtunk a Szent Korona előtt, s újra megtapasztaljuk, milyen felemelő érzés megint közösségi élményként megülni ezt az ünnepet.” Majd felidézi a korábbi történetet:

„Közel másfél évtizeddel ezelőtt, amikor miniszterelnökhelyettesi feladatokat láttam el a pozsonyi kormányhivatalban, egyszer egy ipolybalogi küldöttség keresett föl.

Emlékszem, milyen csillogó szemekkel adták elő kérésüket: az új évezrednek Ipolybalog azzal akar nekirugaszkodni, hogy szeretnék elkészíttetni a Szent Korona hiteles másolatát, s azt örök időkig itt őrizni ebben a szép erődtemplomban, a balogi Árpád-kori istenházában.

Közölték, mekkora összeg kellene ehhez, de hozzátették: hozzájárul a község is, Magyarország is, a legnagyobb részt azonban az állami költségvetésből várják. Emlékszem a pénzügyminiszter csodálkozó tekintetére, amikor azt kérdezte: a balogiak nem csatornázásra, útfelújításra, valamilyen középület létrehozására vagy felújítására kérik a pénzt? Nekik a Szent Korona-más kell? Megpróbáltam elmagyarázni, s megértette: a balogiak tudják, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem igével is. A szellem, a lélek teljessége kéri a maga táplálékát, amely nélkül az ég felé rugaszkodó tekintet elveszíti energiáját és életerejét.

Ipolybalog üzenni szeretne: nemcsak Palócföldnek, a felvidéki magyarságnak, hanem az összmagyarságnak: csak akkor reménykedhetünk értelmes jövőben, csak akkor bízhatunk politikai, társadalmi és gazdasági felemelkedésben, ha nem csak – és nem elsősorban – a külsőségekre leszünk figyelmesek, hanem belső értékeinkre, lelkünk pilléreire is. Ezt szimbolizálja a balogi vállalás, ez a korona kettős üzenete: egyrészt kifejezi ragaszkodásunkat hitünkhöz, amely megtartott, megtart és meg fog tartani minket, ha nem dobjuk el magunktól, másrészt kifejezi ragaszkodásunkat nemzeti értékeinkhez, amelyek nélkül kiüresedett, mindenre felhasználható rabszolgákká válnánk. A magyar nyelv, a magyar kultúra, a magyar történelem, a magyar iskola, a magyar kultúrkincs az emberiség egyedi értékévé emel minket.”

Jólesik hallani, ahogyan összecseng az egyetemista lány és az európai parlamenti képviselő gondolat-hangja. S a nap természetes módon folyik át a felszabadult hangulatú népünnepélybe. A hatalmas sátor alatt mindenkit asztal mellé hívnak, az alkalomra címkézett bort kínálnak az étel mellé, odébb az előző este óta nyárson sütött ökröt mérik ki, de van itt palócleves, babos káposzta és sokféle ínyencség. Nem hiányoznak a vásározók sem, s táncosok, előadók lépnek színpadra, ahol este majd az István, a király rockopera dallamai hangzanak fel.

A Franz Müller által említett, várható szlovák alkotmánybírósági döntést említem Csáky Pálnak: „Egyelőre nem világos, hogyan alakul a helyzet. Az Alkotmánybíróság valóban bejelentette, szeptember 17-én tárgyalni fogja a kettős állampolgársági törvényt. Időközben néhány alkotmánybírónak lejárt a mandátuma. A Fico uralta szlovák parlament öt új alkotmánybírót javasolt, de az új köztársasági elnök a sarkára állt, s az ötből csak egyet fogadott el, négyet visszautasított, mondván, politikailag elkötelezettek.

Ez nem rossz hír nekünk, mert emiatt valószínűleg nem születik döntés szeptember 17-én, ami azt jelenti, legalább nem születik rossz döntés. Hogy aztán a folyamat milyen irányt vesz a jövőben, nem tudom. Egy biztos: a belügyminisztérium dolgozik a törvény módosításán, mert mindenki számára világos, ilyen formában Európa legrosszabb állampolgársági törvénye született meg. Úgy vélem, a visegrádi négyeken belül harmonizálni kellene az álláspontokat. A csehek korábban nagyon is tiltották a kettős állampolgárság intézményét, de időközben rájöttek, butaságot cselekedtek, ugyanis a cseh nemzet legmobilisabb tagjait taszították ki erővel, a cseh–német, cseh–brit, cseh–amerikai és más kettős állampolgárokat. Ezért tavaly megváltoztatták a törvényt. Most már engedélyezik, sőt, bátorítják a kettős állampolgárságot. Szlovákiának is ezt az utat kellene választania.”

György Ferenc plébános derűje, életkedve kifejezi a nap emelkedett hangulatát, amely hangulat azonban nem csak erre az alkalomra szól:

„Milyen itt a magyar élet? Egészen remek. Jelenleg a faluból senki nem jár szlovák iskolába, illetve megfordítva: mindenki magyar iskolában tanul. Magyar iskola működik, magyar diákokkal. Bár a mi vidékünk amolyan senki földje; a szlovák – csehszlovák – kormány nem telepített ide ipart, mert érezte, a terület bármikor Magyarországé lehet, s magyar oldalról is picinykét Isten háta mögötti helyként tekintenek ránk, ahonnan népünk – elsősorban a fiatalok – kénytelenek munka után elvándorolni. Mégis összetart minket…” – s az atya a távolból is jól látható templom tornyára mutat. „Ugyanakkor figyelmeztetem híveimet: a liberalizmus tetszetősnek látszó, csábítóan széles kapukat nyitott meg, s félő, hogy kimossa, ami ősi, nagy érték lelkünkben és népünkben. Melyek ezek? A család, a gyermek, az élet, a közösség, a nyelv, a kultúra. A liberális ideológia hívei szeretik mindenkitől elvenni az értékeit, s a semmit adják helyette. Mondhat bármit Brüsszel, mi mindig a keresztény értékeket fogjuk vallani.”

A kettős állampolgárságról pedig így vall a népünnepély forgatagában: „Azért félnek megadni nekünk, mert akkor mintegy vértelenül, harc nélkül újra visszakerülne a magyar föld Magyarországhoz. Hogyan? Magyar állampolgárként élhetnénk saját házunkban, saját falunkban. S ettől félnek. Amúgy is lopott földön, lopott kincsekkel gazdálkodnak és tündökölnek. Trianon átka semmit nem oldott meg, hanem mindent elrontott Európában.”

Mégis bizakodóan tekint a jövőbe: „Talán felnő egy olyan, világot járt nemzedék, amely másféleképpen gondolkodik. Amikor a részben magyar fölmenőkkel rendelkező Orosch Jánost nagyszombati segédpüspökké szentelték – ma nagyszombati érsek –, azt mondta nekem a szenteléskor a kassai segédpüspök: Ferkó, hogy lehet az, hogy nincs magyar püspökötök? Ezt ti döntitek el, nem mi, válaszoltam. Elképzelhető, hogy legközelebb magyar püspökünk is lehet a Felvidéken.

A szélsőséges, bujtogató erők lassan talán eltűnnek, Ján Slota már nem tud hatékonyan és hatásosan megszólalni a médiában sem. Bízunk abban, hogy Európa valóban értéket hordozó életszemlélete a fiatalabb nemzedékek által fellazítja az itteni keménységet… Mi nem mások ellen, magunkért cselekszünk. Mindenki tegye, amit megtehet. Saját nyelvén énekeljen, imádkozzon, éltesse kultúráját, a Jóisten meg áldja meg, ekkor lehet szép az élet, amint Szent István mondotta: sokszínű, egymást tisztelő.”

Fényképezte: Cser István

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..