Vége van a nyárnak. És ezt már nem csak a cinegemadár veszi észre. Hiszen amellett, hogy valóban „hűvös szelek járnak”, naptárunk is jelzi, hogy hétfőtől belépünk a szeptemberbe. Ezt pedig sokan kissé nehéz sóhajjal vesszük tudomásul. Vége a nyaralásoknak, a szünetnek, a napsütésnek, a strandolásnak, a táboroknak. Kezdődik az új tanév, és ez sok diák, szülő és tanár számára új feladatokat, kihívásokat jelent. Mostantól tanulni kell, dolgozni kell, nincs mese.
Zugligeti kerekasztal-beszélgetés huszonöt év múltán
Az NDK menekültek egykori táborának területén augusztus 15-én rendezett kerekasztal-beszélgetés résztvevői a múltidézés kivételesen nehéz feladatára vállalkoztak. A nehézség egyrészt abból adódott, hogy nagyon régi, huszonöt évvel korábbi eseményekre kellett visszatekinteniük. Az emlékek ennyi idő után már gyakran megfakulnak, és a sok-sok azóta eltelt év során módosulhattak is, hiszen amikor újra meg újra felidézzük őket, mindig új szempontokat kapunk az értelmezésükhöz. A másik nehézség szemmel láthatóan, megható módon az volt, hogy ami történt, az valamennyi résztvevő számára egyszerre volt nagyon személyes és történelmi jelentőségű.
Arcképvázlat a most kitüntetett Nagy Károly atyáról
A veszprémi főplébánia könyvtárában beszélgetünk, Károly atya bevallja, meglepetésként érte a hír: a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozták Nagy Károly kapornaki címzetes apátnak, székesegyházi kanonoknak, a veszprémi Szent Mihály főangyal-plébánia plébánosának, Szent István király ünnepe alkalmából. Károly atya – leginkább ezt a megszólítást szereti – összekötötte az ünneplést és a hivatást, mivel augusztus 20-án egy beteget látogatott meg Budapesten. Szíve fölé helyezte – hiszen a kocsiban nem hagyta – az Oltáriszentséget. „Amikor kiszólítottak a kitüntetés átvételére, azt mondtam magamban: Uram, gyere, menjünk, mert Te kaptad ezt.” Károly atya ars poeticája a krisztusi tanítás: – Mindenkinek mindene lettem. „Értetek lettem, de ezt nem megfogalmazni, hanem sokkal inkább élni kell. Ne azt mondjuk egy közösségnek: örüljetek, hogy van papotok, hanem én örüljek annak, hogy vannak testvéreim.”
…avagy a „zsákban futók” konok hite
Nagyboldogasszony napjának előestéjén kettős ünnepre készült egy Tolna-hegyháti zsákfalu, Udvari hívő közössége. Szűz Mária mennybevételére emlékeztek, s templomuk búcsúján áldotta meg Udvardy György pécsi megyés püspök Isten felújított hajlékát.
A szemerkélő eső elől az eresz alá húzódunk. Előttünk, a falu közepén „tisztaságba öltözve” magasodik a katolikus templom. Réztornyán az imént még megcsillant a napsugár, piros cserepes tetején most esőcseppek pattognak. „Eldönthetné az időjárás, hogy mit akar, mert a végén talán még a körmenetet is elmossa az eső…” – hallom a mellettem álló Anna néni (Szabó Ferencné) aggódó szavait. „Legalább most már nem ázik be, mint az evangélikusoké, amiért kár, mert az is szép templom volt…”– teszi hozzá a sokat látott asszony praktikus gondolkodását bizonyítva a fiatalkori barátnő, Teréz néni (Magyari Istvánné). Szavai viszszavisznek bennünket a település közeli és régmúlt történelmébe, amikor még becsorgó esővíz áztatta az 1787-ben Nagyboldogasszony tiszteletére szentelt templom falait.
Az illír-rác Madonna-kegyképről és a drinai vértanúkról
A Fejér megyei Ercsi Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt temploma kevesebbszer szerepel a hírekben, mint a többi Mária-kegyhely, holott augusztus közepén a Duna-parti várost is sok zarándok keresi fel. A kegytemplom a nagy folyó közelében egy magaslaton épült, a túlpartról is jól látni. Népszerű búcsújáró hely – s nemcsak a magyarok, hanem a rácok, azaz a környéken élő római katolikus délszláv kisebbségiek számára is. A százötven éves török uralom után hazánk néhány elnéptelenedett vidékére illír telepesek költöztek. A köznép nem csupán szerb, hanem a bosnyák, horvát, dalmát nemzetiségű népcsoportokat is rácoknak hívta. Ercsiben és környékén jelentős számban telepedtek le a török elől menekült délszlávok, és sokáig ők határozták meg a térség etnikai összetételét.
Mt 16,21–27
Jó oka volt Jézusnak, hogy „a tanítványainak a lelkére kötötte, hogy senkinek se mondják, hogy ő a Messiás” (Mt 16,20). Mert, bár kérdésére – „hát ti kinek tartotok engem?” (Mt 16,15) – Péter a többiek nevében is helyesen válaszol: „Te vagy a Messiás, az élő Isten Fia”, kiderül, hogy a kimondott szavakat – valószínűleg a többi apostollal együtt – nem érti, sőt, ami még rosszabb, rosszul érti, magabiztosan félreérti.
Katekézis a liturgiáról
Az ember nemcsak szellemiség, hanem anyagi valóság is: az Úr az embert a föld porából gyúrta, majd az elkészült „szobornak” az orrába lehelte az élet leheletét (Ter 2,7). Az Úr, amikor üdvözíteni akarja az embert, az ember egészét szólítja meg, vagyis az üdvösség nemcsak a léleknek szól, hanem a „pornak” is. Azok az üdvözítő (!) valóságok, amelyeket szentségeknek nevezünk, nemcsak lelki, szellemi közlések, hanem anyagi természetű dolgok is; „a dolgokhoz hozzáadott isteni szó” – ahogyan Szent Ágoston nevezte ezeket.
Bármennyire furcsa lehet a világ számára, görögkatolikus egyházunkban szeptember 1-jével kezdjük az új esztendőt. Ősi gyökerekkel rendelkezik ez az egyházi döntés. Zsolozsmáskönyvünk felsorolja az indokokat is. „Az új évet egyházunk három okból kezdi szeptember 1-jével: a) mert az Ószövetségben is ősszel kezdték az új évet; b) mert a természet új éve szintén ősszel kezdődik a jövő évi növények magvainak elvetésével; c) mert a hagyomány szerint Krisztus Urunk e napon kezdte meg nyilvános működését, midőn a názáreti zsinagógában Izaiás próféta e szavait: »Az Úr lelke énrajtam, mivelhogy fölkent engem az Úr« (Iz 61,1) értelmezve, nyilvánosan kijelentette, hogy e jövendölés őbenne teljesedett be.”