Nyárbúcsú

Múlt héten gyerekeinkkel és néhány baráti családdal együtt úgy gondoltuk, kihasználjuk az év utolsó nyaralási lehetőségét, és elutaztunk a nagyvárosból. Érsekvadkertre mentünk, ahol különleges élményben volt részünk, hiszen a község éppen azon a hétvégén tartotta egyik legfontosabb ünnepét, a terményhálaadást.


A település apraja-nagyja szépen felöltözött – sokan népviseletbe –, és az ünnepi szentmisére elhozták az új búzából készült kenyeret, kalácsot, az első szőlőfürtöket, majd a misét követően körmenetben vitték végig ezeket a főutcán. Hálásak voltak azért, amit az Úrtól idén kaptak, és ez igazi örömmel töltötte el a szívüket. Miközben őket néztem, újra és újra az a gondolat járt a fejemben: miért is van már vége a nyárnak? És egyszerre megértettem: én is azért vagyok itt, hogy hálát adjak.

De miért vagyok én hálás? Vegyük csak sorra! Először is azért a sok lélekformáló és meghatározó élményért, ami a nyáron ért. A pihenésért, a játékért a gyerekeimmel, azért a pillanatért, amikor észrevettem, hogy már egy napja egyáltalán nem rágódom a munkámon, a szép tájakért, a találkozásokért, a nevetésekért. De nem csak ezekért. Hálás lehetek a most következő munkáért is. Az előttem álló lehetőségekért. Azért, hogy tehetek valamit, valami újat. Vagy olyat, amiről tudom, hogy kihívást jelent majd számomra, de azt is tudom, hogy képes vagyok megküzdeni érte. Talán kicsit jobban is, mint eddig. Hálás lehetek, hogy új dolgokat fogok megismerni, megtanulni, és fejlődhetek valamiben.

Mögöttem a nyár, előttem új lehetőségek. Rajtam múlik, hogy nehéz sóhajjal, vagy hálásan indulok-e neki az ősznek. Nekem az utóbbi jobban hangzik.