A vízipóló és a templomtorony

Családját sem kímélte a második világháború utáni politikai élet változása. Megtapasztalták az exodus Istenre hagyatkozását, de ma már mindenki otthon van a családból a veszprémi temetőben és élőként, a bazilikában szolgálva. A régi időkről már nem szívesen beszél Károly atya, édesanyja halála előtt sokat emlegetett szavai jutnak eszébe kegyelettel: „Fiam, ami volt, vége, elmúlt” – azóta lezárult számára a múlt, s mint korábban szülei, ő is előre, a további feladatokra tekint.

Érettségi után több cél is lebegett előtte: tanári pálya, mérnöki hivatás, követve édesapját. Károly atya, közel a hetvenhez, ma is fiatalos, ruganyos mozgású, energikus személyiség. Aktívan sportolt, vonzotta a víz, a kajakozás és a vízipóló, kapusként játszott a csapatban, s a sport a papság melletti döntés pillanatáig mindennapos tevékenysége volt.

„A továbbtanulás kérdése lebegett előttem, de valami történt az egyik vízipóló-mérkőzés alatt. A medence kapujából a közeli templom tornyát lehetett látni. Belső, spirituális változás indult meg bennem: oda kell mennem! S a mérkőzés után nem tartottam társaimmal vacsorázni, hanem felkerestem a templomot, s beléptem a csendjébe. Ott hallottam, hogy néhány nap múlva újmise lesz, s ekkor találkoztam az újmisés pappal. Gyermekkoromban foglalkoztatott a papság gondolata, ha nem is közvetlenül, hanem az ifjúsággal való foglalkozás, a tanulás, a művészettörténet szeretete révén. Családom jó néhány tagja a zene és az ötvösművészet világában találta meg hivatását, nagyapám és bátyám restaurálta például a Szent László-hermát. Így hosszú ideig naponta láttam a szent hermájának gipszmásolatát. Nagyapám készítette a szombathelyi ferences templom tabernákulumát és kegytárgyait. Itt találkoztam először püspökkel, egy kedves emberrel, mint később megtudtam, Kovács püspök úrral. Ezek az emlékek csillantak föl az említett primicia után.”

A családban mindenki szerette volna, hogy az ő hivatását folytassa, az ötvösség vagy a mérnöki élet várt rá. Az egyetem helyett azonban egy kis gondolkodási időszak következett, két évig egy kutatóintézetben dolgozott. „Ekkor ért a templomi és az újmisés élmény, s egyre tudatosabban gondolkodtam azon, hol keressem életem forrását. A csendes magányban bekövetkezett a teljes átfordulás így tudnám megfogalmazni. Nem kellett megtérnem, de hallottam az Úristen szavát. Ez különösen fölerősödött bennem néhány nappal később, az újmisén. Végül ott értettem meg, amit máig sem feledtem el. Lelkem mélyén csengett a kérdés: – Te miért ne tudnád ezt megtenni?! Hetekig belső forrongás kísért, végül úgy döntöttem: ha a Jóisten szólít, hallgassak rá. Egyik távoli pap rokonommal ekkor kerestük föl Klempa Sándor apostoli kormányzót.”

Klempa Sándor püspök irányította akkoriban – apostoli kormányzóként – a veszprémi püspökséget. Művészetet szerető és támogató nagy mecénás volt. Ő mondta a nála jelentkező fiatalembernek: szüksége lenne egy olyan papra, aki behatóbban foglalkozik művészettörténettel, restaurálással – mivel hallotta a családi kötődéseket.

„Éppen a Balatonnál tartózkodtunk, amikor megemlítettem elhatározásomat édesanyának. A déli parton nyaraltunk, azzal a településsel szemben, ahol később az első plébánosi helyet kaptam. Édesanyám a bejelentés hatására nemigen lepődött meg, s elmondta nekem a következő történetet: születésemkor fölajánlott engem a Szűzanyának, mert egészségi okok miatt meg sem szabadott volna szülnie engem. Ő azonban nem engedte a műtétet, kijelentette, ha belehal, akkor is a világra hoz. A Szűzanya adta az életedet, folytatta, most is elfogadom az ő akaratát. Kérdeztem: édesapám mit szól majd hozzá, mire ő megnyugtatott: azt bízzam csak rá.” Egy másik emléket is felidézett: „A kórház műtőjében egy lengyel származású vincés nővér születésem után a kezébe vett: »Ez a gyerek pap lesz!« – mondta lengyel kiejtéssel. Itt kezdődött kapcsolatom a vincés nővérekkel.”


Édesapja az első pillanatban természetesen elszomorodott, hiszen más terveket dédelgetett egyetlen fiával kapcsolatban. „Végül is megtört a jég, s boldog volt, amikor ministrált vagy segített a plébánián. Azt majd odaát tudjuk meg, milyen boldog lehetett, amikor a kezeim közt halt meg.”

Károly atya a győri szemináriumban kezdte tanulmányait. Lelkivezetőt választott, aki nagy hatással volt rá. „Ő tette fel nekem szentelésem előtt a kérdést: – Ha pap leszel, a lelkek vagy a fák szúmentesítésével akarsz-e foglalkozni? Ami azt jelentette: a lelkek megmentésén kívánok-e fáradozni, vagy szobrok és műtárgyak helyreállításával telik-e majd az életem?”

A lelkiatyjával folytatott beszélgetés után már nem volt kérdés: lelkipásztor szeretne lenni. „Azt éreztem a szemináriumban: minél többet magamba szívni, majd kimenni a világba, s »meghódítani« azt Krisztusnak, annak ellenére, hogy akkoriban be voltunk szorítva a templom falai közé.”

Győrben találkozott a kármelita atyákkal. Hivatalosan nem működhetett a rend, de továbbra is így nevezték az egyházmegyei szolgálatban álló szerzeteseket. „A kármeliták neveltek, s a legtöbb barátom idehaza és külföldön máig a kármeliták közül kerül ki. Fölvetődött bennem a szerzetesség gondolata, de ez lehetetlen volt abban az időben; lelki kapcsolatom azonban megmaradt a Kármelhez. Talán a Szűzanya mosolya az is, hogy tanítványom, aki most mellettem káplán, a szemináriumi tanulmányok után a római Tereziánumban, a kármeliták egyetemén tanul.”

1972-ben elsőként négyüket szentelte pappá Lékai László veszprémi püspök. „Mindig a változások korát kellett megtapasztalnom a politika, a gazdaság, a pénz világában. A szemináriumban tanulmányainkat a zsinat szellemében folytattuk. Miután kikerültem, nem volt könnyű – nekem és társaimnak – megértetnünk a zsinat szellemét az idősebb paptestvérekkel, akik politikai okok miatt is féltek a változásoktól. S megértetni a hívőkkel… Bevezettük a liturgia új rendjét, szembemiséző oltárt alakítottunk ki. Jelentős változás idejét éltük az egyházi életben, mint ahogyan ma is változások részesei vagyunk Ferenc pápával.”

Az akkori hatalom nemigen kedvelte azt a papot, aki elkötelezetten dolgozott. „Én mindig a mozgalmas életet szerettem, nem vagyok híve az állóvíz politikájának, azt vallom: tenni és tenni, amit lehet. Ma Ferenc pápa is erre buzdítja a papokat.”

Szentelése után először Somogyba került, számára teljesen idegen vidékre. „A nép körében minden nehézség ellenére jól éreztem magam. Emlékszem például, amikor a ministránssal igyekeztem valamelyik tanyára. Egyikünk lépett egyet, a másik kihúzta a sárba ragadt csizmát… S így araszoltunk tovább. Kiértünk a tanyára, ahol a szentmisén csak ketten voltak, az egyik a sekrestyés: – Nem gondoltuk, hogy eljön. Mégis vidáman, dalolva éltünk. Az említett ministráns később pap lett, ma már túl van az ezüstmiséjén. Tizenegy lelkipásztort neveltem a Jóisten segítségével.”

Minden szolgálati helyén életté tudta váltani újmisés jelmondatát: „Magasztalja lelkem az Urat.”

„Korábban és ma is sokféle meg nem értéssel találkozom. Némelyek nem tartanak jó fiúnak, mindig terveim vannak, ezért élek, mint szoktam mondani: amíg dobog a szívem. Nem foglalkozom a rosszindulatú megjegyzésekkel. Dalolva megyek, s végzem a küldetésemet. Azt mondta a gyóntatóm: »Mindig csak arra figyelj, hogy a lelkiismereted szavának megfelelj.« Ma más a világ: nem szemtől szembe fogalmazzák meg a kritikát, hanem a modern világ eszközeivel. A Facebookon kapok – névtelenül – kisszerű piszkálódásokat, de ezek nem törnek le, sőt doppingolnak, hogy még többet tenni, s nem nyugodni az állóvíz partján.” Károly atya, bár következtetni tud ezek írójára, inkább szánakozásának ad hangot az ilyen személlyel kapcsolatban. „Döntöttem: a hátralévő pár esztendőre én már nem tudok megváltozni.”

A Somogyban eltöltött másfél év után „kemény helyek” következtek. Nagykanizsán az egyik pap éppen kilépett, a plébános pedig „sajátos viszonyban állt a fönnálló hatalommal”. „Tudsz imádkozni, majd megoldod”– biztatta Lékai püspök.

Tapolcán tíz évig szolgált káplánként. „A mai napig imádkozom egykori főnökömért, apát úrért. Megtanított a diplomáciára, beavatott főesperesi munkájába, magával vitt a megbeszélésekre, megtanított »látni«, amikor pedig megbetegedett, én ápoltam. Szerettem volna már plébános lenni, de nem engedett el. A jelenlétemben halt meg.”

Ilyen előzmények után érkezett Nemesgulácsra, első plébánosi helyére 1982-ben. Oda, ahová édesanyjának mutatott a Balaton túlsó partjáról… Tíz év után Szendi József püspök Nagyatádra akarta küldeni. Nem szívesen, de vállalta. Rajta kívül álló okok miatt mégis másként alakult. „Főpásztorom azt mondta: – Látom, a szíved mást mond, a lelked is mást, de a lelkedre hallgattál, engedelmeskedtél, ezért az első megüresedő városi plébániát te kapod.”

1992-ben került a fiatalon elhunyt várpalotai plébános helyére. „Szendi püspök úr azt mondta a híveknek: a szomorú eset után fiatal papot kapnak, aki mindent ismer már Várpalotán. Erre megnyugodtam: tehát nem igaz, amit előtte rebesgettek odakerülésemről. Én ugyanis csak egy idős bácsit ismertem ott a cserkészéletből.”

Károly atya hozta vissza a cserkészmozgalmat Magyarországra, az első cserkészfogadalomra nála, a Szent György-hegyen került sor. Bátran felemelte és lerántotta Mindszenty bíborosról az ismeretlenség fátylát, s felállította az első Mindszenty-emlékművet. Bár sokan azt hitték, ezért elviszik, mert nem érkezett még el a rendszerváltozás.

„Bátran mutattam azt a levelet, melyet erre az alkalomra írt nekem a miniszterelnök, amikor még az egyháziak is bebújtak csigaházukba.”

Várpalotával kapcsolatban ismerőse azt mondta: „Ne izgulj, már van légy! – Légy? – Igen, mert régebben olyan büdös volt a levegő az ipari üzemektől, hogy Várpalotán még a légy sem élt meg.”

Nem volt könnyű a kezdet. Egyesek ugyanis nem Károly atyát szerették volna plébánosként látni, „s bizony eleinte rosszindulatú cselekedetek céltáblája lettem. Egyik elődömet tojással dobálták meg. Erre azt mondta: nem baj, majd ha elkerülök, sírni fognak. Ugyanez történt velem is.”

Az atya épített két templomot, helyrehozatta a romos plébániát, közösségi házat és iskolát alapított, s „három hivatást tudtam előmozdítani. Szenvedve lehet csak bármit elérni, s mosolyogni utána; az Úristen ugyanis csak akkor dolgozik velünk, ha nem a magunk érdekét, a magunk szándékát nézzük, hanem az ő akaratát.”

Várpalotán szocialista vezetés volt, de a végén a polgármester, a rendőrkapitány, az ezredes és a plébános együtt dolgoztak. Közben átalakult a város lelki térképe is. A kemény szocialista munkás visszatért a hitéhez.

Tizenhét évig szolgált Várpalotán. Itt is, mint másutt, a lelkipásztori elhivatottság és a fizikai aktivitás együttesen jelentkezett. „Ha csak tevékeny vagyok, s hiányzik a belső, lelki dinamizmusom, akkor színjáték az egész. S az emberek megérzik ezt. Ferenc pápa azt mondja: – Nem lehet úgy odaállni a fiatalok elé, hogy egyszerűen csak fölolvasunk nekik valamit, hanem szívből kell szólni hozzájuk. Mindig igyekeztem a szívemből beszélni.”

S vallja: „Nem az a pap feladata, hogy üljön a plébánián és várja az embereket; nekem kell közéjük mennem, nekem kell köztük kovásznak lennem. Nem szabad álarcot fölvennünk, hogy olyan savanyúnak tartsanak minket, mint a vecsési káposztát. Az életet hirdetjük. A szenvedéssel, meg nem értéssel, irigységgel teli, de mégis reménykeltő életet…”

Az ilyen magatartás persze egyesek körében féltékenységet kelt. „Én sosem voltam egyetlen rétegnek vagy csoportnak a papja. Odamegyek a szegényhez, a cigányhoz, a beteghez… Ez a küldetésem. Hiszen ki vagyok én? Krisztus szája, az ő keze.” Örömmel töltötte el, amikor Márfi Gyula érsek a karácsonyt – Ferenc pápához hasonlóan – a szegények körében töltötte. „Ragyogtak azok a meggyötört arcok és szemek…”

A plébániát Veszprémben romos állapotban vette át öt évvel ezelőtt. Se villany, se víz… az ablakok kiütve… Bár kineveztek kórházlelkészt, mégis legtöbbször a főplébániát hívják, előfordul, hogy naponta négyszer indul el Károly atya és káplánja a betegekhez.

„A mai fiatalok éhesek. Egy alkalommal hazafelé tartottam a hozzánk tartozó Károly-templomból. Nem messze onnan működik egy Metró nevezetű vendéglátóhely. Elhajtottam mellette, fiatalok álltak az ajtajában, fekete ruhában, láncokkal földíszítve… Belül megszólalt egy hang: miért nem szólítod meg őket? Miért nem mész oda hozzájuk? Visszafordultam. Két bőrdzsekis srácnak a vállára tettem a kezem: – Hogy vagytok, barátom, mit csináltok itt? Gondolhattam volna, ezek most gyomron vágnak, de megdöbbentem: éreztem, ezekhez a fiatalokhoz még senki nem közelített így, egyetlen pap sem szólította meg őket – nem szólította meg őket Krisztus.”

Mindig aktívnak kell lenni – vallja az atya –, tanítani az embereket. „Ma már nemcsak a templom falai állnak rendelkezésünkre. Felelősséggel tartozunk Isten jóságának, hogy ezt megadta. Minél több alkalmat nyújtani, hogy az emberek találkozzanak Krisztussal, s kihúzni őket a hétköznapi depresszióból.”

Örömmel kell sugározni az evangéliumot – hirdeti újra és újra a szentatya. „Hogyne örülnék… ha kereszthordozás nélkül nincs is élet. S esténként úgy fekszem le, hogy mindenkit megáldok, akivel aznap találkoztam. S milyen megnyugtató kimondani: a mai nap is jó munka volt…”