A feltámadási ikonnak óriási ereje van. Szimbólumai évszázadok alatt csiszolódtak, a képen mindennek jelentősége van. Az ikonon megjelenő egyik legfontosabb gesztus az, ahogyan a Feltámadt megragadja az óember, Ádám és Éva karját, s ellenállhatatlan erővel rántja fel őket az árnyéklétből a valóságra, a halálból az életre. E mozdulatnak több ősi ábrázolása ismert.
A kő elmozdítva áll, a barlangban ott maradtak a gyolcsok, a sír kövén egy angyal ül. A Szentírás legszebb képe, hitünk legmélyebb valósága ez. Megkapó, ahogy János evangélista azt is megjegyzi: a halotti fejkendőt „külön összehajtva” találták.
Jézus feltámadása nemcsak egy esemény a történelem folyamából, hanem olyan fordulópont, amely minden ember sorsát személyesen érinti. Krisztus új életre kelésének tényét tanítványai, az első keresztények tanúságtételei őrizték meg az Újszövetség könyveiben. Az ő szavukra hisznek Mesterük mai követői is. A Szentírás Jézus feltámadásáról szóló, igencsak szűkszavú beszámolóinak jelentéséről kérdeztük Jelenits István piarista szerzetest.
Pilinszky János azonos című versében ebben az egyetlen szóban foglal össze minden új kezdetet, legyen az újrakezdés vagy megújulás. A felnőtt álma, hogy újra kisgyerek legyen. Hogy merjen újra álmodni. A költővel egyetértve tudom, hogy álmodni csak együtt jó, úgy, ha az embernek társai vannak. Együtt szeretnénk olyanokká válni, akik nem legyőzni, felhasználni akarnak másokat, csupán együtt lenni, és együtt kérni bebocsátást.
„Legyen áldott az Isten és Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki minket nagy irgalmában Jézusnak a halálból való feltámadása által új életre hívott, az élő reményre.” (1Pt 1,3) Jézus Krisztus feltámadása az élet realitása. Sok mindent ismerek a világból, tartok fontosnak az eseményekből, életem elválaszthatatlan részének tekintem azokat. Kész vagyok áldozatot is hozni ezekért. Majd valamikor kiderül: tévedtem, hamis, fölösleges dolgokra fordítottam időt, energiát, pénzt, egészséget. Hamis világot alakítottam ki, értelmem, érzelmem, akaratom olyan valóság előtt hódolt, amely nem is létezik, csak az igazság látszatát kelti. Mert hazug, cél és távlat nélküli, önmagamra irányuló, mások és a magam sérüléseire épülő. Kegyetlen szembesülés ez. Reményvesztetté, élettelenné, a jövőről lemondóvá, magányossá tesz. S kész vagyok számolatlanul fizetni annak, aki a szabadítás, a gyógyulás, az egészség, a szép jövő ígéretét énekli. Sodorva befelé a felszínesség, a hazugság, a látszatvilág mélységeibe. Ki szabadít meg magamtól, hazugságaimtól, csalódásaimtól?
Akadnak az országban olyan települések, ahol elfogy a térerő, beragad az autó kereke a sárba, és nincs a sarkon kisbolt, ahová kiugorhatna az ember, ha fogytán a süteményhez szükséges sütőpor. Bercel falut elhagyva, Ordaspuszta is ilyen hely Nógrád megyében. Itt az útelágazásnál kőkereszt jelzi az irányt, a volt intézői birtokon tűzifa és kályha adja a meleget, a közeli domboldalon birkák legelnek, és a megújuló természet biztosítja a megélhetéshez szükséges javakat. Tavaszi riportunkban Csáki Balázs fiatal méhész, gazdálkodó és felesége, Szebedy Csenge mesélnek arról, hogyan zajlik a hatfős család élete, miként élnek közösségben méhek és emberek, s mi történik addig, míg a méz a lépekből a reggeli pirítósra csorog.
Székely János püspök a papság kalandjáról – Huszonöt éve, 1991. március 2-án szentelték pappá. Magával ragadó lelkesedéssel beszél az ókeresztény egyház lelkületéről, nagy megjelenítő erővel idézi fel a kereszténység kezdeteinek lendületét. És sejteti: valami hasonló feléledésében bízik itt és most, a 2010-es évek Magyarországán is. Ezért próbál tenni.
Különleges iskola a Heim Pál Gyermekkórház onko-haematológiai osztályán – „Gondos, áldott kezek mosdatják, ápolgatják a kis tanítványokat…” – írja 1938 februárjában a Friss Újság. Iskola a menhelyi kórházban című cikke az elhagyott gyermekek befogadására, ápolására és nevelgetésére-tanítgatására létesített Heim Pál Gyermekkórház korabeli munkáját mutatja be. A cikk mellett egy kép is szerepel: a táblára számokat író tanító nénit rácsos kórházi ágyaikon csücsülve köntösös-pizsamás gyermekek veszik körbe. Majdnem nyolcvan évvel később ugyanarra vállalkozunk, mint annak idején a XX. századi hazai szenzációsajtó első képviselőinek egyike: Magyarország legnagyobb gyermekkórházába látogatunk el, hogy bemutassuk a kórházpedagógusok szolgálatát, azoknak a tanároknak a munkáját, akik az intézmény onko-haematológiai osztályán fekvő, súlyos beteg – s ezért az iskolától tán a leghosszabb ideig távol maradó – gyerekekkel foglalkoznak.