Hittel, teljes azonosulással kell játszani
Fotó: Koszticsák Szilárd/MTI

 

Mit őrzöl gyermekkorod emlékeiből, melyek később váltak kinccsé? Fodor András írja: boldog az a művész, aki megőrzi gyermekkorát, amely teremtőerővé válhat később…
– Akkor én boldog vagyok. Megőriztem a szülői ház atmoszféráját, a szeretetet, a szigort, a megbocsájtást és az állandó támogatást. Felidézhetem nemcsak szüleim gesztusait, hanghordozását, tartását, hanem nagyszüleimét is. Szokásaik részben az enyémek, és kimeríthetetlenek az emlékek, ha valamilyen helyzetben felidéződnek. Minden megfigyelés önkéntelen tárolása az élet jelenségeinek, jellemző – talán jelentéktelennek tűnő – gesztusok, érzelmek, alakok felbukkanása, mindig akkor, amikor szükséges. Úgy vélem, ez a mesterségünk, az alakítások kialakításának egyik legfőbb támasza.

Hogyan kerültél Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába: elhatározásod vezetett vagy művészi ösztönöd? Tudtommal orvosnak készültél.
– Eleven, de álmodozó kisfiú voltam. A rengeteg olvasmányélmény állandóan módosította érdeklődésemet. Aztán második gimnazista koromban kórházi „segéderő” voltam. Itt szenvedő emberekkel találkoztam, és azzal a már-már szinte mágikus erővel, amellyel az orvosok rendelkeztek. Gyógyítottak szóval, tettel. Ez erősen hatott rám. A biológiát szerettem. Osztálytársaim közül nem egy szintén orvos szeretett volna lenni. Buzgalmunkban még boncoltunk is. Aztán az egyetemi felvételim nem sikerült. Sem a könyvtár szakon, sem az orvosi karon. Képzettség híján sok mindent csináltam. Festettem babafejet, műszaki retusálást tanultam, madáreleségnek való bogyót gyűjtöttem, és szorgalmasan nyomorogtam. 1956-ban aztán állást kaptam mint újságrajzoló, reprofényképész és sokszorosító. A IX. kerület közepén… A Rózsahegyi színészképző stúdiót is ebben az időben látogattam, hetenként kétszer. Színésznek készülő barátom vitt el. Jó stúdium volt, mert közöm lett valamihez, amit addig csak nézői oldalról ismertem. Elragadtatásomat nem váltotta ki, érdeklődésemet azonban igen. Hallottam, milyen hamis hangokat eredményez a tehetség hiánya, ugyanakkor voltak olyan tehetséges növendékek, akiket érdemes volt figyelni. Próbáltam a rám bízott verseket, szövegeket póztalanul, hatásvadászat nélkül elmondani. Lassan – a saját és a mások hibáján okulva – megéreztem valamit ennek a mesterségnek szépségéből: az alkotás, az újraélés örömét. Nem volt ez tudatos, csak úgy magamban éreztem. Munkám mellett egyre többet foglalkoztam versmondással, szövegeket tanultam, és készültem a főiskolai felvételi vizsgára.

1961-ben végeztél a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Közben lángolt a Forradalom…
– Október 23-án életre szóló, hatalmas érzést ismertem meg. A felszabadultság, a forradalom eufóriáját, az összetartozás és tisztaságra törekvés boldogító érzését. Aztán a fegyverek hangja – melyet még gyermekkoromból jól ismertem – kijózanított. Mentettük, amit és akit lehetett; nemritkán könnyekkel a szemünkben bontogattuk a kórházban (ahová ideiglenesen segíteni húzódtunk) a kockás konyharuhákba kötött élelmiszer-csomagocskákat, amelyeket szekérrel hoztak, mint a vidék nyomorgó népének adományát. És most visszakanyarodva Fodor András idézett gondolatára: igen, ennek az időszaknak élményei jöttek vissza, amikor Baradlay Richárdot játszottam, és a tragikus vég tapasztalata Görgey Artúr keserű döntésében. Ezt megéltem ott és akkor még egyszer, lelkesen, illetőleg magam emésztő tárgyilagossággal. A húszéves fiatalember később előtörő katarzisa volt. Gyönge vigasz, hogy éppen ez válhatott teremtőerővé.

160327_MecsKaroly_2Százhuszonöt bemutatót jegyez az adattár. Melyik volt az első? Te választottad-e, vagy „rád szabták”?
– Furcsa fintora a sorsnak, hogy másodévesen kiválasztottak a Nemzeti Színházban Darvas József Kormos ég című darabjának egyetemista szerepére. Itt is volt mihez nyúlnom, mert bár ’56-ban még nem voltam főiskolás, ugyanúgy éreztem, mint azok, csak még több keserűség volt bennem felsőoktatási elutasításaim miatt.

Több szerepben láttalak, s mindahányszor a Shakespeare-ről írt Mackail-vélemény jutott eszembe: „Shakespeare. Az ember: átlátszó és kifürkészhetetlen.” Játékodban mindig ezt az emberit éreztem, egy intellektuális művész őszinteségét, amely „meglepetés”, hiszen ehhez a teljes azonosulás elengedhetetlen…
– Színészéletem során mindig az „átlátszó és kifürkészhető” embert kerestem. Ez nem egysíkúságot jelent, hanem késztetést a szerep emberi habitusának legteljesebb feltárására. A lehetőségek és a számtalan réteg kifürkészésének hatvan százaléka már jó eredménynek számít, és lehetőséget ad, hogy a további előadások során még több réteg kerüljön felszínre, és az alakítás gazdagodjék. Ezt nagyban elősegíti a szereplő adekvát lelkiállapota, és nem kis mértékben a néző és a színész egymásra gyakorolt inspiratív hatása. Ideális esetben tehát létrejön a legteljesebb azonosulás, amikor a színész egybeforr a figura érzelmeivel, indulataival, gondolkodásmódjával. Nem tehet mást, mert egész lénye a „játéknak” rendelődik alá.

Melyik darabot érezted/érzed eddig igazán magadénak, s miért? Több is van?
– Természetesen azokat a darabokat, ahol ezt a szimbiózist a legmélyebben sikerült megélnem. Ahol csak testileg voltam jelen, bensőmben már egy másik ember tulajdonságai, indulatai munkáltak. Ilyen megélt szerep volt Illyés Fáklyaláng-drámájában Görgey alakja. Gyötrelmes feladat egy országos lelkesedés támogatta szabadságküzdelem végórájában kimondani az egyetlen észszerű döntést. Mennyi kínlódás árán juthatott el a józan elhatározáshoz? Végig kellett járnia lélekben a folyamatot, lehűteni a forradalmi lelkesedést, hogy a racionális döntés megszülethessen. Ő volt a diadalmas fővezér, és most fegyverletételre kényszerül. És készül a halálra is. Nem tudhatja, hogy egy ördögi stratégia részeként meghagyják az életét, amivel megbélyegzett árulóvá válik élete végéig. Megalkotni egy olyan alakot, akinek érvei mellett Kossuth lángoló szavai már anakronisztikusnak tűnjenek, ez a feladat. Estéről estére átélni a legszebb eszmény bukását, és meghozni a veszteséget legkisebbre csökkentő döntést. Nagy duellum volt minden előadás, Bitskey Tibor Kossuthjával és magammal. Vagy Tamás István A pápa és a császár című darabjában VII. Pius. Az állhatatos és megalkuvást nem ismerő pápa, aki még franciaországi elhurcoltatásában sem enged Napóleonnak. Átélni a fenyegetettség és a szilárd hit adta emelkedettséget. A külsőleg rezdületlen, de belül vívódó egyházfő alakja bennem csüggedő és mindig újra lelkesedő belső állapotot idézett elő. Megszenvedtem a szerepet. De megérte. Pius olyanná formálódott, amilyennek elképzeltem. Márai Sándor Kaland című drámájának főhőse orvos. A főmotívum a megállapodott, sikeres ember családi tragédiája. Fiatal feleségének többsíkú elvesztése hihetetlen mélységekbe rántja. Összeomlása, meghasonlása, majd feltámadása egyik legnehezebb, legszebb és végső soron legsikeresebb hasonulása színészi pályámnak. Az óriási kontrasztok, lelki traumák és végletes érzelmi hullámok játszása tizenöt éven át folyamatosan tartott. Életem talán legjobban kiaknázott alakítása.

Egy középkori misztikus német íróról, Johannes Taulerről jegyzi meg egyik „kritikusa”: egy ízben azt látta, hogy ő maga ül tulajdon szíve kamrájában, és az Isteni Bölcsesség karolja körül. Van-e színdarab, amelynek szerepében ezt érezned kellett? (Akár negatív szerepben is, például Milton Az elveszett paradicsomában.)
– Johannes Tauler gyönyörű mondatára leginkább Tamási Áron Vitéz lélek színművének Ambrus szerepével válaszolhatok. Az idős ember vallomása korán elvesztett, de lelkében hittel őrzött leányának képzeletbeli reinkarnációjáról. „Akit szeretünk, az létezik akkor is, amikor meghal.” És úgy tesz, mintha gyermeke élne. Úgy tevékenykedik, úgy él. Majd bekövetkezik a csoda. Ezt csak igaz hittel és teljes azonosulással kell és érdemes játszani. Ha a szívemet nem adom oda Ambrusnak, ha nem hiszek úgy, mint ő, mesemondóvá válok. Ha hiszem és élem, amit ő, a csoda részese leszek. Itt nincs vagy-vagy. Itt valóban Isten karolja át a bennem hordott ambrusi szívet.

Repertoárod rendkívül változatos. Ha lehetett választani, milyen darabokat éreztél egészen közel magadhoz? Láttalak a Rómeó és Júliában, de a Hemingway egyik regényéből készült darabban is, játszottál Ibsen- és Tamási Áron-színművekben, és nem hiányzik Mrożek sem. A színlapokon neved ott van Shakespeare, a klasszikus, romantikus, történelmi és modern drámairodalom „játszói” közt. Talán valóban a kifürkészhetetlen ember izgatott/izgat?
– Ötvennyolc éve vagyok a pályán. Szinte minden drámai műfajban kipróbálhattam magam. Amit nem sikerült magyarul eljátszanom, például Brecht Koldusoperáját, Lessing Bölcs Náthánját, Schiller Ármány és szerelmének kancellárját, eljátszhattam németül. Egyenletes teljesítményről talán nem beszélhetünk, de soha nem tévesztettem szem elől a fő törekvést: hozzásegíteni a nézőt a katarzishoz. A használt eszközöket váltogathattam, de a fő célt soha: embert ábrázolni emeltebb szinten. Mert a színpad életet ábrázol, ám szintetizálva. Ettől sűrített az élmény.

160327_MecsKaroly_Élményem a sok filmes játék közül A kőszívű ember fiai. Manapság az „új” irodalmi szemlélet úgy nyilatkozott: ez a Jókai-mű már semmit sem jelent a gyerekeknek, tehát nincs szükség Jókai-regényekre sem. Egy jól megcsinált film sem segíthet?
– A kőszívű… valóban a legjobban sikerült Jókai-adaptáció. Nem véletlen, hogy évtizedek óta műsoron van. Nemzedékekkel ismertette meg a hazaszeretet és a szabadság érzését. Jókai írásművészete, mesélőkészsége a gazdag magyar irodalomban etalon. Olvasni kell – helyesebben kéne. Tudomásul kell vennünk azonban, hogy a nyelvhasználat azóta sokat változott, eltűntek tárgyak, fogalmak, kifejezések, ezek már a mai középgeneráció számára is érthetetlenek. Mint a többség számára a latin nyelv is. Évekkel ezelőtt már felmerült a szövegek modernizálásának, átírásának szükségessége. Értően, stílus- és tartalomtisztelettel. Én ennek híve vagyok. Jókai-filmet pedig csak művei szellemiségének, meseszövésének megtartásával szabad készíteni. Ehhez tiszta, érdektől mentes, jól képzett alkotókra van szükség. Várunk ilyenekre.

A vers, a próza interpretálásában mit jelent a spirituális átélés? Vannak-e kedves istenes versek, prózák, melyeket mindig műsorra tűzöl előadóestéiden?
– Ha kézbe veszel egy verset, rögtön létrejön a kapcsolat: pozitív vagy negatív. Ha összecsendül a költő szava a gondolataiddal, elmélyedsz benne. A spirituális kapcsolat létrejöttére ilyenkor nyílik a lélek. Ady istenes versei, Babits könyörgései, Pilinszky mély, szinte szerzetesi hite természetesen könnyen befogadható a hívő számára. Mégis olyan költők ütik szíven az embert, akiknél – talán ismerethiány miatt – nem várja. Számomra Nagy László A karácsonyfás ember megrázó költői prózája, Reményik Sándor József, az ács, az Istennel beszél verse a nagy olvasói és előadói élmények közé tartozik. Nem kevésbé magaménak érzem Kosztolányi Hajnali részegségét. Mert mindig éreznünk kell, hogy „…mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak vendége voltam”. Ha ez az érzés versmondás alatt is benned él, nemigen tévedhetsz el.

Úgy érzem, a Gesamtkunstwerk esztétikai értelemben is meghatározó művészpályádon, közel áll hozzád képzőművészet, zene, játszol az Operában is, finom érzékkel választod meg a festményeket. Tscheligi Lajos, a nálunk méltatlanul elfelejtett festőművész a családodhoz közel állt. Glatz Oszkár egyik utolsó tanítványa volt…
– Valóban minden érdekel, ami az emberiség kultúrájának része. Fő élvezeti forrásom a zene. Elsősorban a klasszikus, de minden jó zenére figyelek. Az opera a színház egy változata. Kötöttebb, mert a komponista hangulati bűvkörébe von, de a játszók teljesítménye ezt nagyban erősítheti vagy ad absurdum: ronthatja. Operai feladatom: Szelim basa a mozarti csodában, amely a Szöktetés a szerájból, lehetőséget adott a teljes opera alapos megismerésére. Nagy távlatot nyitó élmény volt. A képzőművészet ugyancsak érdekel. Kedvenc korszakom a szecesszió, amelyben a díszítőművészet és a mondanivaló szinte tökéletes egységbe olvad. Persze oldalakon keresztül sorolhatnám, melyik festőt, szobrászt, építészt miért szeretem. A barátaim között is van képzőművész. Tscheligi Lajos festőművészete korszakos. Az ő „metafizikai absztraktnak” nevezett stílusa olyan festészeti bravúr, amelynek méltatása, széles körű megismertetése, felfedezése még várat magára. Óriási hagyatéka jelenleg egy svájci raktárban árválkodik. Talán egyszer őt is felfedezik, mint a saját korában semmibe vett Csontváryt. Benkő Viktor sajátos látásmódú, szeretetből, hitből és humorból szőtt képeit baráti érzülettel szemlélem. Kis embereket, szenteket, a Megváltó tetteit, csodáit meg emberi drámákat, farce-okat ábrázoló vásznai, típusokat megjelenítő és metaforikus alkotásai számomra is sokat jelentenek.

„Az igazi drámák mindig benn, képzeleteinkben folynak le” – olvasom Kosztolányinál. „Álomalakokat teremtünk magunknak…” Milyen álmaid vannak? Hál’ Istennek, még játszol.
– Kosztolányi igazságát minden érző és gondolkodó ember magáénak érezheti. A színészetnek is egyik alapérzése. Mi – Arthur Miller szavaival – álomvilággal ügynökölünk. Az álom igazságtartalma, őszintesége a megélt és gondolt életben rejlik. Átszűrve magunkon újra életté próbáljuk alakítani, megtestesíteni, átadni szerepeinkben.
Még „fiatalabban”, hetvenkilenc évesen színpadra állítottuk Hubay Miklós Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásosát Almási Évával. Képességeink legjavát mozgósítottuk. Igazi jutalomjátékként éltük meg, és éljük most is. Ha a Teremtő még megadja, talán lesz folytatás – vagy nem… Az élettörténet már így is kerek.