Szent Lőrinc diakónus és vértanú (Augusztus 10.) – Szent Lőrinc II. Sixtus pápának (Krisztus után 257-258) volt kedves diakónusa. Feladata nemcsak a liturgiában való segédkezés volt, hanem a szegények szolgálata is hatáskörébe tartozott. Lőrincet tüzes rostélyon megégették, és a közelben eltemették. Egy Ciriaca nevű keresztény özvegyasszonynak a közelben volt sírtelke, és felajánlotta, hogy oda temessék el Lőrincet. Nagy Konstantin császár Krisztus után 330-ban nem a vértanú sírjára, hanem melléje épített templomot.

A liturgia többféle nyelvezetet használ, ezek egyike a testnyelv: amikor testünkkel, mozgásunkkal, gesztusainkkal vagy éppen öltözékünkkel közlünk valamit. Az öltözék sokféle célt szolgál: egyszerre dísz, ékesség és védelem, s egyben utalhat egy hierarchikusan tagolt közösségi cselekvés egészében betöltött szerepünkre is.

A belterjes gőg butasága merészkedik ilyen kijelentést tenni Jézusról: „Ismerjük az apját, meg az anyját” (Jn 6,42). Ugyan mit ismertek? Mit tudtok Józsefről, Máriáról? Mit tudtok az ő titkukból? Mit a fogantatás titkáról, Betlehem titkáról, a jászolról? A jászolról, mely teljességgel a keresztre mutat, ahol önmagát adja Jézus eledelül a „világ életéért” (Jn 6,51-52). De a jászol, a barmok etetője, nem élettelen eledelt kínál, hanem eleven életet, ahogyan az önmagát feláldozó Jézus éppen halálában lesz örökkön élő áldozattá (III. húsvéti prefáció).