Marton Boldizsár fiatalkori önéletrajzi regénye az első világháborúban, az albán fronton játszódik, s nemcsak az izgalmas és borzongató kalandok miatt érdekes, hanem azért is, mert írója megtérése után korábbi irodalmi tevékenységét teljes egészében megtagadta. Marcell atya, a későbbi kármelita szerzetes ezt a regényt elégette. Talán azért, mert más nézőpontból tekintett múltjára s annak minden egyes darabkájára. Megtalálta Istent, s úgy vélte, ő maga elég.
A természettudományos kritériumok szerinti érvelés elsődlegessége, csaknem kizárólagossága egyidős a modern világ kialakulásával. Az évezredes, ősi tudások szerint valaminek az igazságát nem a kísérleti úton való bizonyítottság és nem is a logikai következtetés hibátlan tisztasága jelentette, hanem az állítás mögött álló tekintély. A vallási világban a legfelsőbb tekintély az istenség. Igaz az, ami az istenség kinyilatkoztatásával egybevág, pontosabban azzal, amit képviselői azzal egybevágónak hirdetnek.
Már az állomáson gyaníthatja a turista, hogy híres építészéről, Palladióról nem feledkezett el Vicenza: a közelben lévő bevásárlóközpont az ő nevét viseli. Elhagyva tájékoztató táblába botlunk, amely körsétára hív: a térkép Palladio épületeit mutatja megszámozva. A túra végigvezet a városon, átszeli a Palladio utat, elhalad a Palladio sportszerbolt előtt, és egy ideig pihenni hagy a városi tanács épülete, a Basilica előtt. A körséta gyakran keresztez egy másikat, amely a római emlékeket mutatja be a látogatónak.
Ám ki is volt valójában e híres építész, akinek egy város köszönheti a létét?
Egyszer egy hegymászót megkérdeztek, miért indul el meghódítani a csúcsokat. Mert ott vannak – hangzott az egyszerű válasz. Az igazság azonban valószínűleg összetettebb. Simon Yates és Joe Simpson angol hegymászók 1985-ben nemcsak azért szerettek volna eljutni a perui Andok Siula Grande magaslatára, mert ott volt. Arra vállalkoztak, hogy olyan úton indulnak el, amelyen még senki nem járt: a nyugati, szinte teljesen függőleges falon. Arra egyikük sem gondolt, hogy olyan megpróbáltatásokban lesz részük, melyet érdemes leírni – Magyarországon a Park Kiadó Zuhanás a csöndbe címmel jelentette meg az élménybeszámolót –, sőt, megfilmesíteni is.
Rónay Györgynek, a Nyugat harmadik nemzedéke kiemelkedő alkotójának, a mélyen hívő katolikus írónak szinte minden regénye, elbeszélése kiválóan alkalmas lenne a megfilmesítésre. Ennek oka Rónay bravúros cselekménykezelése, a cselekményidő filmszerű váltogatása, a számos művében alkalmazott, a filmkészítés vágástechnikájához hasonlatos szerkesztésmódja, és nem utolsósorban kiváló személyiségteremtő képessége. Rónay hősei sokoldalúan jellemzett, élő emberek, akiknek egyediségében az író képes fölmutatni az általános emberit. Mindennek ellenére Rónay epikus műveiből eddig csak két filmes földolgozás készült: egy fekete-fehér nagyjátékfilm 1966-ban és egy színes tévéfilm 1994- ben. Fábri Zoltán talált rá elsőként Rónay világára, ő rendezte az eddigi egyetlen mozifilmet az Esti gyors című regényből.
Te dúrban sóhajtasz, én mollban hallgatok.
Mérges növények merülnek alá ijedtükben,
illatukat döntő nagy virágok húzódnak össze
kicsire, fáznak, figyelnek kivárásra játszva.
Mi vagyunk körülötted, a növények, meg én.
Chilében nem voltam soha.
Áll ott egy szép nő egy parkban.
Szétszórja hangját a tenger.
Semmivé ringatja lassan.
Száz évig nézném a nyakát.
Az emberben él egy dallam.
Egyél harmatot.
Vegyél mandalát.
Neved legyen Május Márti.
Rossz fát tegyél sok jó tűzre.
Legyél szín- és tarkapárti.
Ennyit tegyél egyelőre.
Igyál esőt.
Vigyél vissza.