A kereszténység és a világvallások


A teológiai igényű történelmi tájékozódás mérhetetlen jelentőségű eseményt fedezhet fel a vallások érintkezésében. A vallások saját hagyományukhoz fűződő viszonyának tisztázásán és alapvető tételeik pontosabb megfogalmazásán túl az egyre komolyabb szembesülés a kiskorú (vagyis szellemi és fizikai erőszakot alkalmazó) kapcsolatokhoz képest újfajta magatartásformák reményét is magával hozza, ami komoly változásokat eredményezhet a vallás társadalmi jelenlétében. A vallások nem kiskorú érintkezése nyomán ugyanis a vallás Európában fokozatosan visszaveheti azokat a funkciókat, amelyeket a modernitásban elveszített.

Ez a szempont azonban jellegzetesen a harmadik évezred felvetése. A XX. század második felében a vallások teológiája még elsősorban megváltástani és eszkatológiai síkon mozgott, azaz arra a kérdésre próbált választ adni, hogy miként lehet részük a végérvényes és abszolút igénnyel fellépő keresztény kinyilatkoztatás ismeretétől megfosztott vallásoknak vagy a kereszténységet különböző okokból elutasító európaiaknak a Szentháromság kínálta megváltásban és üdvösségben.

A század utolsó évtizedeire három nagy szemléletmód körvonalazódott ebben a kérdésben (megannyi alcsoporttal és árnyalattal). Az extra ecclesiam nulla salus („az egyházon kívül nincs üdvösség”) tételét leszűkített értelemben felfogók szerint a kifejezett és konkrét egyháztagság nélkülözhetetlen az üdvösséghez, ezért akik nem hallgatják az evangéliumot, nem keresztelkednek meg és nem kezdenek új életet Krisztusban, azok ki vannak zárva az üdvösségből (ez az exkluzivista álláspont). Az ember és Isten viszonyát az emberi szellem eleve meglévő végtelen dinamikájából és nyitottságából kiindulva értelmezők viszont azt hangsúlyozzák, hogy az Istenhez fűződő pozitív viszony nem lehet függvénye a kifejezett egyháztagságnak. Az ember szellemiségénél fogva eleve kapcsolatban áll Istennel, s bármit tesz, döntései mindig az üdvösség vagy a kárhozat pólusai felé mutatnak, mivel kegyelmét Isten minden feltétel nélkül mindig felajánlja a történelmi embernek, aki kifejezett tudása nélkül vagy tudata ellenére is elfogadhatja, így részesedve a megváltás és az üdvösség adományában: ám pontosan abban, amely Jézus Krisztusban valósult meg a történelem folyamán (ez az inkluzivista álláspont). Az inkább angolszáz és délkelet-ázsiai területen kidolgozott harmadik megközelítésmód Isten vagy (a teista leszűkítés vádjának kivédése érdekében választott fogalommal) a végső valóság kifejezhetetlenségét állítja középpontba, s azt hangsúlyozza, hogy a különböző – teista és nem teista – vallások csupán más-más formái az önmagában véve megismerhetetlen végső valóság megnyilvánulásaira adott válasznak, s ezért lényegében egyenrangú utat kínálnak hozzá (ez a pluralista álláspont).

Míg a katolikus teológiában a múlt század végén még főként az jelentette a fő kérdést, hogy mennyiben lehet üdvösségszerző jelentőségük a hagyomány szerint csak a kereszténységre való előkészületként felfogható egyéb vallásoknak – amelyekben ugyanakkor hat Isten kegyelme –, ma inkább két olyan tendencia tekinthető meghatározónak, amely nem kizárólag megváltástani kérdésekkel vet számot (ha eltekintünk az olyan elméleti próbálkozásoktól, amelyek a különböző vallásokat a különböző szentháromsági személyek „egyedi” sajátosságaihoz próbálják kapcsolni, vagy bizarr módon a különböző vallások követőinek belső igényeihez szabott eszkatológiai variációkat dolgoznak ki: ennek értelmében mindenkinek az lenne a végső sorsa, amire saját vallásának keretében számít).

Az elméleti viták túltengése után egyrészt többen azt sürgetik, hogy egyelőre a tolerancia jegyében álló közös cselekvésformákat alakítsanak ki a vallások, végezzenek közösen humánus tevékenységet, és ismerjék meg egymás spirituális hagyományait (katolikusok és zen buddhisták közös meditációi például már régóta nem keltenek meglepetést). A gyakorlati igények nemritkán egy alapvető teológiai megkülönböztetésre hivatkoznak: miközben az igét hirdető Jézusból húsvét után hirdetett Jézus lett, tanításának megtartását háttérbe szorította személyének tisztelete, s ezért a Jézus személyét kultikus tisztelettel övező keresztények gyakran még a hegyi beszéd minimális programját sem váltják valóra (nem szeretik az ellenségeiket, nem önzetlenek és nem szerények). Éppen ezért nem a cselekvésformák mögött húzódó elméleti meggyőződések a fontosak, hanem a cselekvésbeli gyümölcsök, amelyek tévedhetetlenül tanúskodnak a Jézushoz fűződő – tudatos vagy nem tudatos – viszonyról, s a vallások értékét is csak az határozza meg, hogy milyen mértékben mozdítják elő az igazságosságot és a békét (vagyis Isten országát) a világban (az ortodoxia helyett ortopraxist sürgetők persze hosszú hagyományra támaszkodhatnak).

Az isten-, Krisztus- és egyházközpontúsággal szakító etikai vallásértelmezéseken kívül újabban főként a vallások európai találkozásának és jelenlétének társadalmi feltételeit és következményeit vizsgáló elemzések állnak előtérben, amelyek rámutatnak, hogy a modernitásnak széthúzó erőként kellett beállítania a vallást ahhoz, hogy a vallásháborúkra hivatkozva az állam a semlegesség igényével betölthesse a társadalom középpontjának funkcióját, a vallás mozgásterét pedig a tanításra és a kultuszra korlátozhassa – ráadásul követelményeit tekintve a szekularizmussal újfajta vallást hozott létre. A vallási sokféleség jelensége viszont újra módot adhat arra, hogy a vallás visszavehesse tág értelemben vett – azaz konkrét programoktól független – politikai szerepét, mivel immár módja van arra, hogy a modernitás eltorzított beállításával szembehelyezkedve határozza meg saját lényegét.

Sok minden arra utal tehát, hogy Európa nem elsősorban a különböző vallási kultúrák összeütközésének lesz a terepe, hanem a vallás újfajta szerepének kialakítására ad majd alkalmat. Ha viszont ennek során túlsúlyba kerülnek a társadalmi, történeti és etikai szempontok, akkor a modernitás végül mégis győzelmet fog aratni a vallás fölött, mivel társadalmi szereplőre, történeti tényezőre és etikai szabályalkotóra korlátozva azt távolítja el belőle, ami valódi életerejét adja: teológiai és metafizikai dinamikáját.