Ősi igénye az embernek, hogy oltalmat szerezzen magának, mert felismeri, hogy esendő lény, aki védelemre szorul. Persze vannak az életnek olyan váratlan eseményei is, amikor ezt az ember különösen is át- és megéli, s ilyenkor „odafentről” kér segítséget. Ez történt 903-ban és 911-ben Konstantinápolyban is. Az előbbi esetben a súlyos pestisjárvány elmúlásáért esedezett a nép. A buzgó imádság közben András püspök és Epifániosz diakónus meglátta az Istenszülőt, amint kendőjét (leplét) a nép fölé terjesztve leszállt a templomba, s az oltár előtt könyörgött a halálos járvány megszűnéséért.

Kezdettől fogva sajátosan összetett teológiai szemlélet jellemezte a liturgikus építészetet, de a templomok építése mégis mindig Krisztusra fókuszált, mintha őt akarná „megépíteni”, ahogyan teszik ezt a szentképek, és szobrok festői, faragói. Mindenekelőtt nem árt hangsúlyozni, hogy a keresztény liturgikus tér, ahogyan azt már az előző cikkemben is említettem, „személyfüggő” tér, vagyis valójában „térfüggetlen”. Ezért a liturgiánk térbeliségét krisztológiai elvek koordinálják.

A múlt vasárnapi evangéliumban Jézus ismételten megjövendölte szenvedését, és – hallva a tanítványok versengését – alázatosságra intette őket: „Aki első akar lenni, az legyen a legutolsó és mindenkinek szolgája.” Azután egy kisgyermeket az ölébe véve még e kicsit is példaképnek állította eléjük. A mai perikópában még visszatér a gyermekre való utalás, amikor Jézus kemény szavakkal ítéli el a kicsik bűnre csábítását, botránkoztatását. Itt önkéntelenül is eszünkbe jutnak a közelmúltban sokat emlegetett pedofilbotrányok, a kiskorúak ellen elkövetett bűnök: az ilyen tettek elkövetőinek szól Jézus figyelmeztetése: „Jobb volna, ha malomkövet kötnének nyakukra, és a tengerbe dobnák őket!”