Amerikai filmdráma (2004)

„Ha van a boksz­nak va­rá­zsa, az a harc va­rá­zsa, ame­lyet ak­kor is vívsz, ha nincs erőd, ha tö­rik a bor­da, re­ped a ve­se, sza­kad a re­ti­na. An­nak a va­rá­zsa, hogy min­dent fel­te­szel egy álom­ra, amit csak te látsz.” Clint Eastwood Os­car-dí­jas film­jé­ben hang­za­nak el ezek a mon­da­tok. A har­min­cas évei ele­jén já­ró Maggie Fitzgerald (Hilary Swank) úgy dönt, pro­fi bok­szo­ló lesz. Frankie Dunn (Clint Eastwood) edző­ter­mé­be megy, s az edző ódz­kod­va ugyan, de vál­lal­ja az el­szánt és ki­tar­tó lány tre­ní­ro­zá­sát. Maggie küzd, hogy a leg­jobb le­gyen, sok­szor ön­ma­gát sem kí­mél­ve edz, így mec­­cset meccs után nyer, ün­ne­pelt ököl­ví­vó­vá vál­va. Egy­szer az­tán egy ütés kö­vet­kez­té­ben nyak­tól le­fe­lé le­bé­nul, s itt jön­nek a kér­dé­sek.

Francia filmdráma (2008)

Men­­nyi­re em­lék­szünk még kö­zép­is­ko­lai osz­tály­ter­münk­re, ta­ná­ra­ink­ra, osz­tály­tár­sa­ink­ra? Ho­gyan él­tük meg ta­ná­ra­ink szi­go­rát, és ho­gyan tud­tunk vi­szo­nyul­ni fi­a­ta­labb, li­be­rá­lis ta­ná­ra­ink­hoz? Mi­lyen esz­kö­zei, jo­gai van­nak egy ta­nár­nak a di­ák­ja­i­val szem­ben? Hol van­nak a fe­gyel­me­zés ha­tá­rai, és va­jon lé­te­zik-e jó és rossz ta­nu­ló? Az osz­tály cí­mű film sok is­ko­lai él­ményt idéz­het fel ben­nünk, de va­jon fel­nőtt fej­jel is ugyan­úgy vá­la­szo­lunk ezek­re a kér­dé­sek­re?

Ismeretterjesztő sorozat (2011)

A XVIII. szá­zad­ban ti­zen­egy, a XIX. szá­zad­ban hu­szon­hét, a XX. szá­zad el­ső nyolc­van évé­ben hat­van­hét ál­lat­faj pusz­tult ki, töb­bek kö­zött a kvagga, a ka­li­for­ni­ai pa­pa­gáj, az óri­ás alka, az ős­tu­lok és a ván­dor­ga­lamb. A Nem­zet­kö­zi Ter­mé­szet­vé­del­mi Unió (IUCN) min­den év­ben ki­ad­ja az úgy­ne­ve­zett vö­rös lis­tát, ame­lyen a ki­pusz­tu­lás köz­vet­len kö­ze­lé­be ke­rült, ki­ha­ló­fél­ben lé­vő, sú­lyo­san ve­szé­lyez­te­tett fa­jok sze­re­pel­nek el­ső­sor­ban, de a fel­so­ro­lás tar­tal­maz­za a se­bez­he­tő és a mér­sé­kel­ten ve­szé­lyez­te­tett fa­jo­kat is. Az em­lő­sök ne­gye­dét fe­nye­ge­ti a ki­ha­lás, s ezért nagy­mér­ték­ben az em­ber te­he­tő fe­le­lős­sé, pon­to­sab­ban az er­dő­ir­tás, a va­dá­szat, a kör­nye­zet­szen­­nye­zés. Dél­ke­let-Ázsi­á­ban a leg­drá­ma­ibb a hely­zet, ahol a fő­em­lős­fa­jok het­ven­ki­lenc szá­za­lé­ka ke­rült a ki­pusz­tu­lás kö­ze­lé­be.

Charles Dickens (1812—1870) a vik­to­ri­á­nus kor leg­na­gyobb író­ja 1812. feb­ru­ár 7-én szü­le­tett. Gyer­mek­ko­ra jó­mód­ban telt, ap­ja azon­ban el­adó­so­dott és bör­tön­be ke­rült. Dickens ti­zen­két éve­sen egy fény­máz­mű­hely mun­ká­sa lett. Az itt ta­pasz­talt nyo­mor vis­­sza­té­rő ele­me re­gé­nye­i­nek. A csa­lád anya­gi hely­ze­te ké­sőbb is­mét jobb­ra for­dult, de any­ja nem vet­te ki őt rög­tön a mű­hely­ből, amit a fiú so­ha nem bo­csá­tott meg ne­ki. Új­ság­író lett, par­la­men­ti vi­ták­ról tu­dó­sí­tott. Hu­szon­négy éves ko­rá­ban je­lent meg el­ső re­gé­nye, a Pickwick Klub, amely egy csa­pás­ra hí­res­sé tet­te. Fe­le­sé­gé­től, akit ké­sőbb el­ha­gyott, tíz gyer­me­ke szü­le­tett. Dickens 1865-ben sér­tet­le­nül túl­élt egy vo­nat­sze­ren­csét­len­sé­get. Ez mély nyo­mott ha­gyott a lel­ké­ben. Nap­ra pon­to­san a bal­eset után öt évvel hunyt el. Szá­mos re­gé­nye kö­zül a leg­hí­re­seb­bek: Twist Oli­vér, Szép re­mé­nyek, Copperfield Dá­vid és a Ka­rá­cso­nyi ének.

Quentin Tarantino Django el­sza­ba­dul cí­mű spagettiwesternjét ér­de­mes meg­néz­ni, s nem csak erős ideg­ze­tű­ek­nek. A té­ma, a rab­szol­ga­ság a mű­faj­tól ide­gen. A ren­de­ző az ame­ri­kai tár­sa­dal­mon kí­vü­li két fő­hőst vá­laszt, hogy meg­mu­tas­sa, mi tör­té­nik, ami­kor az em­ber ha­tal­mat gya­ko­rol egy má­sik em­ber fe­lett. Django (Jamie Foxx), a rab­szol­ga dr. Schultz (Christoph Waltz), egy né­met be­ván­dor­ló fej­va­dász se­gít­sé­gé­vel sza­bad em­ber lesz. Ket­te­jük sor­sa ös­­sze­fo­nó­dik: együtt ül­dö­zik a vad­nyu­gat kö­rö­zött bű­nö­ző­it. A cél azon­ban: meg­ta­lál­ni és ki­sza­ba­dí­ta­ni Django fe­le­sé­gét, Broomhildét.

A far­sang, tud­juk, a vi­dám­ság ide­je. Ilyen­kor már-már kö­te­le­ző jól mu­lat­ni, bo­hóc­kod­ni és ne­vet­ni, ami akár még el is ve­he­ti a ked­vün­ket a szó­ra­ko­zás­tól. Én in­kább úgy kö­ze­lí­tek eh­hez az idő­szak­hoz, mint le­he­tő­ség­hez, ami­kor fel­éleszt­het­jük ma­gunk­ban az eset­leg már csak pis­lá­ko­ló vi­dám­sá­got. Ki sok­szor, ki rit­káb­ban, de min­den­ki ne­vet. Aki so­ha, ar­ról sejt­jük, tud­juk, va­la­mi ba­ja van. Ál­ta­lá­ban a lel­ké­vel és a szí­vé­vel, hi­szen a ne­ve­tés ezek­kel áll szo­ros kap­cso­lat­ban.