Tarantino késlelteti a konfliktus kibontakozását, azonban nem céltalanul: belehallgatunk a germán mitológiába, megpillantjuk a fejvadász kegyetlenségét, és nevetünk azon, amivel Django szabad emberként találkozik. Sőt, magán Djangón is. Az elgondolkodtatáshoz jó eszköznek bizonyul felhívni a néző figyelmét a különböző helyzetek gyakorlati részleteire: a rabszolgák lábát kitöri a vas, a csuklyán kivágott két lyuk még nem elég ahhoz, hogy lássunk is lovaglás közben, a szabadság pedig nem csupán jogi kérdés.
Főhőseink végül megtalálják Broomhildét, aki az egyik legnagyobb rabszolgatartó tulajdonába került. A hiú és műveletlen férfi Leonardo DiCaprio játékában vérfagyasztóra sikerült: az emberség teljes hiányától a moziban ülve is kirázott a hideg. A két főhős színjátékra kényszerül: eljátsszák az érdeklődő vásárlókat, akiket a maandingo-harc érdekel. A szerepjáték addig működik is, amíg Candylandbe érve Stephen (Samuel L. Jackson), az urak jobb kezévé vált rabszolga rá nem jön a titokra: Broomhilde és Django ismeri egymást.
A végeredmény egy igazi Tarantino-film: elidegenítés, filmes utalások, műfaji klisék és azok megcsavarása, örök játék a nézői elvárásokkal, irónia és kifordítás. Aki a Kutyaszorítóban feszült intellektusát keresi, csalódni fog, ahogy az is, aki igazi westernt akar látni. A történelmi hitelességet is kár számon kérni rajta, pusztán emberi, kínosan emberi kérdéseket feszeget. És azt sem mindig komolyan.
