Ha az ember elszabadul

Tarantino kés­lel­te­ti a konf­lik­tus ki­bon­ta­ko­zá­sát, azon­ban nem cél­ta­la­nul: be­le­hall­ga­tunk a ger­mán mi­to­ló­gi­á­ba, meg­pil­lant­juk a fej­va­dász ke­gyet­len­sé­gét, és ne­ve­tünk azon, ami­vel Django sza­bad em­ber­ként ta­lál­ko­zik. Sőt, ma­gán Djangón is. Az el­gon­dol­kod­ta­tás­hoz jó esz­köz­nek bi­zo­nyul fel­hív­ni a né­ző fi­gyel­mét a kü­lön­bö­ző hely­ze­tek gya­kor­la­ti rész­le­te­i­re: a rab­szol­gák lá­bát ki­tö­ri a vas, a csuk­lyán ki­vá­gott két lyuk még nem elég ah­hoz, hogy lás­sunk is lo­vag­lás köz­ben, a sza­bad­ság pe­dig nem csu­pán jo­gi kér­dés.
Fő­hő­se­ink vé­gül meg­ta­lál­ják Broomhildét, aki az egyik leg­na­gyobb rab­szol­ga­tar­tó tu­laj­do­ná­ba ke­rült. A hiú és mű­ve­let­len fér­fi Le­o­nar­do DiCaprio já­té­ká­ban vér­fa­gyasz­tó­ra si­ke­rült: az em­ber­ség tel­jes hi­á­nyá­tól a mo­zi­ban ül­ve is ki­rá­zott a hi­deg. A két fő­hős szín­já­ték­ra kény­sze­rül: el­játs­­szák az ér­dek­lő­dő vá­sár­ló­kat, aki­ket a maandingo-harc ér­de­kel. A sze­rep­já­ték ad­dig mű­kö­dik is, amíg Candylandbe ér­ve Stephen (Samuel L. Jackson), az urak jobb ke­zé­vé vált rab­szol­ga rá nem jön a ti­tok­ra: Broomhilde és Django is­me­ri egy­mást.
A vég­ered­mény egy iga­zi Tarantino-film: el­ide­ge­ní­tés, fil­mes uta­lá­sok, mű­fa­ji kli­sék és azok meg­csa­va­rá­sa, örök já­ték a né­zői el­vá­rá­sok­kal, iró­nia és ki­for­dí­tás. Aki a Ku­tya­szo­rí­tó­ban fe­szült in­tel­lek­tu­sát ke­re­si, csa­lód­ni fog, ahogy az is, aki iga­zi wes­ternt akar lát­ni. A tör­té­nel­mi hi­te­les­sé­get is kár szá­mon kér­ni raj­ta, pusz­tán em­be­ri, kí­no­san em­be­ri kér­dé­se­ket fe­sze­get. És azt sem min­dig ko­mo­lyan.