Fran­cia—spa­nyol ka­land­film (2000)

Min­dig sze­ret­tem a tér­ké­pe­ket bön­gész­ni. Is­me­ret­len he­lye­ken jár­ni anél­kül, hogy akár kan­ni­bá­lok­kal ta­lál­koz­nék… A po­li­né­zi­ai Gyöngy-szi­get már a ne­ve mi­att is von­zó le­het. Itt köt ki 1918-ban egy fran­cia ka­to­nai ha­jó, amely­nek ka­pi­tá­nya, Alfred De Morsac (Thierry Lhermitte) ös­­sze­ba­rát­ko­zik a szi­get her­ce­gé­vel, Reiával (Anituavau Landé), aki a fér­fi­ban a meg­men­tő­jü­ket lát­ja. A hiva törzs har­co­sai ugyan­is el­len­őr­zé­sük alá von­ták a te­rü­le­tet, s nem le­het tud­ni, mi lesz. Reia édes­any­ja gyű­lö­li a fran­ci­á­kat, ezért a ka­pi­tány­nak me­ne­kül­nie kell. A kap­zsi­ság, a ha­ta­lom­vágy so­sem ve­zet jó­ra, ki­de­rül e film­ből is. És az ál­mok fan­tasz­ti­kus ere­jé­ről is ké­pet kap­ha­tunk, mi­köz­ben ka­lan­dok­ban sem lesz hi­ány…

Né­met ro­man­ti­kus víg­já­ték (2007)

A celebek üres és fel­fújt vi­lá­gá­nál csak egyva­la­mi ros­­szabb: a bul­vár­saj­tó, amely fá­rad­ha­tat­la­nul tu­dó­sít­ja nem is cse­kély ol­va­só­tá­bo­rát a sztá­rok éle­té­nek min­den rez­dü­lé­sé­ről. És ha ép­pen nem tör­té­nik sem­mi ér­dem­le­ges? Az sem baj, ak­kor is le­gyárt­ják a kö­vet­ke­ző lap­szám cím­ol­dal­ára szánt szto­rit, ke­rül, ami­be ke­rül. Til Schwei­ger film­jé­ben — aki ez­út­tal a fő­sze­re­pet is játs­­sza — Ludo, a plety­ka­ri­por­ter szin­tén bár­mit meg­tesz a kö­vet­ke­ző nagy fo­gás ér­de­ké­ben. Ám mi­u­tán les­ke­lő­dés köz­ben egy sztár es­kü­vői tor­tá­ján lan­dol, utol­éri a vég­ze­te: tet­te mi­att köz­mun­ká­ra íté­lik, amit egy óvo­dá­ban kell le­dol­goz­nia. Ott ta­lál­ko­zik gyer­mek­ko­ri is­me­rő­sé­vel, An­ná­val, aki kap­va kap az al­kal­mon, hogy Ludótól el­szen­ve­dett egy­ko­ri sé­rel­me­i­ért bosz­­szút áll­jon. Ám ter­ve­it ke­resz­tül­húz­za — a sze­re­lem.

Az East együt­tes de­bü­tá­ló iker­al­bu­ma ma már biz­tos részt­ve­vő­je a ma­gyar rock­tör­té­net leg­jobb­ja­it fel­vo­nul­ta­tó lis­ták­nak. A nyolc­va­nas évek ele­jén, ami­kor az an­gol­szász prog­res­­szív rock­di­no­szau­ru­szok jó­részt ki­hal­tak (vagy ön­kén­tes szám­űze­tés­be vo­nul­tak, eset­leg popbizniszre vál­tot­tak), s együtt hó­dí­tott a punk és az új­hul­lám, iga­zi fel­üdü­lés volt hall­gat­ni a Sze­ged­ről in­dult ze­ne­kar Já­té­kok és Hű­ség cí­mű le­me­ze­it. A szel­lős, improvizatív jazz rock ha­mar rá­ta­lált a kö­zön­sé­gé­re, s bár az East az­óta sok­fé­le fel­ál­lás­ban újabb le­me­ze­ket is ki­adott, az utó­kor leg­in­kább a kez­det ze­nei-mű­vé­szi iker­csú­csa­it jegy­zi. Var­ga Já­nos, a for­má­ció gi­tá­ro­sa ma­nap­ság si­ke­res szó­ló­pá­lyát épít. Tá­vo­li né­pek ze­né­jé­nek íze­it is hor­do­zó, sa­já­to­san le­be­gő mu­zsi­ká­já­ba most mi is be­le­kós­tol­ha­tunk.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

Ha ma él­ne, azt mon­da­nánk ró­la: sztár. Nem celeb, hi­szen a sa­ját ere­jé­ből, is­ten­ad­ta te­het­sé­gé­vel ér­te el mind­azt, ami­ért tisz­tel­jük. Min­dig forr kö­rü­löt­te a le­ve­gő, s min­dig meg­le­pi a köz­vé­le­ményt. Le­gyen szó bár az ün­ne­pelt zon­go­ra­vir­tu­óz­ról vagy az el­mé­lyült kom­po­nis­tá­ról, a fi­a­tal nő­csá­bász­ról vagy az idős ab­bé­ról, a vi­lág­já­ró koz­mo­po­li­tá­ról vagy a nem­zet ze­ne­szer­ző­jé­ről, az el­ké­pesz­tő sze­gény­ség­ből cso­da­gye­rek­ként ki­tö­rő Liszt Fe­renc a fe­szí­tő el­lent­mon­dás­ok em­be­re volt. Élet­mű­vét is szo­kás egye­net­len­nek, ek­lek­ti­kus­nak ne­vez­ni, ám a bu­ta ka­te­gó­ri­á­kat egy­ből el­fe­lejt­jük, ha meg­hall­juk a há­rom zon­go­ra­ver­seny bár­me­lyi­két, a Les préludes-t vagy a h-moll szo­ná­tát. Kele Ju­dit Liszt-év­for­du­ló­ra ké­szült film­je egy ön­tör­vé­nyű zse­ni el­mé­jé­be pró­bál be­vi­lá­gí­ta­ni.

Olasz—amerikai—lengyel élet­raj­zi film (2005)

Hét év­vel a ha­lá­la után va­jon mi jut el­ső­ként eszünk­be II. Já­nos Pál pá­pá­ról? Az, hogy az egyik leg­hos­­szabb ide­ig hi­va­tal­ban lé­vő egy­ház­fő volt? Vagy ta­lán az, hogy ő volt az el­ső ke­let-eu­ró­pai pá­pa? Eset­leg az, hogy mi­lyen sok or­szá­got lá­to­ga­tott meg? Bi­zo­nyo­san olya­nok is van­nak, akik­ben a Parkinson-kórral küz­dő be­teg utol­só évei ma­rad­tak meg leg­in­kább. John Kent Harrison film­jé­nek kö­zép­pont­já­ba a Krisz­tus bé­ké­jét köz­ve­tí­tő em­ber ke­rült. Ta­lán azért, mert az ő éle­tét is kö­rül­vet­te a szen­ve­dés: a II. vi­lág­há­bo­rú alatt ha­tá­roz­ta el, hogy pap lesz; krak­kói ér­sek­ként egy dik­ta­tú­rá­ban kel­lett helyt­áll­nia; pá­pa­ként pe­dig kü­lö­nös ér­zé­keny­ség­gel fi­gyelt a vi­lág szen­ve­dő­i­re. A fi­a­tal Wojty»át Cary Elwes játs­­sza, míg a pá­pa sze­re­pé­ben Jon Voightot lát­hat­juk.

Ame­ri­kai film­víg­já­ték (2000)

A szap­pan­ope­rák sze­mé­lyi­ség­tor­zí­tó ha­tá­sá­ról ér­te­kez­ni már köz­hely. Ál­vi­lág ez, amely­be sa­ját gond­ja­ink elől me­ne­kü­lünk. Betty azon­ban ren­dü­let­le­nül ra­jong A sze­re­lem ha­tal­ma cí­mű kór­há­zi so­ro­zat jó­ké­pű do­ki­já­ért, s úgy tű­nik, egy tra­gi­kus ese­mény nyo­mán vég­leg benn­ra­gad eb­ben a kép­te­len­ség­ben. Mi pe­dig nyug­ta­la­nul fi­gyel­jük őt, hi­szen ször­nyű gya­núnk, hogy a té­vé­kép­er­nyőn in­ne­ni vi­lág is egy so­ro­zat kli­séi men­tén mű­kö­dik. Neil La­Bute iro­ni­ku­san ját­szik el e „kint is, bent is”-él­mén­­nyel, ám köz­ben nem fe­led­ke­zik el hő­sé­ről, aki egy hosszú fi­zi­kai és lel­ki út so­rán, szám­ta­lan bur­leszk-for­du­la­tot át­él­ve, sok-sok köz­he­lyes élet­böl­cses­ség és ró­zsa­szín cu­kor­máz kö­zött egyen­sú­lyoz­va még­is­csak meg­ta­lál­ja a bol­dog­sá­gát — akár egy hap­py end­del zá­ru­ló szap­pan­ope­rá­ban.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2007)

A Bol­dog­as­­szony Is­ko­la­nő­vé­rek rend­je 1833 óta igyek­szik ke­resz­tény szel­lem­ben ok­tat­ni és ne­vel­ni a le­ány­gyer­me­ke­ket. Már a XIX. szá­zad­ban is­ko­lát nyit­hat­tak Te­mes­vá­ron, Sze­ge­den, majd Deb­re­cen­ben. A film a tanítórend ha­tá­ron túl mű­kö­dő éne­kes misszi­ó­já­nak te­vé­keny­sé­gét mu­tat­ja be. Nagy Éva Ve­ra és Czakó Gab­ri­el­la nő­vé­rek 2004-ben ér­kez­tek Szovátára, hogy a kör­nyék te­le­pü­lé­se­in nép­da­lo­kat és egy­há­zi éne­ke­ket ta­nít­sa­nak a sze­gény sor­sú gye­re­kek­nek. Az­óta meg­szer­vez­ték és mű­köd­te­tik a marosszéki Ko­dály Zol­tán Gyer­mek­kart. A név­adó így fi­gyel­mez­te­tett ha­tá­ra­in­kon in­nen és túl: „Ha a ma­gyar­ság nem tö­rek­szik az el­ér­he­tő leg­ma­ga­sabb mű­velt­ség meg­szer­zé­sé­re, el­me­rül a né­pek ten­ge­ré­ben. Olyan ke­ve­sen va­gyunk, hogy a mű­ve­let­len­ség lu­xu­sát egyet­len ma­gyar sem en­ged­he­ti meg ma­gá­nak.”

An­gol is­me­ret­ter­jesz­tő film (2007)

Ír­or­szág ti­tok­za­tos tör­té­ne­te­i­ről hall­va min­dig a Szent Patrikról és a bökölő ál­la­tok­ról szó­ló me­se jut eszem­be, és egy ré­ges-ré­gi, Com­mo­dore 64-re írt szá­mí­tó­gé­pes ka­land­já­ték, az ősi ír me­sén ala­pu­ló Tir na nog. A do­ku­men­tum­film Ír­or­szág és Nagy-Bri­tan­nia misz­ti­kus és szent he­lye­it mu­tat­ja be, ame­lye­ket év­szá­zad­ok óta kul­ti­kus tisz­te­let övez. Ha­tal­mas domb­ba vé­sett lóalakot, negy­ven mé­ter ma­gas, em­be­ri kéz al­kot­ta sír­dom­bot lát­ha­tunk, s meg­is­mer­ked­he­tünk a megalitikus kul­tú­rák­ra jel­lem­ző ne­ve­ze­tes dol­me­nek­kel, menhirekkel, trilitekkel és cromlechekkel, a múlt meg­kö­ve­se­dett őr­ző­i­vel is. Olyan spi­ri­tu­á­lis he­lye­ken jár­ha­tunk, me­lyek­hez le­gen­dák és meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan je­len­sé­gek fű­ződ­nek.