Életünk regénye

A né­ző szá­má­ra köz­ben ki­de­rül, Harold egy ké­szü­lő re­gény fő­sze­rep­lő­je, és azt hall­ja, amit a szer­ző, Kay Eif­fel (Em­ma Thompson) ép­pen le­gé­pel. Miss Eif­fel zse­ni­á­lis író — és hí­res ar­ról, hogy sze­rep­lő­it sor­ra meg­öli re­gé­nyei vé­gén. Ter­mé­sze­te­sen Harold is nyo­mo­zás­ba kezd: jár pszi­chi­á­ter­nél, tesz­te­li, va­jon ő be­fo­lyás­sal le­het-e a narrációra, el­megy egy iro­da­lom­pro­fes­­szor­hoz (Dustin Hoffmann), és köz­ben las­san át­ala­kul az éle­te. Töb­bé ugyan­is nem búj­hat el az elől, amit tesz, érez, gon­dol…
Aho­gyan a ha­lál elől sem. És ez az, ami vég­leg meg­vál­toz­tat min­dent, hi­szen ami­kor az em­ber be­lát­ja, sőt, vál­lal­ja az út vé­gén vá­ra­ko­zó ha­lált, ak­kor él­he­ti iga­zán az éle­tet, ak­kor ta­lál ér­tel­met a hét­köz­nap­ok­ban. És tisz­ta sze­ren­cse, hogy időn­ként, ha fi­gyel­me­sek va­gyunk, mi is meg­hall­ha­tunk né­hány mon­da­tot éle­tünk re­gé­nyé­ből.  És ahogy Kay Eif­fel meg­fo­gal­maz­za: „Né­ha, mi­kor el­ve­szünk a fé­le­lem­ben és a két­ség­be­esés­ben, a ru­tin­ban és a ál­lan­dó­ság­ban, a re­mény­te­len­ség­ben és a tra­gé­di­á­ban, meg­kö­szön­het­jük Is­ten­nek a ba­jor cuk­ros sütit.”