Beszélgetés Ferenczi Györggyel

Mind­ös­­sze hu­szon­hét évet élt köl­tőnk, Gérecz At­ti­la (1929—1956) ne­ve örök­re egy­be­forrt az 1956-os for­ra­da­lom­mal. Nem­ze­ti ün­ne­pünk al­kal­má­ból a Du­na Te­le­ví­zió Tálentum cí­mű so­ro­za­tá­ban (kedd, 19.30) is­mét meg­te­kint­het­jük a ró­la 1999-ben ké­szült em­lék­fil­met. Pacskovszky Jó­zsef ren­de­ző al­ko­tá­sá­ban Gérecz At­ti­la ver­sei, más köl­tők őt idé­ző mű­vei és kor­tár­sak em­lé­ke­zé­sei hang­za­nak el. Az idei for­ra­dal­mi meg­em­lé­ke­zés­hez kap­cso­ló­dó új­don­ság, hogy a Hang­zó He­li­kon so­ro­zat­ban né­hány nap­pal ez­előtt meg­je­lent a Rackajam együt­tes új le­me­ze, ame­lyen ál­ta­luk meg­ze­né­sí­tett Gérecz-verseket hall­ha­tunk. A ze­ne­kar ve­ze­tő­jét, Ferenczi György száj­har­mo­ni­kást, he­ge­dűst a vér­ta­nú köl­tő­ről kér­dez­tük.

Kü­lön­le­ges pil­la­na­tok­ban ki­tá­gul az idő. A film las­sul, a moz­du­la­tok ki­me­re­ved­nek, az agy fel­fo­ko­zott éles­ség­gel ész­lel. S fel­je­gyez min­den pil­la­na­tot. Ti­zen­há­rom nap az em­be­ri­ség tör­té­nel­mé­ben csu­pán röp­ke pil­la­nat, ahogy egy fer­tály­órá­nyi mér­kő­zés is el­vész a sport­kró­ni­kák sta­tisz­ti­kai ada­tai kö­zött. De mi tud­juk, 1956-ban az a ti­zen­há­rom nap és az a bi­zo­nyos mér­kő­zés kü­lö­nös je­len­tő­sé­gű­vé nö­ve­ke­dett.

A jazz nap­ja­ink ma­gyar szó­ra­koz­ta­tó­ipa­rá­ban egy­ál­ta­lán nincs elő­tér­ben — bár az utób­bi évek­ben két­ség­te­le­nül ér­zé­kel­he­tő né­mi elő­re­moz­du­lás. A tö­meg­ter­melt slá­ger­ze­ne, a tingli-tangli playback dal­la­mok túl­sú­lya a mé­di­á­ban per­sze meg­in­gat­ha­tat­lan: a jazz a ma­ga igé­nyes­sé­gé­vel nem le­het ko­moly ver­seny­társ. A ma­kacs köz­fel­fo­gás sze­rint e ze­nei mű­faj csak egy szűk ré­teg­re tar­to­zik, eset­leg hát­tér­ze­né­nek hasz­nál­ha­tó egy flan­cos ét­te­rem­ben, az ud­va­ri­as­sá­gi tár­sal­gást foly­ta­tó, jól fé­sült üz­let­em­be­rek dísz­le­te­ként. S va­jon mi­ért? Az ut­ca em­be­re nem kés­le­ke­dik az in­dok­lás­sal: „Hát azért, mert a jazz az olyan izé, meg han­gos, meg fu­ra, meg min­den, na, szó­val el­vont.” (Ál­ta­lá­ban azt ne­vez­zük el­vont­nak, amit nem ér­tünk, és nem is aka­runk meg­ér­te­ni.)

Magyar dokumentumfilm (2008)

A Ba­ra­nya me­gyé­ben, a Drá­va ár­te­rü­le­tén ta­lál­ha­tó Or­mán­sá­got Kodolányi Já­nos ön­élet­raj­zi ih­le­té­sű Süllye­dő vi­lág cí­mű köny­vé­ből s más írá­sa­i­ból is­mer­tem meg. Vajsz­ló­ra ép­pen azért ki­rán­dul­tunk, hogy kör­be­néz­zünk azon a vi­dé­ken, ahol az író a ka­to­li­kus nép­is­ko­la ne­gye­dik osz­tá­lyát vé­gez­te, s ahol meg­ha­tá­ro­zó, írá­sa­i­ban ké­sőbb is fel­buk­ka­nó él­mé­nye­ket szer­zett. Ap­ját 1909-ben ne­vez­ték ki fő­er­dész­nek a fa­lu­ba, Pécsváradról köl­töz­tek „az Or­mán­ság fő­vá­ro­sá­ba”. Kodolányi ké­sőbb vissza­tért, s ta­ní­tó­ként he­lyez­ke­dett el ab­ban az is­ko­lá­ban, ahol egy­kor ta­nult. Sö­tét­ség, Föld­in­du­lás, Bö­bék Sa­mu bú­csú­ja cí­mű no­vel­lá­it it­te­ni em­be­rek, az „egy­ké­zés” kér­dés­kö­ré­vel fog­lal­ko­zó írá­sa­it az it­te­ni szo­ká­sok ih­let­ték.

Magyar tévéfilm (2010)

A Pozsgai Zsolt szín­mű­vé­ből ké­szült film Mindszenty Jó­zsef bí­bo­ros her­ceg­prí­más éle­tét dol­goz­za fel. A két fő­sze­rep­lő, a Pap (Lux Ádám) és a Szí­nész (Kautzky Ar­mand) a sop­ron­kő­hi­dai fegy­ház­ban ra­bos­ko­dik. Mind­ez per­sze fik­ció, hi­szen Mindszenty és Já­vor Pál (mert ő a szí­nész) ta­lál­ko­zá­sa, egy zár­ká­ba ke­rü­lé­se — bár le­het­sé­ges lett vol­na — az író fan­tá­zi­á­já­nak szü­le­mé­nye. Ám né­ha ér­de­mes el­töp­ren­ge­ni a „Mi lett vol­na, ha…?” kér­dé­sen.

Magyar ismeretterjesztő film (2011)

A Hor­to­bá­gyon jár­va nem­csak a hí­res-ne­ve­ze­tes hí­di vá­sár for­ga­ta­gát ér­de­mes föl­ke­res­ni, ha­nem az Eu­ró­pa-szer­te egye­dül­ál­ló lé­te­sít­ményt, a Ma­dár­par­kot is. Itt a Ma­dár­kór­ház Ala­pít­vány ma­dár­men­tő te­vé­keny­sé­gét, a szár­nyas be­te­gek el­lá­tá­sát és a sza­bad élet­re va­ló fel­ké­szü­lé­sü­ket is­mer­he­tik meg a lá­to­ga­tók anél­kül, hogy za­var­nák a „lá­ba­do­zó­kat” vagy a gyó­gyí­tó mun­kát. Az in­téz­mény az egész or­szág te­rü­le­té­ről, de fő­ként a Hor­to­bá­gyi és Bük­ki Nem­ze­ti Park­ból be­ke­rü­lő, sé­rült, be­teg, vé­dett ma­da­rak ál­lat­or­vo­si el­lá­tá­sát, kór­há­zi ápo­lá­sát és re­ha­bi­li­tá­ci­ó­ját vég­zi. Az éven­te be­ér­ke­ző két­száz-há­rom­száz be­teg kö­zül har­minc­öt-negy­ven szá­za­lék vis­­sza­ke­rül a ter­mé­szet­be.

Ma­nap­ság már an­­nyi a gon­dunk és a ba­junk, hogy alud­ni sem tu­dunk tő­lük. Ad­dig biz­to­san nem, míg meg nem old­juk őket. Ha pe­dig va­la­kit a lel­ke nem hagy nyu­god­ni, an­nak két vá­lasz­tá­sa van: vagy or­vo­sol­ja a prob­lé­mát, vagy be­ad egy erős al­ta­tót a lel­ki­is­me­ret­ének.
Christopher Nolan Ál­mat­lan­ság cí­mű film­jé­ben Eckhart és Dorner (Al Pacino) ügy­nö­kök azért utaz­nak egy alasz­kai kis­vá­ros­ba, hogy el­fog­ják egy gyil­kos­ság el­kö­ve­tő­jét. De nem csak ezért fáj a fe­jük. A Bel­ső El­len­őr­zés ugyan­is vizs­gá­la­tot foly­tat el­le­nük, mi­vel elő­ző ügyük­ben ha­mi­sí­tott bi­zo­nyí­ték­kal si­et­tek az igaz­ság­szol­gál­ta­tás se­gít­sé­gé­re. Egy ak­ció so­rán már majd­nem kéz­re ke­rí­tik a tet­test, ám Dorner — vé­let­le­nül? — le­lö­vi Eckhartot, ami­nek a gyil­kos (Ro­bin Williams) is ta­nú­ja lesz. A nyo­mo­zó et­től kezd­ve nem tud alud­ni. Egy­részt azért, mert kí­noz­za a lel­ki­is­me­re­te, más­részt, mert a tet­tes fo­lya­ma­to­san zsa­rol­ja. Rá­adá­sul ál­lan­dó­an vi­lá­gos van. Ott ugyan­is eb­ben az idő­ben so­ha nem nyug­szik le a nap.