El­ső pil­lan­tás­ra (né­zés­re) ro­man­ti­kus víg­já­ték­nak, eset­leg ked­ves tan­me­sé­nek tűn­het az élet ap­ró dol­ga­i­nak sze­re­te­té­ről Marc Foster Fel­for­ga­tó­könyv cí­mű film­je. Te­gyük hoz­zá, azért an­nak is a job­bik faj­tá­já­ból, mert egy nagy­sze­rű öt­let­ből bon­ta­ko­zik ki a tör­té­net, ame­lyért a for­ga­tó­könyv­író, Zach Helm dí­jat is ka­pott: Harold Crick (Will Ferrell) adó­el­len­őr fe­gyel­me­zett éle­tét egyik reg­gel — mi­köz­ben szo­ká­sá­hoz hű­en szá­mol­ja, me­lyik ol­dal­ról, hány­szor húz­za vé­gig fo­ga­in a fog­ke­fét — egy női hang dúl­ja fel. Ez nem azt mond­ja, Harold mit csi­nál­jon, ha­nem azt, hogy mit tesz, érez, gon­dol — az­az a hang el­be­szél. Még­pe­dig az igaz­sá­got, így igen­csak szí­ven üti hét­köz­na­pi hő­sün­ket, mi­kor a ka­ró­rá­ján a pon­tos idő be­ál­lí­tá­sa köz­ben a kö­vet­ke­ző mon­dat hang­zik el: „Harold itt még nem is sej­tet­te, hogy ez a vé­let­len kö­ze­li ha­lá­lát okoz­za.”

Arthur Evelyn Waugh (1903—1966) an­gol író ok­tó­ber 28-án szü­le­tett Lon­don­ban. Leg­in­kább sza­ti­ri­kus, fe­ke­te hu­mo­rú re­gé­nye­i­ről is­mert, ám no­vel­lái, élet­raj­zai és úti­köny­vei is ki­ma­gas­lók. Hu­szon­éve­sen az ang­li­kán val­lás­ból ka­to­li­kus hit­re tért; hét­gyer­me­kes csa­lád­apa­ként élt vi­dé­ki bir­to­kán, Taun­tonban. He­lé­na cí­mű, Szent Ilo­ná­ról írt tör­té­nel­mi kis­re­gé­nye 2010-ben lá­tott nap­vi­lá­got az Új Em­ber Ki­adó gon­do­zá­sá­ban.

Ma­gyar vi­lág­kar­ri­e­rek

Moholy-Nagy Lász­lót (1895—1946), a fes­tőt, fo­tog­rá­fust, fil­mest, ipa­ri for­ma­ter­ve­zőt és pe­da­gó­gust a bu­da­pes­ti Lud­wig Mú­ze­um — Kor­társ Mű­vé­sze­ti Mú­ze­um ki­ál­lí­tá­sá­ról már is­mer­het­jük. Moholy-Nagyot, ere­de­ti ne­vén Weisz Lász­lót leg­is­mer­teb­bé foto­gram­jai tet­ték: a ké­pe­ket fény­ké­pe­ző­gép nél­kül ké­szí­tet­te, úgy, hogy a tár­gyat köz­vet­le­nül a film­re he­lyez­te, és csak egy pil­la­nat­ra vi­lá­gí­tot­ta meg. Mo­holy köz­ben tö­ké­le­te­sí­tet­te a mű­tárgy­meg­ren­de­lést is: te­le­fon­ké­pei ké­szí­té­se­kor táv­be­szé­lőn le­he­tett meg­ren­del­ni az al­ko­tá­so­kat. Mo­holy ins­pi­rá­ci­ó­it nem ma­gyar föl­dön sze­rez­te: Ber­lin­ben, Lon­don­ban, majd Chi­ca­gó­ban élt, és éve­ken ke­resz­tül a Bauhaus kö­ve­te­ként al­ko­tott, dol­go­zott.

Ame­ri­kai csa­lá­di film (2007)

A csa­lá­di mo­zik kö­zül az ál­la­to­sak arat­hat­nak leg­in­kább si­kert. Ha a fő­sze­rep­lő egy ku­tya vagy ne­tán ló, a ké­szí­tők­nek már­is nyert ügyük van. A most lát­ha­tó, Michael Damian ren­dez­te film fő­hő­se egy kü­lön­le­ges, Moondance (Hold­tánc) ne­vű kis­lány (Kay Panabaker), aki a nyá­ri szü­net­ben vé­let­le­nül ta­lál­ko­zik egy fe­hér-bar­na fol­tos pó­ni­val. S hogy, hogy nem, ez a ta­lál­ko­zás meg­vál­toz­tat­ja az éle­tét. A ló gaz­dá­ja, Dan­te Longpre (Don Johnson) kü­lönc vén­em­ber; egye­dül él a farm­ján, nem áll szó­ba sen­ki­vel. A kis­lány azon­ban egy­re több időt tölt ná­la, s Pe­pi­tán, a pó­nin ke­resz­tül ba­rát­ság ala­kul ki kö­zöt­tük. Ami­kor azon­ban a kis­lány Pe­pi­tá­val együtt be­ne­vez egy ug­ró­ver­seny­re, hir­te­len túl sok el­len­druk­ker­rel ta­lál­ja szem­ben ma­gát…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2010)

Nagy Im­re Kos­suth té­ri sze­rep­lé­se ál­ta­lá­nos csa­ló­dást oko­zott, Gerő Er­nő azt meg­elő­ző rá­dió­be­szé­de pe­dig ha­tal­mas fel­zú­du­lást kel­tett a bu­da­pes­ti tün­te­tők­ben. A tö­meg egy ré­sze ezért fel­há­bo­ro­dá­sá­ban a Ma­gyar Rá­dió épü­le­te elé vo­nult. Az volt a cél­juk, hogy kö­ve­te­lé­se­i­ket köz­zé­te­gyék. Itt azon­ban fel­fegy­ver­zett ÁVH-s egy­sé­gek fo­gad­ták őket. Az ös­­sze­gyűlt tö­meg­ben egy­re in­kább el­sza­ba­dul­tak az in­du­la­tok. Az épü­let­ben lé­vő ÁVH-katonák tü­zet nyi­tot­tak a tö­meg­re. A fel­ke­lők haj­nal­ra el­fog­lal­ták a rá­dió épü­le­tét. Az ot­ta­ni stú­di­ók azon­ban ad­dig­ra már hasz­nál­ha­tat­lan­ná vál­tak. A Kázsmér Kál­mán ál­tal ren­de­zett do­ku­men­tum­film a szék­ház előt­ti tün­te­tést, majd a ha­lá­los ál­do­za­tot kö­ve­te­lő sor­tűz tör­té­ne­tét dol­goz­za föl.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2003)

Aki hi­va­tá­sá­nál fog­va (pél­dá­ul üze­mi or­vos­ként, bü­fés­ként) éve­ken, év­ti­ze­de­ken ke­resz­tül kí­vül­ál­ló­ként fi­gye­li egy-egy kö­zös­ség min­den­nap­ja­it, vé­gül tö­ké­le­te­sen meg­is­me­ri az adott em­be­rek éle­tét — ta­lán még töb­bet is tud ró­luk, mint ők ön­ma­guk­ról… Egy-egy te­le­pü­lés plé­bá­no­sa is hi­te­les ké­pet kap a he­lyi tör­té­né­sek­ről, lel­ki moz­za­na­tok­ról. Az 1956-os for­ra­da­lom ti­zen­há­rom nap­ja so­rán — ki­csi­ben — ugyan­ez tör­tént a pes­ti Mik­száth té­ri pi­a­ris­ta rend­ház­ban la­kó szer­ze­te­sek­kel is: szo­bá­juk ab­la­ká­ból tö­ké­le­te­sen meg­fi­gyel­het­ték a rá­dió szék­há­za kö­rü­li tör­té­né­se­ket. Már­pe­dig a kör­nye­ző ut­cák­ban he­ves har­cok foly­tak, te­hát a ke­gyesren­di ta­ná­rok az ese­mé­nyek sű­rű­jé­ben érez­het­ték ma­gu­kat. Barlay Ta­más film­je e zárt, „osz­tá­lyi­de­gen­né” nyil­vá­ní­tott kö­zös­ség szem­szö­gé­ből mu­tat­ja be tra­gi­kus for­ra­dal­mun­kat.

Fran­cia kon­cert­film

Aki szí­ve­sen ta­lál­ko­zik „nagy öre­gek­kel”, rá­adá­sul em­lék­szik a hat­va­nas évek vé­gén be­rob­bant John Mayall’s Bluesbreakers együt­tes­re, e kon­cert ked­vé­ért bi­zo­nyá­ra le­te­le­pe­dik a kép­er­nyő elé. A mos­tan­ság ki­es vi­dé­ki bir­to­kán, Suffolkban la­kó an­gol úri­em­ber, Mick Taylor (1949) ugyan­is John Mayall ban­dá­já­val vált is­mert­té, ké­sőbb pe­dig a Rolling Stones gi­tá­ro­sa­ként foly­tat­ta. 1974 óta a ma­ga út­ját jár­ja, szám­ta­lan ze­nész ol­da­lán ké­szí­tett le­me­ze­ket, mi­köz­ben per­sze szó­ló­kar­ri­er­jét sem ha­nya­gol­ta el. A Rolling Stone szak­ma­ga­zin idén köz­zé­tett lis­tá­ján be­ke­rült min­den idők száz leg­fon­to­sabb gi­tá­ro­sa kö­zé — az már a szer­kesz­tők tit­ka, hogy mi­ért ép­pen a har­minc­he­te­dik he­lyen… Ez­út­tal sa­ját ala­pí­tá­sú együt­te­sé­vel lép elénk, a New Morning (Új reg­gel) el­ne­ve­zé­sű, ran­gos pá­ri­zsi jazz­klub­ban.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Két éve tör­tént, hogy a MAL Zrt. ve­ze­tő­i­nek hi­bá­já­ból vörösiszap árasz­tot­ta el Devecsert, Kolontárt, nem kí­mél­ve ter­mé­sze­tet, em­ber- és ál­lat­éle­tet. A ka­taszt­ró­fát bon­tás, majd új­já­épí­tés kö­vet­te. Épí­té­sze­ti szem­pont­ból iz­gal­mas kér­dés me­rült fel: a XXI. szá­zad nyel­vén új­ra­fo­gal­maz­zuk a fa­lu­si épí­té­szet fo­gal­mát, ne­tán va­la­mi­fé­le so­ha­sem volt ha­gyo­mányt pró­bál­junk rá­ül­tet­ni a vi­dék­re? A ter­ve­ket a Kós Kár­oly Egye­sü­lés ké­szí­tet­te el, az em­lé­ke­zés szín­he­lye­ként emelt öku­me­ni­kus ká­pol­na raj­za­it a ha­lá­los ágyán fek­vő Makovecz Im­re ké­szí­tet­te el. A ká­pol­na fa­anya­gát az or­szág kü­lön­bö­ző táj­egy­sé­ge­i­nek er­dői ad­ták — né­mi­leg rí­mel­ve ar­ra a bé­ke­szo­bor­ra, amely a fal­vak, vá­ro­sok ut­ca­kö­ve­it őriz­te, és őr­zi a mai na­pig.