Egy gyer­mek éle­té­nek az ott­hon mel­lett leg­főbb szín­te­re az is­ko­la. Rá­adá­sul mi­nél idő­sebb, an­nál több időt tölt az in­téz­mény fa­lai kö­zött. Mind­az, ami itt tör­té­nik, egy élet­re meg­ha­tá­ro­zó lesz szá­má­ra. A ta­lál­ko­zá­sok ugyan­úgy, mint az el­vá­lá­sok.

Alexis Carrel (1873—1944) No­bel-dí­jas fran­cia se­bész, fi­zi­o­ló­gus no­vem­ber 5-én hunyt el Pá­rizs­ban. A vér­erek, az ér­se­bé­szet és a szerv­át­ül­te­tés te­rén vég­zett ku­ta­tá­sai új fe­je­ze­tet nyi­tot­tak az or­vos­tu­do­mány­ban. 1902-ben Lourdes­-ba za­rán­do­kolt, ahol szem­ta­nú­ja volt egy cso­dá­la­tos gyó­gyu­lás­nak — az él­mény egész to­váb­bi éle­tét, a hit­hez fű­ző­dő vi­szo­nyát meg­ha­tá­roz­ta. Ta­pasz­ta­la­ta­it 1935-ben Az is­me­ret­len em­ber cí­mű köny­vé­ben ös­­sze­gez­te — idé­ze­te­in­ket e mű­ből vá­lo­gat­tuk.

Sé­ta Csete György épí­tő­mű­vész­­szel — Isten kezében

„De amit a gic­­cses he­lyett ma épí­te­nek, ar­ra én azt mon­dom, hogy ocs­mány. Sem a lel­ke­met, sem a szí­ve­met nem ör­ven­dez­te­ti meg. A sze­mem­nek pe­dig mos­ta­ná­ban sem­mi­lyen hasz­nát nem ve­szem. Mert azo­kat az épü­le­te­ket, ami­ket kor­tár­sak ter­vez­nek, lát­ni se aka­rom” — val­lot­ta egy in­ter­jú­ban Csete György. Az ars po­e­ti­cá­nak be­il­lő so­rok egy­ér­tel­mű­en su­gall­ják, hogy az or­ga­ni­kus épí­té­sze­ti stí­lus kö­ve­tő­jé­vel van dol­gunk. Ám va­jon van-e ér­tel­me a „ha­gyo­má­nyos” és a „mo­dern” fo­gal­ma­kat hasz­nál­ni, és ezek­kel ki­bé­kít­he­tet­len el­len­tét­pá­ro­kat al­kot­ni? Épí­tész­kö­rök­ben in­kább így hall­hat­juk: ha­zai és nem­zet­kö­zi — mi a ha­za­i­val tu­dunk hoz­zá­já­rul­ni az épí­té­szet­tör­té­net­hez. A ve­szély mind­két eset­ben fe­nye­get: az el­zár­kó­zás és az után­zás is tucatépületeket szül­het.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2003)

Bé­cset le­szá­mít­va nincs más olyan eu­ró­pai nagy­vá­ros, mely an­­nyi szál­lal kö­tőd­ne hoz­zánk, mint Krak­kó. Egye­te­mét ma­gyar­or­szá­gi di­á­kok lá­to­gat­ták, szé­kes­egy­há­zá­ban ma­gyar ki­rályt, ké­sőbb er­dé­lyi fe­je­del­met ko­ro­náz­tak len­gyel ki­rál­­lyá. A hat­va­nas évek­ben „kö­te­le­ző kul­tu­rá­lis za­rán­dok­ként” sok fi­a­tal lá­to­ga­tott el ide. Krak­kó ma­gyar ván­do­rai nem mu­laszt­hat­ják el, hogy fel ne ke­res­sék Szent Hed­vig — II. Já­nos Pál avat­ta szent­té — és Bá­tho­ry Ist­ván er­dé­lyi fe­je­de­lem, len­gyel ki­rály sír­em­lé­két. Fur­csa ta­nú­ja a tör­té­nel­mi kap­cso­la­tok­nak a ki­rá­lyi pa­lo­ta egyik fest­mé­nye, me­lyen a fel­tá­madt Krisz­tus sír­ja kö­rül áb­rá­zolt ka­to­nák „mar­co­na, baj­szos” ma­gya­rok. Miklauzic Ben­ce do­ku­men­tum­film­jé­ből az is ki­de­rül, mi­ért mond­ták a krak­kó­i­ak: csak olyan bort igyál, amely Ma­gyar­or­szá­gon ter­mett, és Len­gyel­or­szág­ban ér­le­lő­dött.

Hammerstiel Antala Zsu­zsa do­ku­men­tum­film­jé­ben vis­­sza­tér a bács­kai Versecre, ahol 1944-ben a csa­lád­ját meg­gyil­kol­ták. Ké­pes szem­be­néz­ni a traumatikus múlt­tal, sőt vis­­sza­tér­ni még a szü­lő­há­zá­ba is. A film­ben meg­is­mer­tet so­kat be­szél ar­ról a rég el­sül­­lyedt vi­lág­ról, ahol ma­gya­rok, né­me­tek (szá­szok, svá­bok) és szer­bek még bé­ké­ben él­tek. Cso­dá­lat­ra mél­tó bá­tor­ság­gal néz múlt­ja dé­mo­na­i­nak sze­mé­be. Már jó­val ko­ráb­ban, hu­szon­éve­sen hoz­zá­kez­dett a ke­ser­ves mun­ká­hoz, ami­kor ön­élet­raj­zi do­ku­men­tum­re­gényt írt (ez volt az Iko­nok és pat­ká­nyok). Kép­ző­mű­vész­ként is „to­vább­él­te­ti a múl­tat”, ké­pe­in po­ko­li él­mé­nye­i­nek szá­mos ele­me meg­je­le­nik. „Azért kel­lett mind­ezt túl­él­nem, hogy át­ad­jam, hogy kö­zöl­jem min­den­ki­vel. Ha gyer­mek­ko­rom­tól kezd­ve nem a mű­vé­szet­tel nőt­tem vol­na fel, ta­lán én sem él­tem vol­na túl” — mond­ja ma­gá­ról.

Ame­ri­kai film­drá­ma (2004)

Év­szá­zad­ok­ba — vagy év­ez­re­dek­be — telt, míg az em­ber a le­ve­gő­be emel­ked­he­tett. S mi­ó­ta — né­mi tech­ni­kai se­gít­ség­gel — szár­nyal­ni is tud, az­óta lé­tez­nek olya­nok, akik­nek egye­ne­sen szen­ve­dé­lyük­ké vált a re­pü­lés. Kö­zé­jük tar­to­zott Howard Hughes, aki nem­csak ve­zet­te — egyik gé­pé­vel gyor­sa­sá­gi re­kor­dot is fel­ál­lí­tott —, ha­nem ter­vez­te is a gép­ma­da­ra­kat. (Ő ál­mod­ta meg a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb szárny­fesz­tá­vol­sá­gú re­pü­lő­gép­ét.) A film­gyár­tás te­rü­le­tén is út­tö­rő volt. Per­sze nem vé­let­len, hogy leg­hí­re­sebb, Hell’s Angels cí­mű film­jé­nek kö­zép­pont­já­ba is a pi­ló­ták ke­rül­tek. Mar­tin Scorsese al­ko­tá­sá­ból — mely­ben Hughes sze­re­pét Le­o­nar­do DiCaprio játs­­sza, még­pe­dig zse­ni­á­li­san — az is ki­de­rül, hogy a fel­ta­lá­ló mil­li­ár­dos a há­bo­rú után mi­ért nem mu­tat­ko­zott töb­bé a nyil­vá­nos­ság előtt.

Ame­ri­kai ak­ció­film (2000)

Az em­be­rek­nek szük­sé­gük van hő­sök­re. Ethan Hunt is ezért szü­le­tett meg a Mission Im­pos­sib­le cí­mű, hat­va­nas évek­ben si­ke­res té­vé­so­ro­zat­ban. Har­minc év­vel ké­sőbb Tom Cruise élesz­tet­te fel, im­már szí­nes, szé­les vász­non, idő­sze­rű prob­lé­má­kat fe­sze­get­ve — na, nem tu­do­má­nyos ma­gas­sá­gok­ban… E má­so­dik mo­zi­film kö­zép­pont­já­ban egy ge­ne­ti­kai mó­do­sí­tás­sal lét­re­ho­zott bi­o­ló­gi­ai fegy­ver áll, s ez meg­le­he­tős iz­ga­lom­mal tölt­het­te el az ez­red­for­du­ló em­be­rét, hi­szen ak­ko­ri­ban zaj­lott gén­tér­ké­pünk fel­fe­de­zé­se. Mind­ezt olyan szak­ava­tott ren­de­ző ko­re­og­ra­fál­ta, mint John Woo, úgy­hogy van min­den, ami egy ha­mi­sí­tat­lan ak­ció­film­be kell: ül­dö­zés, szép nő, eg­zo­ti­kus hely­szí­nek… És per­sze meg­nyug­ta­tó vég­ki­fej­let: el­vég­re azért van­nak a hő­sök, hogy meg­ment­sék az em­bert — bár­mi­lyen új ve­szél­­lyel kell is szem­be­néz­ni­ük.

Fran­cia kon­cert­film

A jazz az elő­adók ré­szé­ről az át­ü­tő ze­nei te­het­ség mel­lett süt­ni­va­lót is kí­ván. Az ame­ri­kai gi­tá­ros és dal­szer­ző, Terry Callier szin­tén a dip­lo­más jazz­mu­zsi­ku­sok tá­bo­rá­ba tar­to­zik, jól­le­het soult és nép­ze­nét is ját­szik. Chi­ca­gó­ban szü­le­tett 1945-ben, szó­ló pá­lya­fu­tá­sát ti­zen­hét éve­sen kezd­te. Má­ig ti­zen­hat önál­ló al­bu­ma ke­rült a bol­tok­ba, mind­amel­lett vo­ka­lis­ta­ként is szá­mos mű­vész­tár­sa le­me­zén köz­re­mű­kö­dött. 1983-ban ki­vo­nult a ze­ne­ipar­ból, és be­teg lá­nya ápo­lá­sá­nak szen­tel­te ma­gát, il­let­ve fel­ső­fo­kú szá­mí­tó­gé­pes prog­ra­mo­zói vég­zett­sé­get szer­zett. Né­hány évig a Chi­ca­gói Egye­tem ta­ná­ra­ként dol­go­zott, le­ve­le­ző ta­go­za­ton pe­dig el­vé­gez­te a szo­ci­o­ló­gia sza­kot. 1991 óta is­mét szor­go­san kon­cer­te­zik. Ez­út­tal egy fran­cia­or­szá­gi fel­lé­pé­sét él­vez­het­jük a Nan­cy Jazz Pul­sa­tion el­ne­ve­zé­sű fesz­ti­vál­ról.