Egy évszázad jazz

Pe­dig nem volt ez min­dig így, még Ma­gyar­or­szá­gon sem — az Egye­sült Ál­la­mok­ban és Nyu­gat-Eu­ró­pá­ban pe­dig kü­lö­nö­sen nem. A XX. szá­zad el­ső fe­lé­ben ugyan­is a jazz ren­des tánc­ze­né­nek szá­mí­tott, ut­cai és ká­vé­há­zi jazz­ban­dák húz­ták a vér­pezs­dí­tő talp­alá­va­lót. A jazz ere­de­ti­leg nem a rep­re­zen­tál­ni aka­ró új­gaz­dag­ok, ha­nem az egy­sze­rű em­be­rek, a mun­ká­sok ze­né­je volt. Az Ál­la­mok­ban egy­ér­tel­mű­en a szí­nes bő­rűeké — raj­tuk ke­resz­tül pe­dig az el­nyo­mot­ta­ké, a véd­te­le­ne­ké, a tár­sa­dal­mi rang­lét­ra al­ján re­ked­te­ké. Ha­zánk­ban a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött a jazz az éj­sza­kai mu­la­tók­ban és a ze­nés ká­vé­há­zak­ban ta­lált ott­hon­ra, az igé­nyes szó­ra­koz­ta­tás je­gyé­ben.
A Mezzo Tv es­ti kon­cert­film­je eb­be az idő­szak­ba és ká­vé­há­zi vi­lág­ba re­pí­ti a né­zőt (hall­ga­tót), igaz, a Du­ná­tól kis­sé nyu­ga­tabb­ra, a Szaj­na part­já­ra. A va­la­ha élt egyik leg­na­gyobb jazz­he­ge­dűs, Stéphane Grappelli (1908—1997) ad két­órás íze­lí­tőt a haj­da­ni pá­ri­zsi ká­vé­há­zi élet­ből, han­gu­la­tok­ból. Olasz szü­lők gyer­me­ke­ként már a fran­cia fő­vá­ros­ban szü­le­tett, és egész éle­tét ott töl­töt­te. Fi­a­ta­lon az­zal ke­res­te a ke­nye­rét, hogy egy-egy mo­zi­ban kí­sé­rő­ze­nét zon­go­rá­zott a né­ma­fil­mek­hez. A har­min­cas évek ele­jén ta­lál­ko­zott leg­fon­to­sabb ze­nei part­ne­ré­vel, a ci­gány szü­le­té­sű gi­tá­ros­sal, Django Reinhardttal: a rá­juk épült le­gen­dás kvin­tett egy év­ti­ze­den át Eu­ró­pa leg­nép­sze­rűbb ze­ne­ka­ra volt. Bi­zo­nyos, hogy kö­zös szer­ze­mé­nye­ik kö­zül e mos­ta­ni kon­cer­ten is hall­ha­tunk né­há­nyat.