Találkozás Levente Péterrel

A nemzet Móka Mikijének tartják ma is, bár évtizedekkel ezelőtt láthattuk a Zsebtévében. Az ifjabbak az Égbőlpottyant mesékben és a Ki kopog?-ban ismerhették és kedvelhették meg. No meg a legkülönbözőbb helyeken, ahol értenek magyarul, rendre feltűnik vándorszínházával, hogy fényt és örömöt vigyen a mai és a régebb óta fiatalok szívébe. Nem állt be a sztárok sorába, mert – ahogy József Attila egész népét szerette volna tanítani, s nem középiskolás fokon. A Héregen élő, Jászai Mari-díjas Levente Péter feleségével és alkotótársával, Döbrentey Ildikóval közösen kapták meg a Magyar Örökség-díjat, tavaly pedig a Szer Üzenete Díját vehette át Ópusztaszeren. Ez utóbbit olyanok nyerhetik el, akik a hűség és a hazaszeretet példaképei, és életükkel hirdetik a magyarság összetartozását. Idén augusztustól immár túl a hetvenen a felnövekvő nemzedékek érdekében végzett több évtizedes tevékenységéért a Magyar Érdemrend Középkeresztjének is birtokosa.

– Hányszor került címlapra az elmúlt fél évszázadban?

– Ötvenkét évad alatt majdnem háromszor.

Százharminc éve született Babits Mihály

Mostanában egyre többször gondolkodom azon, mekkora felelősséggel jár az írás. Annak, aki tollat vesz a kezébe, számolnia kell a sokféle emberi reakcióval: többek közt durva támadásokkal, kíméletlen bírálatokkal, alaptalan rágalmazásokkal vagy épp felületes véleménynyilvánításokkal. Az írás olyan tevékenység – gondolják sokan –, amelyhez mindenki ért. Holott írni gyakran szenvedés. Ibsentől tudjuk, „írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”. Az író ember gyakran kíméletlen önvallomással áll a nyilvánosság elé. Önélveboncolás minden szava, a lélek legbelső rétegeinek feltárása. S mindez nem lehetséges szenvedés nélkül. De lehet-e írni hit nélkül? Lehet-e hitelesen írni hit nélkül?

Harminc még gombócból is sok, nemhogy zenekari kötelékben eltöltött, sikerekben és nehézségekben gazdag évből. A Makám és Ko-‘linda, illetve a Zengő együttes egyaránt új albummal ünnepel, melyekben a közös évfordulón túl két dolog közös: a folk műfaj és a kiemelkedő színvonal.

Vannak zenekarok, melyeknek egyetlen lemezt is elég elkészíteniük ahhoz, hogy jóval felbomlásuk után is emlékezzünk zenéjükre. A Dabasi Péter és Krulik Zoltán invenciójának egyesítéséből, Makám és Kolinda néven alakult együttes csak néhány évet élt meg, ám az 1982-ben egyszerűen a saját nevükkel (1984-ben pedig Szélcsend után címmel) megjelentetett kitűnő lemezükön máig nem fog az idő.

Édes hazám. Haza a magasban. Itt élned, halnod.

A „haza” szó a mai fülnek elsődlegesen irányt jelöl: hazafelé megyünk. Ám ha már ott vagyunk, ha megérkeztünk, akkor nem hazavagyunk, hanem otthon (ott-hon) vagyunk. Vagyis a régiesnek érzett „hon” szavunkat váltotta le a „haza”, holott nyelvemlékeink szerint közel egyidősek – egyébként a nyelvújítás korában élesztették fel újra az addigra kiveszőben lévő „hon”-t. Manapság inkább a rideg hivatali nyelv szereti (honosít, hontalan, honvéd – ezekre a köznyelvnek saját szavai vannak: megadja az állampolgárságot, hajléktalan, katona). A hon ezek szerint a rideg hivataloké, a hazát viszont mindig csak keressük, csak megyünk felé, de sosem érkezünk el hozzá. Ezt a dilemmát a Himnusz egyetlen sora igen találóan fejezi ki: „nemlelé Honját a hazában”. Ma talán így írta volna Kölcsey: „itthon van, de nem otthon”.

Kékszakállú kártyavára

Vízbe – tengerbe, tóba – süllyedt bábeli (elefántcsont) torony, magányos sziget: az individuum, a bezárkózás, egymás meg nem értésének egyszerű, s mégis zsúfolt jelentésű szimbóluma. E fel-felsejlő, áttetsző képen, „könnyfüggönyön” át látjuk a két egyfelvonásost: Vajda Mario és a varázsló, és Bartók A kékszakállú herceg vára című operáját a felújított Erkel Színház első premierjén. Galambos Péter rendező átfogó koncepciójának gondolati gazdagsága a Kékszakállúban bontakozik ki igazán. A Marióban zavaró tényező a kórus, a statisztéria komikus, „karneváli” felvonulása. Cipolla, a mágus mutatványait ugyanis a fogyasztói társadalom bábjai, ikonikus figurák (művészek, celebek, filmszereplők) bőrébe bújt, egyéniség nélküli maskarások követik. Az egyetlen őszinte, érző és önmagát adó szereplő Mario, akinek belső drámája e szenvtelen „álvilágban” még határozottabban rajzolódik ki.

Nagyon várták. Jött. A Művészetek Palotájában énekelt. Győzött. Joyce DiDonato koncertje végén meglepetten, derűs értetlenséggel fogadja a közönség vastapsát. Nyugati művész számára szinte ismeretlen ez a tetszésnyilvánítási mód. No, ilyen sem volt még. Nevet, a taps gyorsuló ütemére csárdást imitálva a „magyar virtust” méltatja. A ráadások persze nem maradhatnak el. Kansasből való, egyszerű, közvetlen és vagány amerikai lány – mert jóllehet életkora indokolná, a hölgy sehogy nem illik rá. Édesapja templomi kórusából indult, a középiskolában musicalekben szerepelt; szolgálatra készült, énektanárnak, nem álmodozott óriási karrierről. Aztán szorgalmának, kitartásának és az „átképző” mesterkurzusnak köszönhetően bekövetkezett az áttörés…

Skrabski Fruzsina ötvenkét perces, de egy sokórás filmeposz hatását is felülmúlóan erős alkotása, az Elhallgatott gyalázat több százezer magyar nőnek – alig serdült kislányoktól családanyákig – állít emléket. Azoknak, akiket a megszálló („felszabadító”!) szovjet katonák emberi méltóságukban és Istentől kapott nőiességükben gyaláztak meg. Generációm, az ötvenes évek szülöttei még jól emlékezhetnek a Kerek egy esztendő című gyermekalmanach meghatónak szánt történetére, a Budapest ostroma idején a pincében bujkáló gyerekeknek szögletes katonakenyeret és piros almát osztogató szovjet katonáról. Bizonyára erre is akadt példa, hiszen a háború nem tesz mindenkit szükségszerűen szörnyeteggé. A többség azonban (erről már csak négy fal között, tabuként suttogtak szüleink-nagyszüleink!) órazabrálásban, maradék értékek eltulajdonításában, de legfőképpen a magyar nők utáni kíméletlen hajtóvadászatban, könyörtelen erőszaktételben élte ki magát.