Amikor imádkozunk, nem pusztán értelmi tevékenységet végzünk, s minél jobban tudunk imádkozni, annál erőteljesebben nyilvánul meg imánkban az Isten iránti szeretetünk. Ám az imádságban szinte mindig benne van az önszeretetünk is, hiszen – a dicsőítő imán kívül – minden imádságunkkal el akarunk érni Istennél valamit, ami a javunkat szolgálja. Sőt, ott van benne a felebarát iránti szeretet is, mert általában másokat is belefoglalunk az imádságunkba. Ha pedig az egyház hivatalos istentiszteletébe kapcsolódunk be, akkor egészen nyilvánvaló ez, hiszen ott sosem egyes számban szólnak az imák.
Az imádság – Aranyszájú Szent János tanítása szerint – megöntözi a lelket kegyelemmel, s így megszenteli azt. Íme, az imádság és az életszentség együttese!
Az atyák általános tanítása, hogy az imádság legmagasabb foka a szemlélődés. Az az állapot, amikor az ember – az élet kiváltságos pillanataiban – Isten jelenlétét éli meg. Ilyenkor már nincs szükség szavakra, imaszövegre, semmiféle külső eszközre, mert Isten szeretete, az ő boldogító jelenléte tölti el a lelket.
Az atyák ugyanakkor azt is világosan kifejtik, hogy a szemlélődést sem lehet azonosítani az életszentséggel. Két irányból világítják meg ezt a kérdést. Egyrészt a szemlélődést olykor el lehet nyerni „ingyen”, az erények előzetes gyakorlása nélkül is. Isteni ajándékként juthat valaki ebbe a kegyelmi állapotba. Persze ez csak nagyon kivételes esetben lehetséges. Másrészt viszont az életszentség létezhet szemlélődés nélkül is. Gyakorolhatja valaki az isteni és az emberi erényeket úgy is, élhet az életszentség legmagasabb fokán úgy is, hogy sosem tapasztalja meg azt az állapotot, amit a szemlélődés jelent. Ugyanakkor az is igaz, hogy az imádság megtanulásához, begyakorlásához és végzéséhez nagy és folyamatos erőfeszítésekre van szükség.
Helyesen cselekszik az, aki szemlélődésre vágyik, de ne felejtse el, hogy a szeretet az, ami a szemlélődésnek értéket ad és biztonságot nyújt. Minél szentebb valakinek az élete, annál jobban tud imádkozni. És ez fordítva is igaz.
