Napvilágra kerülnek a Szent Mihály-templom freskói
Szeretem a barokk művészetet. Sokan idegenkednek tőle, különösen nálunk, ahol műemlékeink java része – történelmi sors-nyomorúságunk miatt – csak a barokk korig nyúlik vissza. A barokk képi gazdagsága, nyüzsgő mozgalmassága, mégis tisztán feltörő szellemi-eszmei vonala befogad, átölel – ezzel a gondolattal és érzéssel léptem be a budapesti Szent Mihály-templomba. A Váci utcai istenházát sokan az angolkisasszonyok templomaként ismerik, s mint minden régi épületnek, ennek is eleven a legendatörténete. Tűzvész és árvíz – 1838-ban mellmagasságig állt benne a Duna –, majd később itt töltötte kiutasítása előtt az utolsó napokat Angelo Rotta szentszéki nuncius 1945 tavaszán, s állítólag Nyugatra vándorlása előtt a Szent Korona is megfordult itt. De most a barokk világát keressük a templomhajó boltívének magasában.
A pesti Belváros hét barokk temploma közé tartozik a Szent Mihály nevét viselő. Másfél évtizede a templomigazgatóság részben önerőből, részben pályázati támogatások segítségével látott hozzá a templom műemléki értékeinek megőrzéséhez és helyreállításához. (Legutóbb a Jézus születését ábrázoló mennyezeti freskó restaurálásáról közöltünk riportot tavaly karácsonyi lapszámunkban – a szerk.).
Az utcai bejárat felől a hajó harmadát még egyszínű, valaha fehér, mára szürke festés borítja. A díszítőfestő, aranyozó mesterséget folytató Papp testvéreket bízták meg az 1960-as esztendőkben az akkor már felújításra, restaurálásra szoruló belső tér egyszínű lefestésére. Hogy miért került sor erre? Megértéséhez ismerni kell azt a kort, s a Papp testvérek e kényszerűségben nyilván úgy látták – mint sokszor másutt is előfordult –, hogy legalább az megmarad, amit a festéssel elfednek.