Halálos magány?

 – Ha nem tudjuk, mi a halál, miért félünk tőle? – kérdezi Feldmár András a nemzeti sírkertben álló Kegyeleti Múzeumban november 8-án tartott előadásának elején. – Az ókori görögök úgy gondolták, hogy az ember legfontosabb feladata jó halált halni, életével erre a jó halálra felkészülni. Lehet, hogy nem is önmagában a haláltól, hanem a rossz haláltól félünk? De mit jelent közelebbről az, hogy rossz halál? Ha Jézusra tekintünk – mutat Feldmár a falon függő feszületre –, eszünkbe jut, hogy mintha még ő is megingott volna egy pillanatra a hitében, amikor haldoklása közben úgy érezte, Atyja elhagyta.

„Nincs más út, csak az Isten útja”

Gyalogosan Marburgból Sárospatakra

 

Marburgból, Árpád-házi Szent Erzsébet sírjától augusztus 13-án indult az a zarándok, aki gyalog tette meg a közel ezernyolcszáz kilométeres utat Sárospatakig, azzal a céllal, hogy Erzsébet ünnepére a szent születési helyére érkezzen.

 

Sárospatakon a Szent Erzsébet Ház dolgozói, a város polgármestere és a Magyarok Világszövetségének sátoraljaújhelyi elnöke fogadta Bánkus Erzsébetet, aki ezzel a Szent Erzsébet Európai Zarándokút első zarándoka lett.

 

Bánkus Erzsébet Ózdon született, görögkatolikusnak keresztelték, elsőáldozó is volt, de hitetlen és vallástalan lett. Németországba költözött, többször házasodott, gyermeke született, s nagybeteg is volt. Egy évekig a lelkében forgatott sugallat hatására indult útnak.

Te magad légy Isten mosolya

Szinte egész Európában, így Magyarországon is nagy gondot jelent a paphiány. Évről évre egyre kevesebben gondolják úgy, hogy a lelkipásztori szolgálatot szeretnék választani hivatásukként. Éppen ezért fontos, hogy ne csupán arról adjunk hírt, ha valahol egyetlen plébánosnak kell ellátnia egy nagyobb térséget. Szóljunk a pozitív példákról is, hiszen ilyenek is akadnak. Celldömölknek harminc éve nem volt szentelendő papja, most azonban hárman is erre a pályára készülnek.

A papi lelkiségről

„Az öröm olaja illatának továbbadása

 

A hit éve jó lehetőséget jelentett a papság számára, hogy megerősödjön hivatásában, és újragondolja küldetését. Erre szüksége is volt, hiszen az utóbbi időben (különösen a papság évében) sok támadás érte. Mint egy láthatatlan karmester intésére hirtelen és egyszerre elevenedtek meg a múlt jogtalan támadásai, rágalmai, és újra fájni kezdtek a nemritkán igaztalanul felnagyított, de sajnos valóban elkövetett bűnök sebei. Az evangélium tanítása időszerűvé vált: A papság valóban „jel” a világ számára. Isten szeretetének a jele, amelyre az emberek a lelkük mélyén vágynak, s nehezen fogadják el, ha csalódniuk kell. Ugyanakkor azzal is szembe kell nézniük, hogy a gonosz sohasem fog megbékélni azzal, hogy hatalmát az Úr szeretete által lefoglalt személyek veszélyeztetik.

A kibontott örökkévalóság

Napvilágra kerülnek a Szent Mihály-templom freskói

 

Szeretem a barokk művészetet. Sokan idegenkednek tőle, különösen nálunk, ahol műemlékeink java része – történelmi sors-nyomorúságunk miatt – csak a barokk korig nyúlik vissza. A barokk képi gazdagsága, nyüzsgő mozgalmassága, mégis tisztán feltörő szellemi-eszmei vonala befogad, átölel – ezzel a gondolattal és érzéssel léptem be a budapesti Szent Mihály-templomba. A Váci utcai istenházát sokan az angolkisasszonyok templomaként ismerik, s mint minden régi épületnek, ennek is eleven a legendatörténete. Tűzvész és árvíz – 1838-ban mellmagasságig állt benne a Duna –, majd később itt töltötte kiutasítása előtt az utolsó napokat Angelo Rotta szentszéki nuncius 1945 tavaszán, s állítólag Nyugatra vándorlása előtt a Szent Korona is megfordult itt. De most a barokk világát keressük a templomhajó boltívének magasában.

 

A pesti Belváros hét barokk temploma közé tartozik a Szent Mihály nevét viselő. Másfél évtizede a templomigazgatóság részben önerőből, részben pályázati támogatások segítségével látott hozzá a templom műemléki értékeinek megőrzéséhez és helyreállításához. (Legutóbb a Jézus születését ábrázoló mennyezeti freskó restaurálásáról közöltünk riportot tavaly karácsonyi lapszámunkban – a szerk.).

 

Az utcai bejárat felől a hajó harmadát még egyszínű, valaha fehér, mára szürke festés borítja. A díszítőfestő, aranyozó mesterséget folytató Papp testvéreket bízták meg az 1960-as esztendőkben az akkor már felújításra, restaurálásra szoruló belső tér egyszínű lefestésére. Hogy miért került sor erre? Megértéséhez ismerni kell azt a kort, s a Papp testvérek e kényszerűségben nyilván úgy látták – mint sokszor másutt is előfordult –, hogy legalább az megmarad, amit a festéssel elfednek.

Legyetek hát készen! Mt 24,37–44

A Biblia üzenete

 

Advent első vasárnapján részletet hallunk Jézus eszkatologikus beszédéből. Tanítása során a Megváltó ritkán beszélt a végidő dolgairól, s ennek megvolt az oka. Az evangélium célja ugyanis nem az, hogy valamiféle misztikus ismeretet közöljön, vagy feltárjon olyan titkokat, amelyek kielégítik az emberi kíváncsiságot. Jézus nem árulja el, milyen a beteljesült ország, az üdvösség, azt azonban a lelkünkre köti: „Igyekezzetek a szűk kapun bejutni” (Lk 13,24). Mit érne egy olyan evangélium, amely közli velünk, mi vár ránk az út végén, csak éppen magát az utat nem ismerteti meg velünk? Van-e bármi értelme a végső dolgokról szólni, ha előbb nem tanultuk meg, hogyan éljük meg itt és most az életet, amely felkészülés az Úr második eljövetelére? Ezt a szempontot el kell sajátítanunk, mert e nélkül fürkészhetjük az Isten-rejtelmet, csak éppen részünk nem lesz benne.

Szerzetesség és liturgia: Dresszkód a liturgián?

Dresszkód – a magyar nyelvben is egyre inkább elterjed ez az angol kifejezés, noha van magyar megfelelője: öltözködési szabály. Létezik ilyen a liturgián való részvételre vonatkozóan is? Itt most nyilvánvalóan nem a szolgálattevők liturgikus ruházati előírásaival akarunk foglalkozni, hanem a misén részt vevők általános megjelenésével. Amikor falusi szolgálattal bíztak meg, megrendítő élmény volt látnom, hogy a vasárnapi misére a hívek szinte mindenütt – vagyis a kifejezetten szegény vidékeken is – ünneplőbe öltöztek, s talán nemcsak azért, mert arrafelé ez így volt szokás. A misére, pláne a vasárnapi misére ünnepelni megyünk, s ennek a ruházaton is meg kell látszania. Nem, senki nem öltözött díszmagyarba, mégis ünnepi volt a megjelenése; a gyerekek sem az iskolai ünnepélyek „egyenruhájában” jöttek, de nem is abban a ruhában, amiben iskolába jártak.