A lelkiismeretről

Tamás a részesedés elvét alkalmazza: ahogy a szikra lángot lobbant, úgy az isteni világosság is megvilágítja az őslelkiismeretet. De használja a „vetőmag”, illetve „a palánta tenyészetének” képét is, ahonnan aztán a jó termést munkával lehet előhozni. Antropológiája optimista. Vallja, hogy mindenki jó lelkiismerettel kerül ki Isten kezéből, aki senkit nem „semlegesen” vet bele a történelembe. Ezért van esélyünk arra, hogy a neveletlen gyerekkel is tudjunk kezdeni valamit, s ezért bízhatunk lecsúszott embertársunkban is: a jó ugyanis mindenkiben ott lakik.


A magasabb szintű etikai elveket az erkölcsi ész fordítja le a mindennapi élethelyzetekre. Ezt nevezi a skolasztika conscientiának (együtt-tudás). A legfelsőbb elvek nem maradhatnak az absztrakció (vagy a közhely) síkján. A lelkiismeretnek ezt a második szintjét tekinthetjük egyfajta „szituációs lelkiismeretnek”, amely az adott körülmények között azt keresi, hogyan lehet a legfőbb erkölcsi belátásokat megvalósítani itt és most, az én életemben. Míg azonban az alap -lelkiismeret tévedhetetlen, addig ez a „szituációs lelkiismeret” tévedhet. Itt van az ember felelőssége, hogy a jó elveket jól is fordítsa le a mindennapokra. Tamás maga is tudja, hogy ez a lefordítás összetett folyamat, amelyben szerepet játszanak az érzelmek, a neveltetés, a korszellem, a történelmiség. Mégis hangsúlyozza, hogy a lefordítás „pilótája” az ész. Így nála, ami lelkiismeretes, az egyben ésszerű is. A lelkiismeret ésszerű ítélete így felülmúlja a szeszély, a kedv, az ösztönösség, a szociológiai közvélemény ítéletét. Az ésszerű lelkiismereti ítéletet nem lehet lesöpörni értelmetlenségekre való hivatkozással, mint ahogyan sokan teszik.

 

Ez a lefordítás azonban nem pusztán az etikai elvek gépies alkalmazása, hanem kitüntetett egyediség, „egzisztenciális léthelyzet”. Van az észnek egy átháríthatatlan feladata: ki kell puhatolnia, meg kell találnia az értelmes cselekvés lehetőségeit, melynek szabályait a Teremtő mintegy „legbenső grammatikaként” az ember lényegébe írta. Ahogy azonban a nyelvtani szabályok nem determinálják a beszélt nyelv és a sikeres kommunikáció élő folyamatát – amelyhez szükség van fantáziára, kreativitásra –, úgy az erkölcsi cselekvést is csak általánosságban határozzák meg a lelkiismeretbe írt szabályok, melyeket mindenkinek a maga belátása szerint kell alkalmaznia. Az erkölcsi ész kitüntetettsége, saját feladata és felelőssége, hogy az itt és most adott alternatívák közül megtalálja a személye és történelme számára leglelkiismeretesebb utat.