Kunszabó Zoltán

Beszélgetés Kunszabó Zoltánnal pünkösd valóságáról

Az állandó diakónus az Esztergom–budapesti főegyházmegyében szolgál, az Új Jeruzsálem Katolikus Közösség alapító vezetője. Az Új Ember hasábjain megjelent cikksorozata a közelmúltban látott napvilágot könyv formában Az új evangelizáció útjai címmel.

‒ A mai ember számára hogyan lehetne közelebb hozni a Szentlélek fogalmát? – de máris kijavítom magam: hiszen nagyon is megtapasztalható valóságról van szó. Igaz, a Szentháromság fölfogása sok ember számára nehézséget jelent. Az Atyát még könnyebb elképzelni, a Fiú, Jézus Krisztus áll legközelebb – képileg is – a mi valóságunkhoz, de mit mondhatunk a harmadik személyről, a Szentlélekről?

– Amikor valaki belép egy könyváruházba, feltűnő helyen ezoterikus könyvek sokaságával találkozik. Ezek mind arról szólnak, hogyan lehetne szellemi módon átlényegülni, szellemi segítséggel magasabb létsíkra emelkedni. Bár ezek a könyvek kifejezetten rossz megoldásokat ajánlanak, mégis kifejezik a korigényt. Az ember ugyanis fogékony arra, sőt, reményét veti abba, hogy egy láthatatlan, mégis valóságos, nála magasabb rendű erővel kerüljön kapcsolatba. Mi, keresztények azt mondjuk a keleti egyházatyák nyomán: a Krisztustól való új életben lehetséges az átistenülés – a magasabb létsíkra emelkedés – a Szentlélek által, és elérhető bárki számára. Ez áthatja az emberi létezés egészét. A keresztény lelkiség kincsestára megnyitja előttünk ezt az utat.
Amikor azt mondom: ostobának érzem magam, képtelen vagyok eligazodni a világ dolgaiban, nem látom át az összefüggéseket, akkor a bölcsesség Lelkére van szükségem. Máskor, ha szomorú vagyok, depresszió kerülget, képtelen vagyok összeszedni magam, világos, hogy a vigasztaló Lélek felé fordulok, megint máskor a szeretet Lelkét igénylem.

Az Újszövetség kifejti: a Szentlélek a teljes életet közvetíti, az isteni életet, amelybe bekapcsolódhatunk. Ettől kellene hogy hangos legyen a város: igenis lehetséges fölemelkedni! Ha forradalmat, megújulást szeretnék az életemben – mindez lehetséges a Szentlélek által.

Az új evangelizáció útjai

„A katolikusok fogjanak össze különvált testvéreinkkel, amiben csak lehet, együtt vallják meg Istenbe és Jézus Krisztusba vetett hitüket a pogányok előtt” – olvassuk a II. vatikáni zsinat missziós dokumentumában (AG 15). Jézus főpapi imája alapján világos az összefüggés: ha Jézus Krisztus követői egységben lesznek, akkor a világ hinni fog! (vesd össze: Jn 17,20–21) Az ökumenikus együttműködés egyik legkönnyebben megvalósítható területe az evangelizáció. Hiszen a keresztény üzenet első meghirdetésekor csak Jézus Krisztus személyéről és üdvözítő tettéről beszélünk, tehát hitünknek arról a központi igazságáról, amelyben minden keresztény egyetért.

Az új evangelizáció útjai

Az embert neme, kora, családi állapota után elsősorban a foglalkozása alapján kategorizálják. Egészen világos, hogy kicsoda az ember, ha orvos, tanár vagy újságíró. Ám pályaelhagyó bölcsészként, járatlan utakon haladva, olyasvalakiként, aki egyre inkább az evangélium hirdetésében lelte meg a hivatását, évekig nehezen tudtam egyértelmű választ adni a címben szereplő kérdésre. Amikor Anna lányomat megkérdezték az (önkormányzati) óvodában, hogy mi az édesapja foglalkozása, rövid tűnődés után azt mondta: „Nem is tudom. Utcán szokott prédikálni.”

Az új evangelizáció útjai

Az evangelizáló életforma minden kihívása közül a legnehezebbnek a hitelességért vívott állandó harc bizonyult. Egy újonnan alakult megújulási közösség laikus vezetőjeként nem bújhattam semmiféle cím és rang védelme mögé. Egyetlen dolog igazolhatta – és igazolhatja ma is – szolgálatom létjogosultságát: egy olyan Istenből táplálkozó élet, amely egyértelmű gyümölcsöket terem mind a magánéletemben, mind a szolgálatomban. Mivel a megújulási közösség is emberekből áll, ugyanúgy fenyegeti a szellemi és erkölcsi ellaposodás veszélye, mint bármely más keresztény szolgálat tagjait. A missziós közösség viszont azonnal elveszti létjogosultságát, ha középszerűvé válik.

Az Új Evangelizáció útjai

Egy új közösség születése és az egyházban való elhelyezkedése mindig sok feszültséggel jár. Az Új Jeruzsálem közösség is az egyház perifériájáról indult, és sokan nem bíztak abban, hogy innen valaha is elmozdulhatunk. Kapcsolataink mindig is élők voltak a Kárpát-medencében működő megújulási csoportokkal, de Budapesten inkább saját szervezésű programjainkkal voltunk jelen.

Az új evangelizáció útjai

Kedves Olvasó, aki hűségesen követed híradásaimat közösségünk, az Új Jeruzsálem missziós munkájáról, bizonyára az a benyomás alakult ki benned, hogy a közösségi élet mindig könnyű, s a szeretet állandó megtapasztalását jelenti. Ez persze nincs így. Az Isten által alapított minden közösség – a család is – a szeretet műhelye. Ahol Isten szeretetében akarjuk kimunkálni kapcsolatainkat, s ahol küzdünk a szeretetért. A keresztény közösség olyan emberek egyesülése, akik tökéletlenek, tehát hibáznak, sőt, bűnöket követnek el egymás ellen. De olyan emberek szövetsége is, akik hiszik: a szeretet nagyobb, mint a konfliktusok és a sérelmek, s hogy nincsenek olyan egymáson ejtett sebek, amelyeket be ne gyógyítana a bocsánatkérésben, kiengesztelődésben rejlő isteni kegyelem.

Az új evangelizáció útjai

Az Új Jeruzsálem közösség kezdeti tevékenysége nem kis vihart kavart a magyar egyházban. Addig nagyon kevesen próbálkoztak a direkt misszióval, a határozott Krisztusközpontú tanúságtétellel, amely a megtérésre való meghívást is tartalmazza. Volt, akire idegenül hatott a közösségben született karakteres zene, összejöveteleink forró légköre, a lelki adományok (karizmák) használata, vagy az evangélium örömének számos megnyilvánulása, mint például a dicsőítő táncok vagy a zene közben lengetett zászlók látványa. Sokaknak viszont éppen ez a lelkesedés és az új formák nyitottak utat a megújuláshoz és az egyházhoz való csatlakozáshoz.

Az új evangelizáció útjai

II. János Pál pápa sokat idézett gondolata szerint az egyház megújulásának motorjai a kora középkortól kezdve a szerzetesrendek voltak, de a XX. század második felében ezt a szerepet a világi hívők megújulási közösségei vették át. A világiak missziós küldetését kifejtő zsinati határozatok megjelenését követően a múlt század hatvanas éveitől néhány év alatt számtalan új közösség jelent meg az egyházban. Világi hívők milliói és milliói kaptak erőteljes érintést és elhívást a Szentlélektől, hogy életüket állítsák a misszió szolgálatába. Sokan persze nem tudtak – és a mai napig sem tudnak – mit kezdeni ezekkel az elhivatott és aktív hívőkkel. Korunk nagy pápái azonban az első pillanattól kezdve örömmel fogadták az új közösségek megjelenését, és mindent megtettek, hogy segítsék fejlődésüket. VI. Pál pápa például a sokak által elfogadhatatlannak tartott karizmatikus megújulást annak 1975 májusában tartott tízezer fős római kongresszusán úgy jellemezte, mint ami „esélyt jelent az egyház és az egész világ számára”.