Tövisek és virágok

Az alapítás rendkívüli kegyelmeinek időszakában csodálatosnak látjuk egymást. Hogyan is jöhetett össze ilyen fantasztikus szolgálócsapat, ennyi lelki adomány? Esetünkben mindez annál csodálatosabb volt, mivel korábban jórészt nem ismertük egymást. Néhány hónap intenzív missziójának eredményeként állt össze az a mag, amely köré a későbbi közösség épült. Ráadásul szemtelenül fiatal volt a társaság. A legidősebb én voltam, a magam harminc évével: házasemberként és egy gyermek boldog édesapjaként valóságos pátriárkának számítottam. Vezetői körünk csupa lelkes emberből állt, akik mélységesen megtapasztalták Isten szeretetét. Sokunkban azonban nem volt meg a szükséges emberi érettség, sem a Biblia és az egyház valóságának elmélyült ismerete. Időnként túl nagy hatást tettek ránk bizonyos áramlatok, amelyek a megújulási és ébredési mozgalmakban éppen divatosak voltak. A közösség szellemi irányultságának kialakítása, és ebből következően a gyakorlati működés súlypontjainak meghatározása már korán vitákhoz vezetett közöttünk. Most derült ki, milyen különbözőek is vagyunk, hányféle vérmérséklet, gondolkodásmód találkozott össze nálunk. Kiviláglott, hogy fiatal közösségként alapvető kérdések tisztázására van szükség, amelyek a rohamtempóban folyó szolgálatok mellett eddig háttérbe szorultak. Ilyen helyzetben aztán elindul a személyeskedés, pártok alakulnak, megkérdőjeleződik a vezetők legitimitása. S ez már valóban fájdalmas. A viták hevében megsebeztük egymást, keserűség és csalódottság uralkodott el közöttünk. Hol volt már akkor „a világ legcsodálatosabb csapata”?


Közben minden rossz tapasztalaton túl a legtöbben mégis meg voltunk győződve arról, hogy Isten hozott össze bennünket, és hogy akkor is lesz közös jövőnk, ha erre most a gyakorlatban semmi esély nem mutatkozik. Ezekben az időszakokban nem maradt más, mint a makacs és állhatatos imádság. A reménytelen helyzet ellenére hittük, hogy Isten képes csodát tenni, és visszaállítani közöttünk a szeretetet. Beszélő viszonyban maradtunk, igyekeztünk újból és újból kiengesztelődni – egyszerűen nem engedtük el egymás kezét… A válság évekig tartott, de utána az érzelmi feloldódás és a vitapontokban való megegyezés hirtelen, szinte napok alatt következett be. A hosszú tél után megérkezett és kivirágzott köztünk a tavasz. A megoldás tisztán kegyelemből fakadt, de végig kellett mennünk hozzá az „önmagunknak való meghalás” fokozatain: „Ha belehalok, akkor is szeretni akarok. Belátom, jobb, ha Isten akarata lesz meg, és nem az enyém.” Hozzá kell tennem, hogy sajnos nem mindenkinek volt ereje végighaladni ezen a tövisekkel teli úton, és néhányan elhagyták a közösséget. Ma is hiányoznak, szeretettel gondolunk rájuk.

 

Mindez nem volt más, mint a szeretet próbája, s az alapértékek kimunkálásának krízise, amelyen minden új közösségnek át kell esnie. Meg kellett találnunk identitásunkat, és tisztulásra volt szükségünk a szenvedés kohójában. Sehol sem éltem át annyi fájdalmat, mint saját közösségemben, de olyan örömöket sem! A válság hozadéka, hogy máig teljesen őszintén meg tudunk beszélni egymással mindent, nincsenek tabutémák, és a vezetők is bármiben kérdőre vonhatók. De mindezt ma már sokkal nagyobb alázattal és tisztelettel tesszük.

(Folytatjuk.)