A Szentlélek a mindennapok terapeutája

A Szentlelket teremtettségünk pillanatában kapjuk meg? S csak mi, keresztények?

– A Szentlélekkel minden ember kapcsolatba kerül. Ennek legkézenfekvőbb jele az emberi lelkiismeret működése. De a Szentlélekben való újjászületés, a Szentlélekkel való erőteljes együttélés – a közös élet – a tudatosan vállalt keresztény hit által és a keresztény beavatás szentségein keresztül valósul meg. Ez a Lélekkel való egyesülés rendes útja, amely elvezet a teljességre. Ez nem jelenti azt, hogy azok az emberek, akik nem látják ezt az utat, ne élhetnének értékes életet és ne lehetne rájuk is hatással a Szentlélek.

Az ilyen emberekre szoktuk mondani, hogy humánus felfogású, jó lelkek, függetlenül attól, hogy keresztények-e vagy sem?

– Amikor az önfeláldozásig menő emberszeretet, az érdek nélküli cselekvés csodáját látjuk valakinek a tetteiben, aki talán nem is hívő, nem is keresztény, akkor gyanakodhatunk a Szentlélek titokzatos munkájára az életében…

De mi a teljességre vagyunk meghívva, hogy elteljünk a kegyelemmel! Ennek lehetősége itt áll előttünk – ez a Jézus Krisztusba vetett hit, a szentségek útja, a személyes döntés lehetősége.

A Szentlélek eszerint a kegyelmet közvetíti számunkra, amire vágyunk és amiben reménykedünk? Hiszen minden ember békére, biztonságra és bizonyosságra törekszik – mi mást fejeznének ki ezek, mint közelítést a kegyelemhez?

– A Szentlélek maga a kegyelem. Úgy is mondják a teológusok: a bennünk lakó és munkálkodó Szentlélek a „teremtetlen kegyelem”, maga az isteni jelenlét.

Sokszor így fogalmazunk: lelkem mélyén érzem, lelkem mélyén tudom, lelkem mélyén biztos vagyok benne – ez is a Szentlélek jelenlétére utal?

– Igen. Isten egészen bensőséges kapcsolatra hív meg minket. Az egyes élethelyzetekben más és más belső jelzőrendszer segítségével kommunikálunk vele. Olykor arra van szükségünk, hogy Isten hatalmas legyen, szinte egészen megközelíthetetlenül fenséges, s mi csak annyit teszünk, hogy leborulunk előtte és megsemmisülünk. Ilyenkor semmit nem akarunk bebizonyítani neki, nem szállunk vitába vele. Ugyanakkor Isten – bár transzcendens – azt választotta, hogy bennünk fog lakni.


Ezáltal valósul meg istenképiségünk?

– Az istenképiség tökéletes megvalósulása, hogy Ő bennünk él.

A Szentlélek által?

– Igen, csakhogy ahol a Lélek megjelenik, ott a másik két isteni személy is jelen van. Mégis, ha azt kérdezzük: ki az, aki összeköti a mennyet és a földet a mindennapi tapasztalatok szintjén, azt kell mondanunk: a Szentlélek. Ugyanakkor a Lélek kiáradásának lehetőségét Jézus Krisztus halála és feltámadása nyitotta meg a számunkra.

Az egyik legerőteljesebb kép a Szentírásban a mennyből kiáradó folyó. Jézus mondja: aki őbenne hisz, abban élővizek forrása fakad föl. Hozzánk is eljut ez a folyó, és bennünk is fölfakad ez a forrás. A Jelenések könyvében a Szentháromság trónjából kiinduló kristálytiszta mennyei víztömegről olvashatunk. Ez is nagyon képszerű, vonzó: meg akarok fürödni benne, „lezuhanyozni”, inni kívánok a kristálytiszta vízből, be akarom fogadni Őt.

A Szentlélek lángok formájában való eljöveteléről is olvashatunk…

– Ebben a képben is a kiáradó jelenlétről van szó. Akár azt is mondhatjuk: tűzből való folyam. Ez a kiáradó jelenlét „ostromol” minket; megostromol Isten szeretete, be akarja venni ezt a várost, a szívünkben akar lakni, bármennyire nem tartjuk is magunkat anynyira kívánatos lakóhelynek. Ő azonban ismeri belső világunkat, nyitott könyv vagyunk számára.

Létezik-e Szentlélek nélküli lelkiismeret? Minden ember hivatkozik a lelkiismeretére.

– Isten nélküli lelkiismeret lehetetlen a mi emberképünk alapján. A lelkiismeret definíciója éppen ez: Isten szava bennünk. A Lélek az emberre kiáradó isteni jelenlét, s ha nem is tudja birtokba venni az embert bűnbe esett mivolta vagy szabad akaratából következő ellenállása miatt, arra hatalma van, hogy belső inspirációkat adjon neki.

El lehet-e nyomni a lelkiismeretet?

– Sajnos igen. Korunk nem abba az irányba halad, hogy megerősítse a lelkiismeret hangját. A szeretetre nevelni lehet, noha a szeretet elsődlegesen isteni ajándék. A kérdés ez: akarok-e együttműködni Isten Lelkével, aki egészen különleges dolgokra is meghívhat, de ugyanúgy hétköznapi szép életre is.

A mai kor gyakran nem a jót jutalmazza, ezt látjuk, minél inkább eszmei, ideológiai térre kerülünk – a külső ingerek nem feltétlenül azt erősítik, ami belülről helyes.

Ugyanakkor jelentkezik a lelkifurdalás – az irodalomból vagy a mindennapi hírek világából is tudjuk ezt. Dosztojevszkij regényalakját a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, a végén elárulja magát, a benne lévő rosszat. Akik rosszat cselekszenek, előbb-utóbb szenvednek a rossz hatása miatt, lelkiismeretüket bántja az elkövetett tett, s bár a világban büntetés vár rájuk, mégis föladják magukat.

– Ezek az emberek végül hallgatnak lelkiismeretük szavára. Raszkolnyikov jó példa erre. A Bűn és a bűnhődés című regény az ő megtérésének leírása. Az elején– mint gyakran a modern ember – ideológiai alapon szembeszegül az igazsággal, a helyes cselekvés normájával.

Egy önmegváltó ideológia bűvöletében…

– Az emberfeletti ember képlete ugyanis ez: mindent megtehet, ő alkotja meg önmagát saját normái szerint. Dosztojevszkij – s a többi könyvében is gyakran erről van szó – ennek a helyzetnek a tarthatatlanságát mutatja be. Raszkolnyikov mégiscsak morális lény, feléled benne a hajlam az igazságra, noha éppen ellene dolgozott – majd látjuk, hogyan omlott össze, s ettől kezdve már együttműködött a Szentlélekkel. Emlékszünk a megtérési jelenetre Szonyával, s utána az evangéliummal indul rabként – de belül már egyre szabadabban – Szibériába, vállalva sorsát.

Az ember – bármennyire borzalmas dolgokat követ is el – képtelen a rosszban a végtelenségig előremenni. Egy ponton túl, bár ez szörnyű állapot, mégsem válik rosszabbá – míg a jóság a végtelenre nyitott. Ami a rosszban meggátolja végül, ez lenne a Szentlélek működése?

– Annyi bizonyos, hogy a Szentlélek nyújt igazi távlatot. Az önmagunkba zárkózás, saját végességünk istenítése abszurd. Ha ellenben valaki megérzi azt a mámorító szabadságot, amit a végtelen horizont jelent, már nem jár messze Isten országától. A Szentlélek segítségével eljuthatunk oda, amiről Jézus beszél: ha valaki meg akarja menteni az életét, elveszíti azt, de ha valaki elveszíti Őérte, Jézusért, az megtalálja! Végtelen öröm, végtelen kiteljesedés – a Szentlélek ebbe a valóságba vezet el minket már itt a földön.

A Szentlélekkel való kapcsolatot nyilván ápolni kell.

– Ehhez a klasszikus utak ajánlhatók, amelyeket újra és újra fel kell fedeznünk. Pünkösd imádságból született. Jézus Krisztus örök pedagógiája: nem azonnal „zúdította” a tanítványok nyakába mennybemenetele után a Szentlelket, hanem azt mondta nekik: tegyenek félre mindent, imádkozzanak. Tíz napon keresztül imádkoztak Jézus tanítása szerint, hogy a Szentlélek leszálljon rájuk.

A mai embernek szóló üzenet: hiába alakultak ki gyorsított technikáink az életben, a csöndet, az időt, az elmélyülést nem lehet megspórolni. A zarándoklásnak mi a lényege: a napi gyaloglás, a megérkezés? Nem, hanem az, hogy a zarándok teret enged életében Istennek.

Azok a keresztények, akik komolyan veszik ezt, határidőnaplójukba napi szinten bejegyzik a csend óráját; ilyenkor a Szentírást olvassák, imádkoznak, szemlélődnek. A másik eszköz a közösségi ima, amely ugyancsak az Istennel való egyesülésre vezet. Ennek modern formái a különböző lelkiségi közösségekben gyakorolt dicsőítő énekek, imádságok. A közösségi istentisztelet a szentmisében, amely a lelki élet forrása és csúcsa, ugyanezt a beteljesülést szolgálja és valósítja meg.

A mobiltelefonon be lehet állítani mondjuk este kilencre a pittyegő hangot, amely figyelmeztet: kapcsold ki a tévét, még nem vagy annyira álmos, itt az idő a csöndre, az imára, az elmélyülésre – akkor is, ha szeretnénk valami egyszerűbb, könnyebb megoldást…

Az erőfeszítést tehát nem lehet megspórolni…

– Nincs olyan „profi” lelki ember, még egy szerzetes sem, akitől ne kívánna ez a kapcsolat erőfeszítést. A fiatalabb remete megkérdezte az idősebb sivatagi atyát, mi jelenti számára a legnagyobb önmegtagadást. Mire ő azt válaszolta: az ima, az a legnehezebb. Az első tíz-tizenöt percben még minden forog a fejünkben, mint egy ringlispíl, de ha kitartunk az imádságban, egyszer csak megáll a forgás. Belép Isten, s megkezdődik vele a kommunikáció. Találkozunk a Szentlélekkel, s már sokkal gazdagabban kelünk föl a helyünkről. A Szentlélek a mindennapok terapeutája, ha törődünk magunkkal annyira, hogy „rendelési idejében” megjelenjünk.

Fotó: Cser István