„Isten hajléka az emberek között”

 

A lelkiségi közösségek természetesen nem arra valók, hogy bennfentes lelki klubok legyenek. Éppen ellenkezőleg! Isten határozott, kifelé irányuló céllal hozta létre valamennyit. Ezek a közösségek eszközök, amelyeken keresztül Isten szeretete el akarja érni a mai világ elvallástalanodott és ezért válságban lévő embereit. Mi magunk is, akik a kilencvenes évek közepén megéreztük Isten hívását egy új missziós életforma megélésére, világosan tudtuk: ez a történet nem rólunk szól. Isten akar valami újat teremteni és rajtunk keresztül megjeleníteni. Isten akar megszólalni bennünk és általunk, de nem a magunk javára. Azt akarja, hogy szavának hirdetői, szeretetének megjelenítői legyünk.

 

Az alapítás időszakában hihetetlen spirituális éhséget tapasztaltunk meg. Isten a „szeretet kötelékével” vonzott bennünket az imádságba, hogy újra és újra találkozzunk vele, helyezkedjünk jelenlétébe, s keressük arcát.


 

Isten megadta nekünk, hogy szava, a Szentírás megnyíljon előttünk. Megengedte, hogy bepillantást nyerjünk üdvözítő tervének lépéseibe, és megláttuk önmagunkat is ebben a tervben. Igen, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene, a Mózesnek bemutatkozó „Vagyok”, Dávid és a próféták Istene: a megígért Messiás, Jézus Krisztus Atyja szólított meg bennünket is! Isten, aki a méltatlan, de örök üdvösségre meghívott emberek között akart lakni, s a beteljesülés jeleként Jeruzsálemben, a Szentélyben vett lakást. Aki a Fiúban emberré lett, s meghívott mindannyiunkat, hogy váljunk az új templomnak, Teste templomának élő köveivé. Isten megadta, hogy vágyakozzunk a beteljesülésre. Ami másoknak rettegéssel várt „világvége”, az számunkra a beteljesülés reményét jelenti, amikor Isten jelenlétének és uralmának helye, az új Jeruzsálem végérvényesen leszáll közénk, „mint Isten hajléka az emberek között. Velük fog lakni – olvassuk tovább –, és ők az ő népe lesznek, és maga az Isten lesz velük. Letöröl szemükről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem vesződség, mert a régi világ elmúlt” (Jel 21,3–4).

 

Amikor 1997. január elsején, az esztergomi ferences gimnázium tornatermében tartott szentmisén közösségünk felvette az Új Jeruzsálem nevet, biztosak voltunk abban: ide, ebbe a városba akarunk elvezetni mindenkit! Isten azért hozott létre bennünket, hogy a vele való végérvényes találkozás, a célba érkezés minél több embernek osztályrésze lehessen.

 

Az új Jeruzsálem ma is élő valóság, Isten imádásának mennyei középpontja: a szentek és az angyalok itt borulnak le Isten és a Bárány trónja előtt, ahonnan a Lélek éltető vize árad (Jel 22,1). A Szentlélek által már most is bejáratosak vagyunk ide, részt veszünk a mennyei dicsőítésben, és már ma ide akarunk vezetni mindenkit. Otthont és valódi gyógyulást csakis az Istennel való közösségben lelhetünk, ha házában lakunk, s ő a miénkben.

 

Ha valaki azt hiszi, hogy ez túl elvont vagy misztikus, annak csak azt mondhatom: ez a valóság. A cél biztos tudata és állandó érzékelése nélkül nem csak mi magunk tévelygünk, de a ránk bízottak is.

 

(Folytatjuk.)