A milánói ediktum 1700. évfordulóján a keresztény egyházak konferenciát tartottak november 21-én az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság szervezésében. Az alábbiakban az állam és egyház viszonyában a történelem folyamán jelentkező egyes – sokat vitatott – kérdések szócikkmagyarázatát adjuk.

Tévedhetetlenség

A hatályos egyházi jog szerint tévedhetetlen tanítóhivatali döntést hozhat a pápa, ha egy hitbeli vagy erkölcsi tanítást mint az összes hívők legfőbb pásztora és tanítója véglegesen elfogadandónak jelent ki. Ugyanígy tévedhetetlen a püspökök testülete is, ha ilyen tárgyú és jellegű döntést hoz egyetemes zsinaton, vagy ha a püspökök az egész világon szétszóródva, de a közösségi kapcsolatot egymással és a pápával fenntartva egyöntetűen, véglegesen elfogadandóként adnak elő egy hitre, illetve erkölcsre vonatkozó tanítást. Az ilyen megnyilatkozásokat – akár ünnepélyes formában, akár rendes és egyetemes tanítóhivatal gyakorlásával kerül rájuk sor – az összes hívőnek hitbeli engedelmességgel, vagyis isteni és katolikus hittel kell elfogadnia. Ebből következik, hogy kötelesek elkerülni minden olyan tanítást, mely ezekkel ellenkezik. Más kérdésekben – akár politikai vagy társadalmi ügyekben – nem áll fönn a pápa tévedhetetlensége. Ez azonban nem akadályozhatja meg abban, hogy adott esetben ilyen módon is véleményt nyilvánítson.

Honnan származik a tévedhetetlenség? Isten lényegéből fakad, hogy ő minden ismeretben tévedhetetlen. Az áteredő bűn előtti állapotában az ember hasonlóan tévedhetetlen volt a végső ontológiai és etikai alapelvek fölismerésében.

A tévedhetetlenséget nem szabad összetéveszteni a mindentudással. A véges megismerőképesség – mint amilyen az emberé – sohasem tudja kimeríteni a létezők minden összefüggését és létük titkait, s innen ered a tévedés lehetősége.

A milánói ediktum 1700. évfordulóján a keresztény egyházak konferenciát tartottak november 21-én az Emberi Erőforrások Minisztériuma Egyházi, Nemzetiségi és Civil Társadalmi Kapcsolatokért Felelős Államtitkárság szervezésében. Az alábbiakban Bábel Balázs kalocsa–kecskeméti érsek nyitóelőadását olvashatják.

Jézus, amikor kelepcét akartak állítani neki: szabad-e adót fizetni a császárnak? – megfogalmazta a szállóigévé lett isteni bölcsességet: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami Istené (Mt 22,21). Tertullianus egyházatya hozzáfűzi a magyarázatot: ezzel Jézus azt is mondta, hogy a császár nem Isten, bár Augustus kora óta annak tartották, valamint azt, hogy a pénzek hordozták a császár képmását, ezért adók formájában meg kell adni neki, ami jár, az ember pedig Isten képmása, ezért önmagát kell adnia Teremtőjének.

Az első századokban a keresztények igyekeztek mindig lojálisnak mutatkozni a hatalommal szemben (Diognétosznak írt levél), csupán ha hitük miatt kerültek lelkiismereti konfliktusba, akkor tagadták meg az engedelmességet, és vállalták az üldöztetést. Úgy tűnt, hogy a Krisztus által hozott megváltás nem elég hatékony. Ebbe kapaszkodott bele Kelszosz, a keresztények nagy ellenfele, és azt a vádat fogalmazta meg: ha Krisztus igazi szabadulást akart volna hozni, akkor államot kellett volna alapítania, politikailag kellett volna biztosítania a szabadságot. Erre a kifogásra Órigenész adta meg a keresztények válaszát: ha Krisztus államot alapított volna, tudomásul kellett volna vennie saját határait, s ekkor kevesek javát szolgálta volna. Ha pedig megpróbált volna terjeszkedni, akkor erőszakhoz kellett volna folyamodnia, olyan lett volna, mint a többi állam. Az irigy szomszédok is fenyegették volna a határait. Ezért az állam csak kevesek számára lenne megoldás, neki olyan társaságot kellett alapítania, amely mindenütt fenn tud maradni, meg kellett alkotni az együttélésnek azt a módját, az igazságnak és a szabadságnak azt a terét, amely nincs kötve semmilyen államrendhez sem. Ezért kellett egyházat alapítania, ahogyan tette.