Beszélgetés Majorosi Mariannával, a Csík zenekar énekesnőjével

Kalotaszegi, kiskunhalasi vagy Lovasi – jól megférnek egymás mellett a Csík zenekar és Majorosi Marianna repertoárjában. Az autentikus magyar népzenei kincs és a hazai könnyűzene ötvözése nagy népszerűségnek örvend, de mi kell ahhoz, hogy mindez ne múló divat legyen csupán? „Kitartás, hűség és elköteleződés mindenhez kell. Csak úgy válik valaki a fiatalság példaképévé, ideáljává, ha szüntelenül a hivatásának él, és képes a megújulásra is” – mondja a Kossuth-díjas énekesnő és táncos, három fiú édesanyja. A zene és a tánc szeretetéről és szétválaszthatatlanságáról, a népzene és a könnyűzene kapcsolatáról, az alkotó mindennapokról és a természetes művészi létről beszélgettünk.

– A tánc és a zene szeretete gyerekkoromban kezdődött. Többek között a nagymamámnak köszönhetően, aki nagyon sokat és szívből énekelt, kilencéves koromban pedig édesanyámék írattak be táncolni egészségügyi okokból – amolyan sokat mozgó, keveset evő kislány voltam. A táncművészet pedig annyira magával ragadott és lekötött, hogy nem is merült fel bennem vágy más tevékenység iránt. Például ha osztálykirándulás volt, amely ütközött a táncegyüttes programjával, én biztosan a táncot választottam. A tanulás után ez volt a fő elfoglaltságom. A tánc és az ének a mai napig egymástól szétválaszthatatlanul kísérik az életem.

Rosta Szabolcs a bugacmonostori feltárásról

Ásatások; kastély- és várfelújítások; restaurált, visszavásárolt, ajándékba (vagy letétbe) átadott műalkotások… Mostanság hétről hétre kapkodhatjuk a fejünket az „eredményeket”, a kultúrtörténeti és turisztikai örömhíreket hallva. Visszakapott értékeink címmel a Mértékadóban is azért indítottunk sorozatot, mert legalább érintőlegesen szeretnénk hírt adni „legújabb” régiségeinkről. Amit nem mindig tehetünk röviden… Tudjuk, régész körökben közhely: itthon szinte bárhol leáshatnak, találnak valami árulkodót a múltból. Magyarország lelőhelyekben különösen gazdag. Ott is, ahol egyáltalán nem gondolnánk. Az unalmasnak tűnő pusztavidékre, nevezetesen Bugacmonostorra az elmúlt években terelődött a figyelem, ahol mind méretét, mind jelentőségét tekintve fontos feltárás zajlik. Nem túlzás: európai jelentőségű. Az ott talált leleteket a kecskeméti Katona József Múzeumban őrzik, de a rendkívüli anyag egy része Kolostorok kincse címmel most éppen Szegeden látható. A feltárást vezető Rosta Szabolcs régésszel, a kecskeméti gyűjtemény igazgatójával a „néptelen” Bugacmonostorról és a legendák világának valósággá válásáról beszélgettünk.

– A Kárpát-medence mindig is élhető, kedvelt terület volt, ahol a különböző korok népei, kultúrái, társadalmai nyomot hagytak. Kelet és Nyugat határára folyamatosan érkezett „utánpótlás”; így a régészek számára a Kárpát-medence valóban aranybánya. Az ország körülbelül harminc százaléka ténylegesen lelőhelyekkel fedett, ami hatalmas nagy arány. A kiskunsági térség, Bugac környéke viszonylag ritkán lakott terület, ma már a tanyák is kihalóban… De ez nem mindig volt így. A tatárjárás és a törökdúlás egyaránt a Duna-Tisza közét, a Tiszántúlt, vagyis a síkvidéket érintette legjobban; ami a települési rendszerben a mai napig érezteti a hatását. Ezért tűnik a mai kor embere számára hatalmas szenzációként, hogy a puszta közepén olyan emlékeket találunk, amelyek hajdanvolt nagy időkre emlékeztetnek. Annak idején nem a semmibe építkeztek, a korai középkorban virágzó élet volt arra. A lelőhely különleges, hiszen „fehér folton” került elő a szakma számára sem várt jelentőségű és minőségű emlékanyag.

Egy szakácsnő, egy rendező és egy pápa találkozás

Sok mindenre jó egy interjú. Például arra, hogy általa behatóbban megismerhessünk olyan embereket, akikhez amúgy nem egykönnyen juthatnánk közel. Így akár azt is megtudhatjuk például egy pápáról, hogy melyek a kedvenc filmjei. Persze valahogy elboldogulnánk az életben az efféle információk nélkül, de bizony még egy ilyen apróság is sokat elárulhat egy ember lelkiségéről, legmélyebb valójáról. Kevéssel a megválasztása  után nem sokkal – egy korábban készült interjúkötete felértékelődésének köszönhetően – kiderült Ferenc pápáról, hogy legkedvesebb filmes élményei között tartja számon a Babette lakomája (1987) című alkotást.

Alessandro Brustenghi ferences tenor Budapesten

„Köszönöm minden mosolyodat Istennek” – ezt mondta nekem, amikor először találkoztunk személyesen. Azt hiszem, ennél szebb bókot az ember lánya nem nagyon kaphat. Ám csak azért mesélem el mindezt, hogy érzékeltessem, milyen személyiség is ő: telis-teli van békével, szeretettel, örömmel. A ferences tenorként emlegetett assisi szerzetes, Alessandro Brustenghi február 20-án, a Szent István-bazilikában az ott „vendégeskedő” Mária-szobor jelenlétében a szentkúti kegyhely javára adott hangversenyt.