Találkozás Vathy Zsuzsa íróval

A százhalombattai kőolaj-finomítóban három műszakban dolgozott már vegyészmérnökként, amikor egyértelmű lett: nem ez az útja. Első novelláját elvitte az Új Íráshoz, megmutatta Váci Mihálynak, s hamarosan nyomtatásban látta viszont prózáját. Ugyan társadalmi ösztöndíjasként az olajfinomítóban kellett maradnia, élete szép időszakának tekinti e négy évet, mert munkásemberek között lehetett. Később a csepeli papírgyárban volt üzemi újságíró. Itt olyan társai voltak, mint Balázs József és Bella István. Miközben kötetek sorával gazdagította a kortárs irodalmat, gyermekrovatot szerkesztett, s prózarovatot is vezetett. A József Attila-, Nagy Lajos-, Szobotka-, Márai- és Prima-díjas Vathy Zsuzsa több mint húsz éve szabadúszó író. Napjai jelentős részét könyvtárban tölti; új novelláin dolgozik. Lázár Ervin özvegyét – akiről férje Vacskamati alakját formálta A Négyszögletű Kerek Erdőben – a boldogan-szomorúan megélt jelen foglalkoztatja, s a lét peremére szorultak sorsa is gyakran megjelenik írásaiban. Évtizedeken át „háborúzott” Istennel, de már érzi békéjét s kegyelmi ajándékait.

– Milyen élmény, amikor az irodalom az utcára s a szobába költözik? Amikor írók-költők lábnyomát keresi a Lónyay utcában; azon a helyen, ahol egykor Babits, Ady és Kosztolányi sétált – hiszen a lakásuk szomszédságában működött egy ideig a Nyugat szerkesztősége – odabenn pedig férje, Lázár Ervin dolgozott, s először Önnek mutatta meg álomszerű novelláit vagy meséit.

– Nagy megtiszteltetés, hiszen írók, költők, korok üzenetét hozza a szél. Egyébként Benedek Marcell is ebben a házban lakott, ahol mi, a negyedik emeleten. Az egyik írásában így fogalmazott: dolgoztam, és közben hallottam, hogyan teszik odébb a sakkfigurákat az asztalon. Ez csak a mi U alakú udvarunk lehetett, amit parkolóként használunk, de korábban egy kerthelyiség működött itt, és sok vendég megfordult a kávéházban, ahol sakkozhattak is. Elek apó nem járhatott itt, mert ő már 1929-ben meghalt. A szemközti házban pedig Mikszáth Kálmán lakott a családjával. Szinte évente költöztek, vélhetően anyagi okok miatt.

A kisszebeni Keresztelő Szent János-templom XVI. századi főoltára 1944 óta romos állapotban egy múzeumi raktárban várta sorsának jobbra fordulását. Restaurálása ugyan azonnal megkezdődött, hét évtizede tartó felújítása azonban csak a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) másfél évvel ezelőtti összevonásával gyorsult fel. Baán László, az MNG főigazgatója elmondta, hogy a Dabrónaki Béla restaurátor és Manfred Koller konzulens vezette, átszervezett munkafolyamatnak köszönhetően láthatja ismét a nagyközönség a „még mindig nem teljesen kész” oltárt a Régi Magyar Gyűjteményben, a Budavári Palota egykori tróntermében.

Bálint Endre a Nemzeti Galériában

Amikor megláttam a fekvő angyalt egy öreg, kemény deszkára láncolva, szomorúság fogott el. Vajon mit követhetett el, hogy ilyen büntetést kapott? Mindig „beleélem” magam a látványba, és azonnal együtt kezdtem érezni. Nagyszerű dolog lehet a repülés, nincs sajnálatra méltóbb egy szárnyaszegett madárnál vagy egy mozgásától megfosztott angyalnál. A kopott barna tónusokat, a lehangoló jelenetet egy tűzpiros rózsaszál oldja fel, élénkzöld levelekkel. A Leláncolt angyal, 1972 természetesen a szabadságtól való megfosztottság szimbóluma.

Régen szólt már film a szeretetről, a szerelemről ilyen elementáris erővel, mint A nő (Her). Olyan világban, egész pontosan egy nem meghatározott időpontú jövőben játszódik, ahol az emberek gyengédek, boldogok, ám egyúttal infantilisak és gyengék. Spike Jonze rendező tökéletesen megmutatja, milyen jövő felé haladunk.

Egy igazi találkozásból nem spórolhatjuk ki magunkat. Theodore és Robin mégis hosszú utat tesznek meg, míg eljutnak erre a felismerésre Spike Jonze, illetve Ari Folman filmjében. Bár még csak február van, A nő (Her) és A futurológiai kongresszus (The Congress) már most pályázhat az év legszebb filmélményeinek szűk táborába.