II. János Pál pápa szavai jutottak eszembe, amikor évekkel ezelőtt megtudtam, hogy az egyik, hozzám közel álló fiatal házaspár harmonikusnak tűnő kapcsolata súlyos válságba került. Egy éjszakába nyúló, hosszas beszélgetés során derült ki, hogy „mindennek a gyerek az oka…” Vajon milyen gyerekről lehet szó, amikor még nem is volt náluk gyermekáldás? – morfondíroztam. Értetlen tekintetemet látva az ismerősöm elárulta, hogy a saját, közös gyermekükre gondol, arra a – felesége korábbi abortusza miatt – „meg nem születhetett gyermekre”, akire egyre terebélyesedő fájdalommal emlékeznek, s akit azóta is mindketten gyászolnak.

Elégedettség és hála a házasságban

A református házassági esküben mondják a házasulandók: „Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek (…) teljes életemben hűséges gondviselője, segítőtársa leszek.” De vajon mit jelent az, hogy megelégszünk a társunkkal? A házasság hetében Tapolyai Emőke pszichológus beszélt erről az igencsak aktuális kérdésről.

Hányszor és hányan vélték már elmúlni az embert Istenhez vonzó vallásosságot a XIX. század óta, amikor minden addiginál inkább kiveszőfélben lévőnek látszott. Idősebb polgártársaink emlékeznek még az ideológiai szemináriumok brosúráira, amelyekben annyit olvashattak a vallást cáfoló tudományról. Sokkal veszélyesebb volt azonban a máig ható el közömbösödés, a vallási tájékozódás lehetőségének egyre nagyobb hiánya, a különböző valláspótlékok jelentkezése. Mert a vallásosság nem vész el, csak átalakul.

Testvéreink, az értelmi sérültek

Dunaharasztiban van két ház, amelyekben nem érvényesek hétköznapjaink törvényei. Az evangélium erőterébe kerülünk, ha átlépjük a küszöbüket.
„Madarak szállnak szárnyak nélkül” – Vas István e verssora jár a fejemben, amikor a magyarországi Bárka dunaharaszti műhelyéből távozunk. Úgy érzem, mindent át kell értékelnem, amit eddig gondoltam az értelmi sérült emberekről és a hozzájuk való viszonyomról. A hónom alatt egy festmény, Buri Vilmos Nő a fű című alkotása. Megbabonáz a látomás, amelyet ez a kép közvetít, az elevenség és közvetlenség, amely révén valóban előttem a csupa élet és lendület fűerdő, sőt szinte látom- érzem, ahogy nő a fű. Hogyan lehetséges, hogy ezt egy festmény ekkora erővel képes átadni? És hogyan lehetséges, hogy – mint megtudtam –, Vilmos, a festő vak? Hogy látássérült létére engem tanít látni? Madarak szállnak szárnyak nélkül, vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak feltámadnak, a szegényeknek meg hirdetik az evangéliumot. Ez a Bárka világa. Mert nem hihetjük, hogy hozzájuk képest mi vagyunk a látók, az egészségesek, a teljesek – a Bárka éppen arra tanít, Jean Vanier-nak éppen az a szívügye, hogy megértsük: mindannyian hordozunk sebeket, szenvedünk fogyatékosságoktól, vágyunk a barátságra, az elfogadásra. A sérült emberek éppen arra tanítanak meg, hogy a magunk sérültségeit képesek legyünk jobban elfogadni. Szeretetük, nyitottságuk, szeretetvágyuk egy varázsütésre megnyit bennünket is, pillanatok alatt felszámolja a bizalmatlanságunkat, amely miatt általában annyira védjük magunkat. A társaságukban egyszeriben megértjük, hogy testvérek vagyunk, és hogy Isten elé éppen a sérültek visznek bennünket.