Könyvespolcra
„…az élet nemegyszer úgy megszorított, hogy szívdobogást kaptam. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy ezt a nyavalyát akkor szereztem, azon a napon, amelyen nem tudtam kiejteni ezt a két szót: én voltam…”
Móricz Zsigmond megindító történetével fejezi be Tarjányi Zoltán az Erkölcsteológiai Tanulmányok tizenötödik kötetét, amely a lelkiismeretről beszél tudományos-érzékletes módon.
Fergeteges sikerrel zajlott a pünkösdi Balassi-hangverseny a pesti ferences templomban pünkösdvasárnap délutánján. Az istenháza népes közönsége három irodalmi-zenei ősbemutatót is meghallgathatott a koncert színgazdag műsorában.
Bíró László tábori püspök Balassi Bálint istenes verseiből idézve érzékeltette, hogy a viharos életű költő időről időre megtért a Teremtőhöz, sok strófájában kifejezte „ifjúságának vétkét”, verssorokban gyónta meg bűneit. Reisz Pál ferences szerzetes atya, templomigazgató pünkösd szépségére világított rá, és közös imára hívta a híveket. Molnár Pál újságíró, a Balassi Bálint-emlékkard alapítója a vers és a zene egymást nemesítő erejére utalt, és kifejezte, hogy a poéták és a muzsikusok közös alkotása új vonzerőt adhat a pünkösdnek.
Születésnapi beszélgetés Béky Gellért jezsuita atyával
Szentendre tornyai, szűk utcái mellett haladok el, s Leányfalu Móricz-emlékháza előtt. Feltűnik a Duna ezüst szalagja, néhány kilométer, és már Tahifalván vagyok. Kaptatok föl az emelkedőn, becsöngetek a lelkiségi központ magas épületébe. Most is cellaszobájában, munka közben találom az ünnepeltet: olvas és jegyzetel fáradhatatlanul.
Béky Gellért beszédében és írásaiban visszatérő téma az ember és a hit féltése. Érzékeny figyelem és aggodalom bújik meg cselekvéseiben, a nem szűnő szeretet finom jeleként. Derű és bölcsesség sugárzik belőle, s aki hallja kis kápolnájában vasárnap délután, az az emberkereső Istennel találkozik, a mellénk térdeplő Jézussal.
Béky professzor kilencvenéves. A háború után Szegeden kezdte tanulmányait, ám az egyházüldözés miatt nemsokára külföldre kényszerült. Japánba vitt az útja: hatvan éve, hogy partra szállt a fölkelő nap országában. Az oszakai katolikus egyetemen tanított teológiát, és keresett lelkigyakorlat-vezető lett. Nagy tisztelettel figyeli a keleti vallásokat, ugyanakkor mély hittel kötődik Jézus Krisztushoz, minden ember üdvözítőjéhez. Több mint tizenöt éve újból Magyarországon szolgál.
Egyes történészek szerint az emberiség életének hömpölygése nem más, mint a háborúk történelme. Sokkal szívesebben vennénk, ha akár a gazdaságtörténetet, a várostörténetet vagy a kultúra történetét tekintenénk etalonnak. Mert a jó növekedése, a fejlesztés mégiscsak méltóbb tevékenység a rombolásnál és a gyilkolásnál. Sőt, ennél több is igaz, mert a történelem nem csupán a „lött dolgok ösmérete”, hanem elsősorban az üdvösségtörténet. Isten önmagában megbékítette az embert, és örökteljes közösségre hívta meg. Amit a bűn következtében egyszer elrontottunk és folyamatosan rombolunk, azt Isten egyetlen gesztussal – Fia odaáldozásával – hozta helyre. Minden békének ez az isteni tett az alapja, és minden békétlenségnek a hátterében ennek az elutasítása áll. Világosan látszik, hogy itt több és mélyebb folyamat zajlik a fegyverropogásnál. Ugyanis a szívében eltántorodott és értékrendjében felborult békétlenkedők folyamatosan egymásra törnek. Nem is tehetnek mást, hiszen szívükben van a gyilkos méreg: a féktelen hatalomvágy, a kizsákmányolás, a bizalmatlanság és a kapzsiság.
Szeretek gyalogolni. Árnyas erdei ösvényeken, a Kiskunság végtelennek tűnő legelőin, de a városban is. Járom az utcákat és figyelek. Mert a természet ott van a városban is. Reggelente a csarnokba menet mindig örömmel hallom a házi rozsdafarkú magasból, talán egy tévéantennáról érkező kedves strófáit. De ezekre a hangokra rajtam kívül nem figyel fel senki. Talán még a fekete rigók gyönyörű flótáira sem. Egy időben gyakran jártam a Mester utcában, ahol az ott álló fákon úgy énekelt a tengelic, mint a falusi utcák vadgesztenyéin vagy gömbakácain.
Hogy nézett ki Páduai Szent Antal?
Zakeus, a vámos is látni szeretett volna. Látni Jézust. Talán mert a nevezetes tanító felkeltette az érdeklődését. Aztán látta, és hitt benne. És alapjaiban változott meg az élete. Persze nem pusztán attól, hogy rátekinthetett. Hisz sokan szemtanúk, de ettől még nem válnak tanúkká. Kukucskálni, nézdegélni nem azonos azzal, mint amikor egész valónkkal, igazán személyesen vagyunk jelen egy találkozásban. Mégis, testben létezőkként az a tapasztalatunk, hogy csupán attól, hogy valakinek megpillanthatjuk az arcát, személyesebbé válik mégoly egyoldalú kapcsolatunk is. Hátha közelebb férünk az egyszeri, megismételhetetlen másik ember titkához…
Beszélgetés Goda Gábor rendező-koreográfussal
„Szerettem a nagyszüleim hatalmas, telekacat fiókjait kipakolni, megcsodálni, majd rendben visszapakolni. Mindig is érdekelt: mi tartozik össze, és mi nem? Meg akartam érteni, hogy milyen formák, színek, funkciók és tartalmak illenek vagy nem illenek össze, és csoportosíthatók újabb, közös halmazzá. Mindig is csináltam káoszt, és csináltam rendet is” – mondja Goda Gábor rendező, koreográfus, oktató, az Artus Kortárs Művészeti Stúdió alapítója és művészeti vezetője. Munkája, célja a hídépítés: önmagunkkal, a többi emberrel és a teremtett világgal való éber és áramló kapcsolat megteremtése.
– Nem szűkíteném pusztán a „színházra” az emberek közötti hídépítést. Inkább olyan kreatív létforma, melyben kérdéseket teszünk fel, jelenségeket vizsgálunk, értelmezünk, majd a tartalmaknak formát adunk, és rendszerezzük őket. A művészi munkát nem pusztán a kifejezés, hanem sokkal inkább a megismerés egyik eszközének tartom. Nem arról van szó, hogy én – mint rendező – a nézőkre akarom zúdítani a gondolataimat, hanem hogy a lehetőségeimhez mérten szeretném megérteni, átérezni a teremtett világot. A színház, vagyis a művészi munka kreatív folyamat, eszköz, ami arra tanít, hogy a világ kerek és egységes, és teremtése nem múlt, hanem folyamatos jelen.
– Miben tér el az Artus munkája a hagyományos színházakétól?
– Előadásainkban különféle kulturális hagyományokra építve minden esetben saját alkotás születik, mely személyes tapasztalatainkból, gondolatainkból, látomásainkból fakad. Nem – egy már meglévő – irodalmi alkotást adaptálunk színpadra, hanem saját előadásokat hozunk létre. A darabjaink kerete, formája is eltér a ma „megszokott” színházi előadásokétól: a néző nem passzív, statikus helyzetben lévő befogadó, hanem figyelmes, érzékeny jelenlétű közreműködő. A tér nem válik ketté színpadra és nézőtérre, mindannyian egy közös helyen játszunk. A tér a tudatnak, a tér észlelése pedig a tudatosságnak az analógiája. Ezért olyan térkörnyezetet próbálok létrehozni, ahol az eseményekre nemcsak kívülről lát rá a néző, hanem résztvevő, alakító is. Az Ulysses nappalijában például egy tágas gyárcsarnokban (ahol az Artus társulat működik – a szerk.) ülőgarnitúrákkal, asztalokkal, állólámpákkal otthonos teret hoztunk létre a közönségnek; mellettük, közöttük pedig kis színpadokon zajlik az előadás. Így a közvetlen közelükben vagyunk, sőt olykor meg is érintjük őket.
– Hogyan reagálnak a nézők a színházban megtapasztalt „közelségre”?
— Figyelmessé, érzékennyé, elgondolkodóvá válnak. Az előadás után sokáig a helyükön maradva beszélgetnek, mintha vendégségben vagy otthon lennének. A legtöbb visszajelzésből az derül ki, hogy nagyon szeretik, jólesik nekik a közelség, a finomság. De én inkább azt mondom, hogy elsősorban magát az előadást szeretik; talán azért, mert egyszerre lehetnek szemlélői és résztvevői a darabnak. Ez azon kivételes pillanata a néző életének, amikor egyszerre lehet „kint és bent”, rálát és megél egyazon pillanatban. Egy ilyen dimenzióváltás olyan emelkedett szellemi állapotot eredményezhet, amely által az a meggyőződésünk, hogy végre a valóságot láthatjuk: pár pillanat erejéig a konfliktusokkal, problémákkal teli világ mögé tudjunk látni… Ez a lényege a munkánknak: olyan szituációt teremteni, amelyben az emberek azt élhetik meg, hogy hazaérkeztek. Az Ulysses nappalija előadásunk is a hazaérkezésről szól, mely valami olyasmit jelent, amikor azt mondja valaki: megtértem.
– Nevezhetjük mindezt „lélektani színháznak”?
– Semmilyen kategóriát, műfajt nem érzek magaménak. Ugyanakkor a pszichológia, az érzelmek szövevényes világa is régóta foglalkoztat, sokat olvastam, tanultam erről. Feleségem pszichológus, így a szó szoros értelmében otthonosan érzem magam ebben a témában. De a lélek számomra nem az érzelmek világát jelenti, hanem az emberben lakó, az embert meghatározó örökkévalót. De visszatérve a kérdésre, semmilyen már létező műfaji kategória nem fedi azt, amit csinálunk, hiszen folyamatosan kérdezünk, keresünk és változunk az alkotásaink során. Az bizonyos, hogy előadásaink dramaturgiája nem lélektani folyamatok ok-okozati összefüggéseinek sorozatára épül, hanem analógiákra, ellentmondásokra, mítoszokra, a kollektív tudattalanra, archetipikus alakokra, szürreális képekre, abszurd helyzetekre és asszociációkra, melyeket – ahogy én nevezem – az „intuitív tudatosság” rendez egységbe. Ez azt jelenti, hogy a szakmai szabályok és a józan logika ugyan segítik a munkát, de nem döntőek. Ehhez sok berögződést, elvárást, szorongást el kell engedni. Addig szerveződik, alakul az előadás, míg azt nem érzem, hogy minden a helyén van. Amikor minden úgy van, ahogyan lennie kell.
– A kísérletező, folyamatosan alakuló előadások készítésében mi a rendező, a koreográfus szerepe?
– Egy színházi embertől lehet, hogy furcsán hangzik, de nem szeretek szerepekben gondolkodni, és nem is érzem, hogy a rendező vagy koreográfus mint szerepkör lefedné azt, amit valójában csinálok. Csak azt tudom elmondani, hogy mi az én dolgom: rendezőként, szellemi vezetőként az a szerepem, hogy saját élményeimet átforgassam az előadásba, illetve hogy a társulat alkotóit ellássam szellemi munícióval, kreatív állapotba hozzam őket, végül pedig az összejött ötleteket, képeket, jeleneteket, zenéket egységgé formáljam. Ez kell ahhoz, hogy működjön a hídépítés. Ez szakmailag azért nehéz feladat, mert a munkafolyamat során nagyon sok jó gondolat, ötlet születik, de ha valamelyik nem tud illeszkedni az előadás idő-tér-dramaturgia tengelyére, akkor azt félre kell tenni. Ehhez szigorúnak kell lennem önmagammal, szakmai felkészültségemre és intuícióimra kell hallgatnom. Egész életemben – gyerekkoromban is – egyfolytában rendet raktam. Mindig csináltam káoszt, és csináltam rendet is. Szerettem a nagyszüleim hatalmas telekacat fiókjait kipakolni, megcsodálni, majd rendben visszapakolni. Mindig is érdekelt: mi tartozik össze, és mi nem? Meg akartam érteni, hogy milyen formák, színek, funkciók és tartalmak illenek vagy nem illenek össze, és milyen újabb közös halmazokká csoportosíthatók. Úgy gondolom, hogy a világ fraktálrendszere működik: a legkisebb egységben ugyanúgy megtalálható a rend, mint a világ egészében. Azaz egy-egy színházi jelenetben benne kell legyen az egész előadás tartalma, és a legkisebb részt is ugyanaz az elv működteti, mint az egész darabot.
– Mitikus, archaikus képekből, témákból építkeznek a darabok…
– Archetipikus fogalmak, mítoszok és a mitikussá vált emberek nem témái, hanem forrásai a darabnak. Olyan források, amelyekre bátran utalhatunk, támaszkodhatunk, hiszen az emberiség hordozza őket mint kulturális emlékeket és a belőlük fakadó tudást. Néhány előadáscímünk: Vakok, Kékszakáll, Apokaliptusz-fa, Retina, Ozirisz tudósítások, Káin kalapja, Ulysses, vagyis Odüsszeusz nappalija, Einstein álmok, Bábel. Ezek a szavak, nevek nem szorulnak magyarázatra, mert mindenki tudja, hogy köze van hozzájuk. Így a néző biztonságban érzi magát. Ez jó alap, hogy elrugaszkodjunk a berögzült színháznézői konvencióktól, és egy csak az arra a napra vonatkozó találkozásjelenség jöhessen létre.
– Mik ezek a konvenciók?
– Szépen felöltözni, egy széken ülve megnézni egy darabot, hazavillamosozni, és jó esetben megbeszélni, „mit akart az alkotó”. Ezek hamis rituálék. Ezért minden előadásunkat úgy indítjuk, hogy a megszokás biztonsága helyett valami mást ajánlunk: a néző színházba indul, de gyárcsarnokba érkezik. A gyárban aztán egy gyönyörű nappaliban találja magát, állólámpákkal, kanapékkal. Megszólítjuk, és egy pohár borral kínáljuk. Így kihúzzuk alóla azt a „konvenciószőnyeget”, amit megszokott; ugyanakkor az előadás alatt szép lassan aláteszünk egy másikat, új nyelvezetet, gondolkodásmódot. A valódi biztonságot az érzékeny figyelem adja.
– Rohanó, anyagelvű világunkban nagy szükség van egy-egy helyre, ahol megnyugodhatunk.
– Ez a hely belül van, annak ellenére, hogy a legtöbben kint, a körülményeikben keresik a problémák okát és a megoldásukat is. Gyakran hallhatjuk, amikor valaki panaszosan azt mondja: „kevés időm van”. Valójában mindenkinek ugyanannyi ideje van: egy nap éppen huszonnégy óra. A kérdés az, hogy ki-ki hogyan osztja be, mire fordítja az idejét. Hogy mire van időm, az kizárólag rajtam múlik, a felelősség az enyém. Legbelül mindannyiunkban ott van a lehetőség a felismerésre, a boldogságra és a megérkezésre.
– Hogyan jöhet létre katarzis?
– A katarzis eredetileg megtisztulást jelent. (Számomra az ébredést is.) Egyfajta megérkezettség-élményt, amikor tudom és megélem, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell. Az ehhez vezető út a hídépítés, ami a találkozáson keresztül valósul meg. Az Artusban úgynevezett jelenségekkel dolgozunk, melyek két komponensből állnak: a megnyilvánulásból és észleléséből. Az előbbi a művész, az utóbbi a néző dolga. A „jelenség” kivételes találkozás, amely csak akkor válik „jelenségerejűvé”, ha a résztvevők intenzitása oly mértékű, hogy az adott esemény belső idejét pillanattá sűríti, majd szétrobbantja. Ilyenkor válik a pillanat örökkévalósággá, ekkor kapcsolódik az individuális, elkülönült ember a másik emberhez, a világhoz, az univerzumhoz. Kis időre megvalósul az örök visszatérés álma. Számomra ez a katarzis, ezért a pillanatért, az ilyen találkozásért érdemes színházat, vagyis művészetet csinálni.
Fotó: Kissimon István
Eperjes Károly a való és a transzcendens világról
Az igazság és a jóság harmóniája jelenti az egyetemes szépséget, de Isten nélkül nincs szépség, csak csinosság és divat, nincs szerelem, csak összefekvés, nincs örök élet, csak örök kárhozat. Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Maridíjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja vélekedik így. Az „őrült Szamóca”, ahogy diákkorában becézték, a közelmúltban volt a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége kaposvári csoportjának a vendége. A püspöki székház zsúfolásig megtelt nagytermében Az igaztól a szépig című, versrészletekkel és elemzésekkel színesített, a humort sem nélkülöző, szenvedélyes előadásában vallott az életét irányító értékrendről, kiemelve a társadalom felelősségét, hiszen az ateizmus valóban nemzetbiztonsági kockázat, ahogy Balás Béla megyés püspök fogalmazott egy helyütt.