Katekézis a liturgiáról
Római tartózkodásom alatt egyik vasárnap maronita rítusú szentmisén vettem részt a gyönyörű Santa Maria in Cosmedin-templomban. A liturgia közepe táján járhattunk, amikor idősebb olasz házaspár esett be mellém a padra. Miután kifújták magukat, és észlelték, hogy nem átlagos misén vannak, az asszony olaszos közvetlenséggel felém fordult. „È ancora buona la messa?”, kérdezte, ami magyarul nagyjából annyit tesz: Érvényes ez a mise?
A görögkatolikus egyház minden csütörtökön – a szent apostolok mellett – Szent Miklós püspökről is megemlékezik. Arról a Szent Miklósról, akit a világ Mikulásként (vagy rosszabb esetben Télapóként) ismer. Teljes nevén Csodatevő Szent Miklós ő, aki a III–IV. század fordulóján Müra városában volt püspök. Bár sok csodás esemény fűződik a személyéhez, nem pusztán legendás alak. A bizánci egyház védőszentjének tartja ezt a legnépszerűbb szentjét, s a görögkatolikus egyház különösképpen is védőszentjévé fogadta. Ismerik a világ minden táján, tisztelik az egyházban mind Keleten, mind Nyugaton. Ámde hogyan ismeri őt Isten? Erre ad nekünk némi választ a nap fő éneke, a tropár.
Az ukránok lakta terület 1939-ben a Szovjetunió része lett. Az ukrán görögkatolikus egyház, amely szorosan összefonódott a nemzeti törekvésekkel, kegyetlen üldözést szenvedett. A Szovjetunió ateista államként egyik egyházat sem tűrte meg, de hivatalosan minden egyházi vagyon az orosz ortodoxok tulajdonába került, a papságot és a híveket pedig áttérésre kényszerítették. Az ukrán görögkatolikus egyház illegalitásba kényszerült, illetve tagjai közül sokan Nyugatra menekültek.
A földalatti egyház évtizedeken át kitartott a hitben, és még a szovjet források is elismerték, hogy növekedett a diktatúra alatt. Titokban megszervezték a papképzést, a hitoktatást, a szentségek kiszolgáltatását a hívek számára, valamint lelkiségi és imakönyvek, naptárak kiadását is. Lvivben illegális kolostor is működött, amelyet 1974-ben számoltak fel a hatóságok.
Könyvespolcra
„…az élet nemegyszer úgy megszorított, hogy szívdobogást kaptam. Ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy ezt a nyavalyát akkor szereztem, azon a napon, amelyen nem tudtam kiejteni ezt a két szót: én voltam…”
Móricz Zsigmond megindító történetével fejezi be Tarjányi Zoltán az Erkölcsteológiai Tanulmányok tizenötödik kötetét, amely a lelkiismeretről beszél tudományos-érzékletes módon.
Fergeteges sikerrel zajlott a pünkösdi Balassi-hangverseny a pesti ferences templomban pünkösdvasárnap délutánján. Az istenháza népes közönsége három irodalmi-zenei ősbemutatót is meghallgathatott a koncert színgazdag műsorában.
Bíró László tábori püspök Balassi Bálint istenes verseiből idézve érzékeltette, hogy a viharos életű költő időről időre megtért a Teremtőhöz, sok strófájában kifejezte „ifjúságának vétkét”, verssorokban gyónta meg bűneit. Reisz Pál ferences szerzetes atya, templomigazgató pünkösd szépségére világított rá, és közös imára hívta a híveket. Molnár Pál újságíró, a Balassi Bálint-emlékkard alapítója a vers és a zene egymást nemesítő erejére utalt, és kifejezte, hogy a poéták és a muzsikusok közös alkotása új vonzerőt adhat a pünkösdnek.
Születésnapi beszélgetés Béky Gellért jezsuita atyával
Szentendre tornyai, szűk utcái mellett haladok el, s Leányfalu Móricz-emlékháza előtt. Feltűnik a Duna ezüst szalagja, néhány kilométer, és már Tahifalván vagyok. Kaptatok föl az emelkedőn, becsöngetek a lelkiségi központ magas épületébe. Most is cellaszobájában, munka közben találom az ünnepeltet: olvas és jegyzetel fáradhatatlanul.
Béky Gellért beszédében és írásaiban visszatérő téma az ember és a hit féltése. Érzékeny figyelem és aggodalom bújik meg cselekvéseiben, a nem szűnő szeretet finom jeleként. Derű és bölcsesség sugárzik belőle, s aki hallja kis kápolnájában vasárnap délután, az az emberkereső Istennel találkozik, a mellénk térdeplő Jézussal.
Béky professzor kilencvenéves. A háború után Szegeden kezdte tanulmányait, ám az egyházüldözés miatt nemsokára külföldre kényszerült. Japánba vitt az útja: hatvan éve, hogy partra szállt a fölkelő nap országában. Az oszakai katolikus egyetemen tanított teológiát, és keresett lelkigyakorlat-vezető lett. Nagy tisztelettel figyeli a keleti vallásokat, ugyanakkor mély hittel kötődik Jézus Krisztushoz, minden ember üdvözítőjéhez. Több mint tizenöt éve újból Magyarországon szolgál.
Egyes történészek szerint az emberiség életének hömpölygése nem más, mint a háborúk történelme. Sokkal szívesebben vennénk, ha akár a gazdaságtörténetet, a várostörténetet vagy a kultúra történetét tekintenénk etalonnak. Mert a jó növekedése, a fejlesztés mégiscsak méltóbb tevékenység a rombolásnál és a gyilkolásnál. Sőt, ennél több is igaz, mert a történelem nem csupán a „lött dolgok ösmérete”, hanem elsősorban az üdvösségtörténet. Isten önmagában megbékítette az embert, és örökteljes közösségre hívta meg. Amit a bűn következtében egyszer elrontottunk és folyamatosan rombolunk, azt Isten egyetlen gesztussal – Fia odaáldozásával – hozta helyre. Minden békének ez az isteni tett az alapja, és minden békétlenségnek a hátterében ennek az elutasítása áll. Világosan látszik, hogy itt több és mélyebb folyamat zajlik a fegyverropogásnál. Ugyanis a szívében eltántorodott és értékrendjében felborult békétlenkedők folyamatosan egymásra törnek. Nem is tehetnek mást, hiszen szívükben van a gyilkos méreg: a féktelen hatalomvágy, a kizsákmányolás, a bizalmatlanság és a kapzsiság.
Szeretek gyalogolni. Árnyas erdei ösvényeken, a Kiskunság végtelennek tűnő legelőin, de a városban is. Járom az utcákat és figyelek. Mert a természet ott van a városban is. Reggelente a csarnokba menet mindig örömmel hallom a házi rozsdafarkú magasból, talán egy tévéantennáról érkező kedves strófáit. De ezekre a hangokra rajtam kívül nem figyel fel senki. Talán még a fekete rigók gyönyörű flótáira sem. Egy időben gyakran jártam a Mester utcában, ahol az ott álló fákon úgy énekelt a tengelic, mint a falusi utcák vadgesztenyéin vagy gömbakácain.