Önarcképek a Budapesti Történeti Múzeumban

Egyszerű lenne azt állítani, hogy a festők akkor festenek önarcképet, amikor épp nincs modelljük. Csak egy tükör kell, és már készülhet is a kép. A dolog azért ennél összetettebb; az ember élete során nemcsak másokat akar megismerni, hanem önmagát is. Emiatt intim műfaj az önportrékészítés, olyan tevékenység, melynek során magunkkal ismerkedünk. Másokról viszonylag könnyű felületes véleményt alkotni, hiszen kívülről látjuk és halljuk őket, de önmagunkat legfeljebb tükröződés által tapasztalhatjuk meg. A művészek képeiket végső soron a nyilvánosságnak szánják. Ki szeretne csak az „asztalfióknak” dolgozni? Sokat elárulhat valakiről az öltözködése is, a tárgyak, amelyekkel körülveszi magát. Azonban vannak önarcképek, ahol a külsőségek nem játszanak szerepet, az arc annál inkább. Különös példaként Lakner László egész alakos festményén ruhátlanul festette meg magát.

Pesten, a Józsefvárosban járok, a Jézus Szíve-templom környékén. Jól ismert kereszteződéshez érek: a Mária és a Krúdy Gyula utca találkozásához. Most mégis másként látom, mint eddig hétről hétre, misére menet: belém hasít, amit a napokban olvastam Dávid Katalin művészettörténész nemrég megjelent kis kötetében a férfiról, akit a főváros világháborús ostroma idején üldözői futtában lőttek le, és épp a jezsuita templom sarkánál esett össze. Végleg.

Azt gondolnánk, a májusi bemutató nem kedvez egy olyan borús filmnek, mint a Coen testvérek legújabb rendezése, a Llewyn Davis világa. Azonban a hazai premiert verőfényes tavaszi napsütés helyett esős, fázós idő fogadta, mely nemcsak a nyári termésnek, hanem a csendesen kallódó népdalénekesről szóló történetnek is határozottan jót tesz.