Fiatalkorúak előzetesben – Érettségi a Szőlő utcai javítóintézetben

A többiek fociznak, ő a pálya szélén ül. Tanul. „Nem rossz, hogy te nem játszol velük?” – kérdezem. „Most ez van, tanulni kell, amíg lehet, focizni úgyis tudok legközelebb” – válaszolja. Rafael az egyike azoknak, akik a Szőlő utcai javítóintézet fiataljai közül idén érettségiznek. Heten vannak, és mint a többi fiú, ők is előzetes letartóztatásukat töltik az intézetben. Van közöttük olyan, aki életellenes bűncselekményt követett el, így az érettségi után nem sokkal alighanem börtönbe megy. Milyen kilátásai és elképzelései vannak egy ilyen gyereknek? – erről is beszélgettünk az érettségizőkkel.

Szögesdrót van a kerítésen, színes pillangók és virágok lógnak a plafonról – kontrasztos világ ez, letartóztatott gyerekek élnek az intézetben. Tizenkettőtől huszonegy éves korig, nagyjából százan vannak. Egy csoportjukkal a folyosón találkozunk, éppen sportolni voltak. „Jó napot kívánok!” – köszönnek különös hangsúllyal, sorakozva. Annyiszor tesznek így, ahányszor csak találkozunk, ez ugyanis a rend az intézetben. „Pár hét után meg lehet szokni – árulja el egy fiú –, de százszor jobb dolgunk van itt, mint egy bv-ben.” 1996 májusáig fiatalkorúak előzetes letartóztatását csak rendőrségi fogdán vagy büntetés-végrehajtási intézetben lehetett végrehajtani. Javítóintézetek munkatársai azonban úgy gondolták, fontos volna, hogy megóvják a gyerekeket az úgynevezett börtönártalmaktól, így kezdeményezésükre jogszabály-módosítás született, miszerint 1996 májusától fiatalkorúak előzetes letartóztatását már javítóintézetben is végre lehet hajtani.

Mátrai Mártával hitről, kegyelemről, politikáról, misszióról

Orvosnak készült, ám jogász lett. Dolgozott jogtanácsosként, volt elnök- vezérigazgató, területi igazgató, s 1998-tól parlamenti képviselő. 2013-tól az Országgyűlés háznagya, aki azokat a feladat- és hatásköröket gyakorolja, amelyeket a házelnök ráruház. Mátrai Mártával, a Parlament újraválasztott háznagyasszonyával – aki jogászként a törvényalkotási bizottság munkájában is részt vesz – sok helyütt találkozhatunk. A közelmúltban a CT-szűrőbusz átadásán beszélt a prevenció, valamint a világszínvonalú technika jelentőségéről a Kaposvári Egyetemen; innen indult ugyanis útjára Magyarország egyetlen, kerekeken guruló szűrőállomása.

– Szombathelyen született, de hamar somogyi lett, hiszen a kaposvári Munkácsy gimnáziumban érettségizett. Úgy tudom, hívő, konzervatív polgári családból származik…

– Jól tudja; olyan családban nevelkedtem, ahol a hit, a hűség és a szeretet, az egymás iránti figyelem volt a meghatározó. A szüleim rendkívüli emberek voltak. Édesapám nem tartozott a „politikailag megbízható” emberek sorába, soha nem adta fel a küzdelmet, akkor is egyenes derékkal állt a hatalom urai előtt, amikor igaztalanul meghurcolták. Édesanyámra ebben az időben igen nagy teher nehezedett, hiszen neki kellett összetartania a családot, mivel testvéremmel együtt még kicsik voltunk. Az ő szeretete, hite, tiszta, őszinte gondoskodása és nagyon sok munkája átsegítette a családot a kritikus ötvenes éveken. Szinte beleégett az életembe az az emlék, amikor Szombathelyen az iskolából hazafelé menet egyedül maradtam, senki sem jött velem. Az osztálytársaim sietős léptekkel kikerültek, mert nem barátkozhattak velem. Sokat sírtam, de mindig elfordultam, hogy mások ne vegyék észre. Hittanra jártam, elsőáldozásra készültem, noha akkor ezt az iskolában nem nézték jó szemmel. Szüleimet a lélekben hozzánk közel álló tanárok titokban figyelmeztették. Megkerestem a „tiszi” bácsit (így hívtuk az atyát), és elpanaszoltam neki, hogy mi bánt. Most is emlékszem jóságos tekintetére, arra, ahogy megsimogatta a fejemet, és azt mondta: „Ne törődj vele, majd ez is elmúlik.” Aztán néhány nappal később azt a hírt kaptuk, hogy az ávósok elvitték. Soha nem láttuk többé. Így az elsőáldozásomon sem lehetett ott. Akkor, kislányként nem értettem az egészet, vívódtam magamban, és megfogadtam: soha nem akarok azokra a rossz emberekre hasonlítani. Szüleimmel továbbra is minden vasárnap részt vettünk a Szent Erzsébet ferences templomban a fél tizenkettes szentmisén, és csak azután következhetett a vasárnapi ebéd. A testvéremmel együtt édesanyámtól tanultuk az imádságokat, a tízparancsolatot. Sokat mesélt az ünnepekről, a búcsújárásról, a többnapos zarándoklatokról, melyekre nagymamánkkal indultak. Az az imádságos, derűs légkör ma is erőt ad. A már kisgyerekként megtapasztalt lelki finomságot, a megpróbáltatásokon átsegítő hitet igyekeztem a fiamnak is átadni.

Nagyszabású – elsősorban a vallási turisztika céljait szolgáló – beruházás-sorozat kezdődött a Pécsi egyházmegyében. Ennek egyik eleme az úgynevezett magtárépület, amely sokáig üresen állt a püspöki palota – egykori püspökvár – mögött. Jó ütemben folyik a helyreállítás, nemsokára látogatóközpontként nyílik a magtárban. A pincében étterem, bormúzeum kap otthont, s borkóstolással egybekötött rendezvények várják az érkezőket. A felső szinten – a padlástérben – kétszáz fős konferenciatermet alakítanak ki, kisebb tanácskozóhelyiségekkel kiegészülve. A tervek szerint az épület év végén nyitja meg kapuit.

A magtártól – az ősi pincerendszer részeként – alagút vezet a püspöki kertbe. A jövőben a gyönyörű, növényritkaságokat rejtő kert is látogatható lesz. Az alagutat a kommunista időkben Cserháti József püspök – a maga sajátos humorával – Texas bárnak nevezte el. Ha ugyanis illetéktelen fülektől – tehát lehallgatókészülékektől – mentesen kívánt megbeszélni valamit, a „Texas bárt” választotta, ahová a kommunista hatóságok nem telepítettek mikrofonokat. Az alagutat is megnyitják a látogatók előtt, s olyasfajta enteriőrrel rendezik be, amely a régi, eredeti pinceidőkre emlékeztet.