A sorsközösség tudata

Orvos akart lenni, de inkább átkacsintott a paragrafusok világába. Nem bánta meg?

– Az egyetemi felvételijeimről mindig „helyhiány miatt elutasítva” tartalmú, nagy boríték érkezett vissza. Aztán váltottam, és 1973-ban felvettek a jogtudományi egyetemre, pedig előtte akadt olyan, ma is neves ismerősöm, aki nevetve azt vágta a szemembe: „akkor lesz belőled jogász, amikor belőlem római pápa”. Szerencsére tévedett. Az egyetemi éveim alatt végre olyan helyre kerültem, ahol a tudás számított. Kerestem a régi tanítómesteremet is, hogy elújságoljam: „nem adtam fel”. Jóval később kaptam a hírt, hogy már nincs köztünk. Hiszem, hogy ez a göröngyös, sokszor bizony szenvedéssel átszőtt út kegyelmi állapot volt, melynek harmónia, derű és boldogság lett a jutalma. Nem bánom, hogy „bekebeleztek” a paragrafusok.

Ha Ön nem is lett orvos, Tamás fia az lett. Önállóan döntött, amikor jelentkezett az orvosi egyetemre, vagy anyaként a háttérből egy kicsit irányította a pályaválasztását?

– Nem volt erre szükség, Tamás mindig az orvosi pályára készült. Alig múlt kétéves, amikor ketten maradtunk. Ez a sors fintora, hiszen megbicsaklott a szülői minta. Tudtam, hogy össze kell szednem magam, és az emberi ésszel már-már végletesnek tűnő helyzetben is hinni, dolgozni, küzdeni kell az életért, a kisfiamért, egymásért. Fiam már óvodáskorától nyelveket tanult, zeneiskolába járt, és a Szent Imre-templom hittanosa volt. Én pedig büszke vagyok rá, hogy ezt a hivatást választotta, mint ahogy arra is, hogy boldog férjként él.

A parlamenti képviselőséget „megélhetési politikusként”, passzióként is fel lehet fogni egyesek szerint, ám Ön missziónak tekinti. A pénz vagy a gazdaság világában, netán a jogásztársadalomban is tudott volna karriert csinálni. Ehelyett még is a missziót vállalta az ország házában.

– Az anyagi világ hívei, amikor karrierről beszélnek, általában beosztásban, vagyonban, hatalomban gondolkodnak, de egy istenfélő embernek a karrier szolgálat. Hívő ember nem arra gondol, hogy meddig jut, hanem, hogy mennyire tud megfelelni a keresztény ember elé támasztott követelményeknek. A karrierem értéke csupán annyi, amennyire segíteni tudok a hazámnak abban, hogy talpra álljon, hogy biztonságosak legyenek a hétköznapok, és ne elvágyódjanak innen az emberek, hanem ide iparkodjanak. Ha már a misszió kifejezést használjuk, akkor való igaz: el kell hitetni a társadalommal, hogy jó célért dolgozunk, s az országnak és minden polgárának személyes érdeke a sikeres kormányzásunk.


Politikusként hogy látja, mi szükséges hazánk lelki-szellemi megújításához?

– Magyarország egy része lelki és szellemi értelemben elvesztette önmagát. A társadalom önépítése, szokásrendje az első és különösen a második világháborút követően durván megszakadt. Az emberek rákényszerültek arra, hogy új és idegen szokásokat vegyenek át, összezavarodott a hazaszeretet fogalma, elvesztette értelmét a hit és a hűség. Gondoljuk meg, hogy míg korábban a hűség a hazára vonatkozott, addig az ötvenes évektől a párthoz kellett hűségesnek lenni; míg korábban a keresztényi szeretet volt a vezérelv, később az árulás, az osztályellenség lett az együttélés elvárt iránytűje, s ez megmérgezte a társadalmi kapcsolatokat, az emberi és a családi viszonyokat. Manapság pedig egyesek azt szeretnék elhitetni, hogy a pénz a mindenható, ami megméri az emberi sorsok értékét is. Csodálkozzunk-e hát azon, hogy sok emberben zavar támad? Azt nem hiszem, hogy ott lehet folytatni, ahol a polgári történelem szálai egykor megszakadtak, de fel kell fedeznünk a hagyományok között minden olyan pozitív igyekezetet, magatartást, mintát is, amely segítheti visszatérésünket egy élhetőbb világhoz.

Joggal lehetünk büszkék magyarságunkra, még ha gyanús szemmel néznek is ránk az elmúlt ciklusban kitaposott, jellegzetesen magyar út miatt. Az öröm azonban még várat magára. Mikor beszélhetünk majd arról a jellegzetes magyar virtusról, amely mindig a miénk volt? No, nem a „sírva vigad a magyar” szólásra gondolok...

– Az a természetes, ha minden nép fia büszke a hazájára, és ha nem gondolja alábbvalónak magát senki másnál; sem egyéni, sem közösségi értelemben. A magyarság azonban önmagában véve nem érték. Csak akkor válik azzá, ha cselekedetekben is megnyilvánul, alkotásban, együttműködésben, a haza jó hírének gyarapításában, a magyar közösség életerejének növelésében. Ez a sorsközösség tudata. A büszke magyarság nem hőzöngést jelent, és semmiképpen sem keverném össze a virtussal, ami azért a bátorságról és az emberi próbatételekről is szól. Isten szereti azokat, akik a tőle kapott képességeiket ki tudják bontakoztatni, teremtett mivoltuk határait képesek bővíteni tehetségük, merészségük és jókedvük által. A „magyar virtus” a merész emberek, az Istenben és önmagukban bízó, önálló személyiségek sajátja, s egy szolgaságból felemelkedő társadalomnak újra meg kell tanulnia, hogyan élhet a függésmentes, szabad cselekvés lehetőségeivel. Isten megadta ehhez a képességet, a diktatúrák azonban megtorlással válaszoltak az ilyen kezdeményezésekre. Hány jóságos, bátor embert pusztítottak el, mert merészebb és önállóbb volt annál, hogy elfogadja a kereteket, amelyek közé kényszeríteni akarták!

Másfél év után ismét megerősítették tisztségében: az ország háznagyasszonya – egyesek szerint „házvezetőnője” – lett. Hogyan fogadta az első felkérést? Hiszen nem volt előzménye ennek a státusznak…

– Sokan sokféle megközelítésben teszik fel nekem ezt a kérdést. Feltételezem, arra kíváncsiak, hogy miként reagálok a kérdésükben elrejtett bántó szándékra. Én csak mosolygok a „házvezetőnő” kifejezésen. Nagy elismerésnek és megtiszteltetésnek tartom, hogy Kövér László házelnök úr újra jelölt e feladat ellátására. A házbizottsági meghallgatásom után az Országgyűlés egyhangú szavazással döntött arról, hogy a következő négy évben folytathatom a megkezdett munkámat. A január 1-jével életre keltett intézmény új formai és tartalmi felépítésére kaptam bizalmat. A munkát megkezdtem, de e tisztség tartalmának kiteljesítésére ebben az országgyűlési ciklusban lesz majd igazán lehetőségem. Elsődleges feladatom az Országgyűlés képviselete más állami szervek, civil- és egyéb szervezetek rendezvényein, valamint a nemzetközi kapcsolatokban, a külföldi partnerekkel folytatott tárgyalások során.

Rendkívül sokszínű az élete, hiszen egyszer a szlovákiai Zoboralján találkozik a magyar anyanyelvű magániskola pedagógusaival, máskor Szerbiában képviseli a házelnököt egy református püspök ünnepélyes beiktatásán. Torontóban a Szent Erzsébet-egyházközség nagytermében ünnepi beszédet mond, a somogyi megyehéten pedig családról, gyökerekről, hivatásról beszél. Szervezi a Magyarországra akkreditált nagykövet asszonyok találkozóit, megjelenik a cigánytelepen éppúgy, mint nagyberuházások átadásán, és szüntelenül azért lobbizik, hogy érték teremtődjön a legkülönfélébb területeken…

– Az elmúlt bő egy év alatt háznagyként elsősorban a nemzetközi kapcsolatokat ápoltam külföldön és itthon protokolláris eseményeken. Több alkalommal kaptam felszólalási lehetőséget Brüsszelben, az Európai Parlament ülésein. A hazai eseményekkel, ünnepségekkel, avatásokkal, megemlékezésekkel kapcsolatban a házelnök úr felkérésére jártam el. Előfordult, hogy a hazai egyházi vezetőkkel vettem részt közös programokon, vagy közreműködtem azok előkészítésében. Az egyik ilyen találkozót a pápai nuncius úr is megtisztelte jelenlétével, ez a találkozás számomra örök emlék marad.

Saját szervezésű rendezvényeken igyekeztem ápolni kapcsolatainkat a Budapestre akkreditált nagykövet asszonyokkal, akik örömmel tettek eleget hortobágyi és somogyi meghívásomnak. Ebben a körben igyekeztem bemutatni a hazai kulturális nevezetességeket, beszélgettünk történelmünkről, hagyományainkról, a családról, Magyarország Alaptörvényéről, és igyekeztem megszerettetni a hungarikumokat is. Somogy megyei kötődésemet most sem kívánom feladni, hiszen büszkeséggel tölt el, hogy munkámmal hozzájárulhattam például a Kaposi Mór Oktatókórház nagyberuházásának megvalósításához, valamint segítséget nyújthattam a Kaposvári Egyetem fejlődéséhez. Ez a kötődés az életem része.

A lelkében uralkodó harmónia sugárzóvá teszi, és ezt vélhetően politikustársai is érzékelik. Pünkösd lévén elkerülhetetlen a kérdés: jut-e idő ilyenkor némi önmagunkba tekintésre, mérlegelésre, hálaadásra?

– Mindig kell időt szakítani erre, nemcsak a Szentlélek eljövetelének ünnepén. Hiszem, hogy a Szentlélek jelen van minden megbocsátó gondolatban, az emberi segítségnyújtásban, a tapintatos, gyengéd szeretetben. Ezen az ünnepen, mint már oly sokszor, gondolatban megköszönöm a szüleimnek, hogy felneveltek, megkereszteltek, és vallásos életre neveltek. Folyamatosan kérem a Szentlélek segítségét, hogy adjon erőt, kitartást azon az úton, amelyre Jézus hívott mindnyájunkat.