Nekünk ők gyerekek

„Míg egy börtönben zárkák és fogvatartottak vannak, addig itt hálószobák és gyerekek – mondja Juhász Péter igazgató –, igen, talán ez a legfontosabb, hogy nekünk ők nem fogvatartottak, hanem gyerekek.” Börtönön innen és gyermekvédelmen túl – valahogy így lehetne bemutatni a javítóintézetet. „Mert bár letartóztatott gyerekekkel foglalkozunk – fejti ki az igazgató –, akik bilincsben és vezetőszáron érkeznek ide, és szigorú szabályok szerint, meghatározott keretek között élnek, itt nincsenek börtönőrök, csak pedagógusok, szociális szakemberek, pszichológusok, terapeuták, akik lényegében azon dolgoznak, hogy odakint is működjenek a gyerekek, vagyis be tudjanak illeszkedni a társadalomba.”

„Hanyas a karja?”

Délelőtt iskolába járnak a srácok, délután sportolnak vagy más fejlesztő foglalkozáson vesznek részt, és hetente két napot munkával töltenek. Például Lacika a konditerem gépeinek festésében segített, Balázs pedig a kerti tavat tartja rendben. Sokan a mosodában, a varrodában vagy a kertészetben dolgoznak, és persze a házimunkát végzik. Kiváltságnak számít, ha valaki a karbantartók mellett a gépműhelyben dolgozhat, de az igazgató szerint nem is való ez a munka akárkinek, van ugyanis olyan, akinél másban, például a kézműveskedésben érhető el siker. Néhány fiú éppen rajzol. „Mit ábrázol a rajzod?” – kérdezem az egyiküket. „Ez egy angyal, aki még nem tudta eldönteni, hogy a mennybe vagy a pokolba menjen-e” – válaszolja. Amíg a fiúk alkotnak, tanárnőjük körbevezet a műhelyben, és bemutatja a munkáikat. Rajzok, festmények és mozaikok vannak a falon, amott meg szőttesek lógnak. Megnézzük a gyöngyből készült karkötőket is, amelyeket látogatáskor a hozzátartozóknak adnak.

Aztán a konditerembe megyünk, ahol megtudjuk, hogy minden gépet a fiúk szereltek össze. „Na, és te mennyivel nyomsz fekve?” – teszem fel a kérdést az egyiküknek. „Hát, maximum hetvennel szabad, de azért többel is menne” – hangzik a válasz. Bán Mihály, a srácok történelemtanára az egyik érettségizőről mesél, aki az intézetbe kerülve először csupán annyit kérdezett: „Misi bácsi, magának hanyas a karja?” Misi bácsi mondta, hogy olyan negyvenes, de fiatalabb korában volt nagyobb is. „Jó még az, Misi bácsi, jó még az!” – válaszolta. „Amikor elkezdett tanulni, mondtam neki, hogy ne feszítsen már, úgy nem lehet fogni a könyvet, és mostanra ott tartunk, hogy érettségizik, és az előbb, amikor kérdeztem, hogy mi újság, a nagy tételtanulás közepette csak annyit mondott: dualizmus, Misi bácsi, dualizmus” – meséli a tanár.


Az érettségi mint csoda

Juhász Péter szerint az, hogy idén hét gyerek érettségizik az intézetben, maga a csoda. „Nagy szó, hogy lelkileg annyira egyenesbe tudtak kerülni, hogy képessé váltak a tanulásra összpontosítani – mondja. – S ez nem megy parancsszóra, csak úgy, ha motiváljuk őket. Azt mondjuk nekik, hogy az érettségi stabil alap lesz odakint, így majd el tudnak indulni. Érdekes, hogy a legtöbbjüknél itt nyílik ki a világ – folytatja. – Az addigi abból állt, hogy lopok fát, és várom, hogy jöjjön a segély, de idebent elkezdik látni és hallani, hogy másképp is lehet, és idővel eljutnak oda, hogy esetleg még jövőképük is lesz.” Rafael, aki több mint másfél éve él a javítóintézetben, a terveiről beszél: „Hát, nekem sok van. Ha meglesz az érettségi, márpedig meglesz, akkor szeretnék egy olyat, hogy OKJ-s továbbképzés, üzletvezetői, vendéglátói, utána kisebb üzletet nyitni. Ezt meg szeretném valósítani, és meg is fogom.” Ő rablás miatt került be. „Szépen neveltek a szüleim, mégis elkanászosodtam – mondja. – Szerintem a barátok meg a kábítószer… de ha kimegyek, biztos nem fogok semmit se csinálni!”

„Ha csak a nyomozati anyagot, a bűncselekmény leírását olvasom, kedvezőtlen képet kapok a fiúkról – így az igazgató. – De ha megnézem a szociokulturális viszonyokat, amelyekbe beleszülettek, azt mondom: ha oda születek, ahova ők, én is ide jutok. Megdöbbentő, hány olyan család van, ahol az apa bántalmazta az anyát, és nagy részüknél nincsenek meg a közműszolgáltatások. És ha a gyerek nem látja, hogy apa dolgozni megy, akkor ő minek menne iskolába? Majdnem életszerű, hogy ezek a fiúk bűnelkövetővé váltak, és sokszor nem is tudták, milyen súlyos az, amit elkövettek.”

„Ha kimegyek, szakács leszek”

Balázzsal beszélgetek:
– Mióta vagy az intézetben?
– Hú, már régóta, két éve.
– És azt elmondod, hogy miért vagy itt?
– Három rablás és két testi sértés miatt.
– Miért csináltad?
– Mert nagyon be voltam rúgva, megittunk egy liter whiskyt és egy liter gint hárman.
– Szóval a barátaid vittek bele az egészbe?
– Igen, meg azért, mert nagyon részeg voltam. Meg gyógyszert is szedtem. Meg befüveztem. Másnap azt se tudtam, hol vagyok.
– De miért? Menő ezt csinálni?
– Nem tudom, ki akartam kapcsolódni, csak hát így sült el a dolog. Ez van, de azt remélem, öcsém tanul a hibámból.
– Akkor nagyon megbántad, igaz?
– Persze.
– És mit szólnak a szüleid?
– Hát, eléggé szégyellem magam előttük, de megbocsátottak, mert hát a fiuk vagyok mégis. Jönnek hozzám kéthetente, mindig. De most nagyon büszkék rám, hogy idebent ilyeneket elértem, hogy érettségi. Azért ez nem kis szó szerintem.
– Milyen terveid vannak az érettségi után?
– Úgy néz ki, hogy börtönbe kell mennem, két évre, már kaptam ítéletet, öt év hat hónapot, és most a másodfokra várok. Szeretnék még továbbtanulni, és azt hallottam, a börtönben is lehet. Nem akarok majd úgy kimenni, hogy nincs semmi célom, csak így bolyongok. Ha kimegyek, szakács leszek.
– Nocsak, hol tanultál meg főzni?
– Otthon, a nagymamámtól, meg vendéglátós suliba jártam három évet.
– És mi a specialitásod?
– Hát, mondjuk, tudok jó pörköltet csinálni, meg jó lecsót is, rakott krumplit, rántottát, ilyeneket. Csak már kicsit kijöttem a gyakorlatból, de nem baj, majd visszazökkenek.

Misi bácsi elhatározta, hogy ahogyan tud, segít majd a fiúknak elindulni odakint. Az igazgató pedig megdöbbentő történetet mesél: Csaknem harminc éve dolgozik már a gyermekvédelem területén, és évekkel ezelőtt úgy döntött, magához vesz egy drogos gyereket, akinek nem volt hova mennie, nem kellett senkinek. Volt, aki azt mondta, ne tegye, mert nem tenne jót a karrierjének, ő mégis vállalta. Mostanra a gyerek felnőtt, leszokott a kábítószerről, és családot alapított, két gyermeket nevel. Juhász Péter az intézetben is arra törekszik, hogy munkatársaival szinte napi huszonnégy órában a gyerekek mellett legyen. „Így tudunk értékeket átadni nekik, mert olykor előfordul, hogy negatívumokat helyeznek pozitív megvilágításba – mondja. – Például ha a kicsik felnéznek a nagyobbra, mert drogos, akkor egyenes út vezet oda, hogy előbb-utóbb ők is drogosok legyenek.”

Rózsafüzér és Playboy-nyuszi

A gyerekek szobájában járunk. Családi fotók sorakoznak az asztalon, kishúgokról, kisöccsökről, és elképesztő rend van a szekrényekben. „Álmukban sokszor sírnak vagy kiabálnak a gyerekek” – árulja el az igazgató, és miközben mesél, a falakat nézem. Maguk készítette rajzok díszelegnek rajta: a Louis Vuitton felirat és Szűz Mária, Jézus Krisztus és Joker, a rózsafüzér meg a Playboy- nyuszi egész jól megférnek egymás mellett, de helyet kap közöttük például a csizmás kandúr is. S ott a felirat: „Csak Isten ítélkezhet felettem!” Az egyik teremben fiúk egy újabb csoportjával találkozunk.
– Mi van a nyakadban? – kérdezem az egyiküket, egy tizennégy év körüli gyereket.
– Lánc – válaszolja.
– Tudtad, hogy az egy rózsafüzér?
– Tudtam.
– És azt is tudod, hogyan kell imádkozni?
– Tudom.
– Ki tanította?
– A nagymamám.
– És szoktad is imádkozni?
– Szoktam.
„Az itteni gyerekek legtöbbjének alapigénye a hit, hiszen családtagjaik vallásosnak mondják magukat – magyarázza Juhász Péter –, de persze hitük nem a hagyományos, sok naivitás van benne, és keveredik a hiedelemmel.” Hittant és bibliakört is szerveznek nekik, Szűcs Balázs atya jár be hozzájuk, és sokszor rajzolnak, énekelnek, agyagoznak. Úgynevezett csendes szobájuk is van, ahova el lehet vonulni, és az udvar közepén ott áll a kopjafa, amelynek tövében most is mécses ég. Így búcsúzik el valaki a hozzátartozójától, mert bár rendőri kísérettel, bilincsben elmehetett volna a temetésre, ezt nem akarta.

Isten adta lehetőség

– Te hogy állsz Istennel? – kérdezem Rafaelt.
– Hiszek benne – válaszolja. – Sokan vannak itt olyanok, nem is tudom, hogy nevezik őket, ilyen börtönmegtérők vagy mik. Mindig imádkoznak, de én mondom nekik, hogy nem ez az igazi megtérés, legbelül kell megtérni, nem úgy, hogy csak mutatják. Én legbelül hiszek Istenben, nagyon is.
– És szerinted Isten mit szól ahhoz, hogy itt vagy?
– Szerintem ő adta a lehetőséget, hogy itt lehessek.
– Mert azt gondolod, hogy ha nem kerülsz be, folytatódik az életed úgy, mint addig?
– Igen, és hú, később még rosszabb is történhetett volna.
– Tartasz tőle, hogy ha kikerülsz, az emberek nehezen fogadnak majd be?
– Hát, Isten majd megsegít ebben is.

Fotó: Kissimon István

Egy hercegnő jóságából

San Marco hercege sokat betegeskedett, míg végül alig hatvanéves korában meghalt. Felesége elhatározta, hogy férje vagyonát jótékony célra fordítja, így 1890-ben telket vett Óbudán, hogy menedékházat építsen. Két évvel később megkérte a Jó Pásztor Kongregáció nővéreit, hogy fogadjanak be rossz útra tért lányokat, és neveljék őket. Huszonegy növendékkel kezdte meg működését a ház, és a lányok a századfordulóra már több mint százharmincan lettek. A II. világháborúban azonban leégett a menedékház, majd miután a nővérek rendbe hozták, 1948-ban államosították. Ekkor lett Budapesti Leánynevelő Intézet a neve. Míg eddig a növendékek maguktól jöttek, vagy a szülők hozták be őket, addig ekkortól a bíróságok által javítónevelésre utalt lányok kerültek ide. 1950-ig, a rend megszüntetéséig a nővérek együtt dolgoztak az oda küldött nevelőtestülettel, egy évvel később pedig a fiúnevelő intézet is átköltözött ide, és a lányrészleg 1975-ig működött. Azóta a Szőlő utcai épület csak a fiúk befogadására szolgál, és 2010-től a Nemzeti Erőforrás Minisztérium, illetve 2012-től az Emberi Erőforrások Minisztériuma lett a fenntartója, 2013-tól pedig a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság.