Megünnepeltük és liturgikus életünkben megjelenítettük Jézus Krisztus teljes húsvéti misztériumát. A nagyböjti szent időszakban felkészülhettünk erre. A húsvét fényes ünnepén és annak negyvennapos utóünneplése folyamán teljesen átélhettük azt. Pünkösdkor fogadhattuk a Lélekárasztó kegyelmet, hogy segítsen belőle élnünk. És íme, a pünkösd utáni vasárnapon – amikor kezdetét veszi a liturgikus év egy csendesebb időszaka – a szenteket állítja szemünk elé egyházunk. Megmutatja, hogy érdemes követnünk őket, mert ők már célba jutottak: megdicsőült állapotban vannak; példát adnak arról, hogy ez számunkra sem elérhetetlen cél; segítenek nekünk abban, hogy valóban elérjük e legfontosabb célunkat. Jó barátságban lenni a szentekkel.
Mi tehát „görög módra” nem az őszi halottak napjához kötődve ünnepeljük a „mindenszenteket”, hanem ilyenkor, a nagy ünnepek után. Ekkor templomi ünneppel emlékezünk meg róluk. Ámde – hogy a velük való barátságunk meg ne kopjék – naponta is emlegetjük őket. Mégpedig nem is kevés alkalommal. A szertartásokat lezáró, úgynevezett elbocsátó imádságban mindig jelen vannak, mint ahogy az ekténiák végén, a papi fennhang előtti könyörgésben is.
A bizánci egyház még ma is tartja az ősi hagyományt, hogy napi zsolozsmáját nyolc istentisztelet alkotja (még ha ezt nem is tudjuk teljes egészében elvégezni). Ehhez járul a napi szent liturgia. Így tehát az elbocsátóban összesen kilencszer emlegetjük a mindenszenteket. Ez az ima Krisztus Urunkhoz szól, a mi „igaz Istenünkhöz”, akitől a legfontosabbat kérjük: üdvösségünket. S ehhez igénybe vesszük a szentek közbenjáró segítségét is. Első helyen a legszentebb Istenszülőét, majd a napi szentét. Végül pedig így zárul az imádság: „Minden szenteinek esedezései által könyörüljön rajtunk és üdvözítsen minket, mint jóságos és emberszerető.”
Az ekténiák (párbeszédes könyörgések) – amelyekből összességében igen sok van szertartásainkban – végén „Krisztus Istenünknek ajánljuk” nemcsak önmagunkat, hanem egymást és egész életünket is. S amikor ezt tesszük, az Istenszülőt „minden szentekkel együtt” említjük, vagyis hívjuk segítségül, hogy e felajánlásunk minél teljesebb legyen, s minél biztosabb az üdvösség felé vezető utunk.
Említést érdemel még – amit máshol érdemes majd bővebben is kifejteni – az a tény is, hogy a reggeli istentiszteletben, illetve a nagy ünnepek előtti lítiában az úgynevezett Üdvözítsd ekténiában a szenteket mind csoportosítva, mind pedig név szerint említjük és segítségül hívjuk. Érdemes jóban lenni velük, hogy segítsenek az üdvösség felé való zarándoklásunkban!
