„Egyek vagyunk s mégis mások”

Három diákkal beszélgetünk. Petrás Róberttel, aki Diószénból való moldvai csángó, Lengyelfi Emőkével, aki gyimesfelsőloki gyimesi csángó, vagyis itt otthon van, s Frank Boglárkával, aki csíkszentgyörgyi székely. Csillogó, szép szempárok néznek rám. Már nem gyermekek, lábuk a felnőttkor küszöbén. Fejükben tervek, szívükben vágyak. Robit szülei küldték az iskolába, de ő sem ellenkezett. Fontos volt a családnak, hogy magyar iskolába járjon. Emőke számára, aki idevalósi, nem is volt kérdés, hogy itt tanul majd. Boglárka vallomással felel a kérdésre: hívott a környezet, a falusi diáktársak, emberek s a szép énekek őrzése.


Beilleszkedésről, honvágyról faggatom a két kollégistát. Robi számára eleinte gondot jelentett a magyar nyelv, hiszen moldvai csángó lévén addig csak otthon beszélt magyarul, az iskolában nem. De az osztálytársak sokat segítettek neki, s hamar megküzdött a nehézségekkel. Boglárka a bentlakást szokta meg nehezen, de mára már második családjának tekinti itteni társait. Beszélgetünk a benti életről. Huncut módon összenéznek, nevetnek. Nem kérdés, jó itt nekik. Szóba kerülnek a különbségek. Hiszen más a csángó, a székely, a gyimesi nyelvjárás, szokás, hagyomány.

– Hogy egyek vagyunk, s mégis mások, erre akkor döbbentem rá – fogalmaz Boglárka –, amikor fel kellett vegyük a népviseletet. Akkor láttam, hogy mi, székelyek a fekete-piros ruhában mennyire kitűnünk, s az is látszott, mi vagyunk itt kevesebben. – Én is itt jöttem rá, hogy a népviselet több, mint egy szép ruha – veszi át a szót Emőke. – A két lány elneveti magát, majd Emőke hozzáteszi: – Felpróbáltuk ám egymás ruháit, kíváncsi voltam, milyen lennék, ha székely lennék. – Én meg milyen lennék, ha csángó – nevet Boglárka. S hamar kiderül, ez nemcsak afféle lányos kíváncsiság, hiszen Robi is elárulja, ő szintén vett már fel székely ruhát. De rögtön hozzá is teszi, hogy másképp érezte magát benne. Tréfálkozunk, hogy tán szúrt a székely harisnya. Ő mosolyog, de komolyan zárja le a témát: – Székely ruhában úgy éreztem, az nem én vagyok. – Biztos identitás és a másikra való nyitottság így jár kéz a kézben – gondolkodom el.
A fő cél mindhármuk számára a továbbtanulás. Leginkább a kolozsvári egyetem lebeg a lelki szemeik előtt. De szóba kerül Magyarország is mint lehetőség. Robi ügyvéd, Emőke tanárnő, Boglárka színész vagy zenetanár szeretne lenni. Vágynak arra, hogy az otthoniak majd büszkék lehessenek rájuk. Mindhárman jártak már az anyaországban. Robi mondja ki először: otthon érzem magam ott. A lányok hozzáteszik: jó érzés „bemenni”, és jó hallani, hogy ott mindenki magyarul beszél. Köt valami oda minket. A kérdésre, hogy az életüket el tudják-e képzelni Magyarországon, vegyes a válasz. Robi igen, a lányok nem. Boglárka csak ennyit mond: amikor innen hétvégén hazamegyek, és áthaladok a székely kapu alatt, még a hegyek is örvendenek…

Fotó: Kissimon István