Ezt választom, ez az én utam

Lindmayer Miklós esztergom–budapesti főegyházmegyés kispapot diakónussá szen telték, hogy majd jövőre felvegye a papi rend következő fokozatát, az áldozópapságot. Mellette három nős férfit – Kuzmányi Istvánt, Lovász Pétert és Szoyka Árpád Miklóst – úgynevezett állandó diakónussá szentelte a főpásztor. Két diakónus – Szabó-Molnár Bálint és Egervári Bertalan – a Krisztus Légiója Kongregációban készül a papságra, külföldön végzik teológiai tanulmányaikat, de azt kérték, a főegyházmegyében szenteljék őket diakónussá. Papszentelésükre később, Rómában kerül sor.

 

Blanckenstein Miklós, az esztergomi papnevelő intézet rektora bepillantást enged a szeminárium életébe. Elmondja, növendékeik közül egy hét múlva Pécsett szentelik diakónussá az egyik fiataljukat, két hét múlva Kaposvárott két növendékük veszi föl az áldozópapságot, egyik szeminaristájukat diakónussá szentelik. Az ugyancsak náluk tanuló szatmári egyházmegyés növendék szintén diakónussá szentelődik még ebben az évben.

Idén kilencen jelentkeztek az Esztergom–budapesti főegyházmegye szemináriumába. A felvételi vizsgára hagyományosan Péter Pál napján kerül sor. A szemináriumban az esztergom–budapesti főegyházmegyés, a pécsi és kaposvári egyházmegyés fiatalok mellett Kárpátaljáról, a Szatmári egyházmegyéből és első alkalommal Szabadkáról is érkezett növendékük.

Magyarországon ma mintegy kétszáz kispap tanul a budapesti, esztergomi, egri, győri, szegedi, veszprémi és nyíregyházi szemináriumban. Ebbe nem tartoznak bele a szerzetesrendek fiataljai. Százötvenen latin szertartásúak, a többiek görögkatolikusok.

A külföldön tanuló magyar származású papnövendékek száma pontosan nem ismert. Azt viszont tudják, hogy harminc egyházmegyés papnövendék készül más országban – elsősorban Olaszországban, Rómában – a hivatására.

A szeminárium eleven kapcsolatot tart Gyulafehérvárral, „az egyetlen határon kívüli, magyar nyelvű szemináriummal”. Miklós atya örömmel említi, hogy néhány szlovák püspök hozzájárul ahhoz: az egyházmegyéjébe jelentkező magyar kispap Magyarországon kapjon képzést.


A papság felé tartó, fölszentelt diakónusok a következő fél évben plébániai gyakorlaton vesznek részt. A pécsi és a kaposvári főpásztor rendelkezése szerint az ottani papnövendékek az egész következő évet valamelyik plébánián töltik. Az előírásoknak megfelelően papszentelés előtt legalább négy évet kell szemináriumban töltenie a fiatalnak.

 

Érdekes a papnevelő intézet növendékeinek életkori megoszlása. A legidősebb kispap – ahogy a köznyelv mondja – ötvennégy éves, Kárpátaljáról érkezett özvegyember, felnőtt gyermekei vannak. Hárman negyven év körül járnak, heten harminc fölöttiek, a többiek huszonévesek. A növendékek egyharmada jelentkezik érettségi után azonnal a szemináriumba. Egyetemi diplomával vagy főiskolai végzettséggel nyolcan rendelkeznek: van köztük tanár, kutatóbiológus, szociálpedagógus, közgazdász, építészmérnök, képzőművész, energetikus mérnök. Többen szakmát szereztek korábban: kertész, szakács, nehézgépkezelő található köztük.

A rektor atya szerint kifejezetten értéket jelent, hogy különböző korosztályokból kerülnek ki a növendékek. Az idősebbeknek már kialakultak bizonyos agglegényi szokásaik, nekik vissza kell „gyerekesedniük” kissé, a fiatalok pedig bekerülnek egy sokkal érettebb, tapasztaltabb csapatba. A belépőknek több mint a fele jut el a szentelésig, mondja Blanckenstein Miklós, aki tizenegy éve látja el a rektori feladatot. Munkáját Frankó Tamás prefektus és Mazgon Gábor spirituális segíti. Esztergom a legnagyobb létszámú latin rítusú szeminárium.

A rendszerváltást követően húsz évig átlagosan öt fiatalt szenteltek pappá évente, mostanában hármas átlaggal számolhatnak, ez megfelel az országos tendenciának: folyamatosan csökken a hivatások száma.

Elérkezik a szertartásban a szentelés aktusa. Figyelem, jótékonyan izgatott várakozás. Amikor a fiatalok felsorakoznak a főpásztor előtt, körülöttem az arcokon különös hatást látok: a meghatottság, a megrendültség, a rendkívüli – mondjuk ki: áldott – pillanat kisugárzása, lelkesültsége. Hűségről és elköteleződésről tesznek tanúságot a szentelendők.

Előző nap Szemere István, akit pappá szenteltek, így vallott erről: „Nagy nap ez az életemben. Felszabadultságérzés és öröm kerít hatalmába. Amikor döntöttem, hogy pap szeretnék lenni, jelentkeztem a szemináriumba, s hat évig kispap voltam. Sok mindent tanultam teológiából, Istenről, magamról és más emberekről, s most elérkezik a pillanat, amely után azt végezhetem, amiért jelentkeztem.”

Jelmondata: „Te mindent tudsz, Uram, azt is tudod, hogy szeretlek.” S Szemere István magyarázza: „Szent Péter mondja ezt Jézusnak a Galileaitó partján. Ez a mondat magában foglalja, amit a papságról gondolok. Az egyetlen ok, ami miatt vállalni merem a papságot – mert egyébként nem vagyok méltó rá –, az, hogy nagyon szeretem Őt; s Ő is szeret engem. Ez a szeretet annyira megérintett, hogy mindenkinek tovább kívánom adni. Jézus tulajdonképpen egyetlen parancsot adott. Annyit mondott: szeressétek Istent, szeressétek embertársaitokat.”

Kuzmányi István immár nős diakónus. „A diakónus – hogy ezzel a képpel éljek – az oltárszolgálattal a horizontális síkot járja be, míg az áldozópap az átváltoztatással az istenkapcsolat vertikális szintjét jeleníti meg. A diakónus a plébánia közösségéből érkezik, s oda tér vissza, hogy – saját családján túl – ezt a tágabb családot szolgálja. Nekem ezt a helyet az angyalföldi Szent Mihály utcai plébánia jelenti. Hivatásomat a Jóisten után volt plébánosomnak, Vigyázó Miklós atyának köszönhetem. Az ő példája jár előttem: mindenkire volt ideje, mindenkinek jutott jó szava, figyelt a szegényekre; nyitottnak lenni és segítséget adni az embereknek, ezt tanultam tőle.”

Lindmayer Miklós az áldozópapsághoz vezető úton vette fel az egyházi rend szentségének első, diakónusi fokozatát. „A diakónussá szentelés éles határvonalat jelent életemben: ekkor mondom ki véglegesen az elköteleződést, a nőtlen élet vállalását. Sok minden kavarog bennem. Egyrészt annak tudatosítása, hogy az a pillanat, amelyre oly régóta készülök, elérkezett. Döntésemet a szemináriumi évek alatt meghoztam, de még nem mondtam ki ilyen módon: ezt választom, ez az én utam.

Eltölt a hála a Jóisten, az elöljárók, a szüleim és azok iránt, akik segítettek ezen az úton. Most valami más kezdődik. Mi az, ami a diakonátusban, az oltárszolgálatban megragadó? Isten és a közösség szolgálata. Most mondom ki a cölibátus mellett való végleges döntésemet. Amikor éreztem a hívást, azt az erőt is éreztem, hogy ki tudjak tartani a cölibátusban, ha nem is könnyű. Megtartani azt az állapotot, amelyben ma vagyok: Istenért lemondok a házasságról, s hogy ezt a döntést el tudjam mélyíteni az évek során. Istennek és önmagamnak is megígérem ezt.

A mai világ nem hirdeti a cölebs életállapot értékét. Amikor Isten meghívott engem, fölmerült bennem a kérdés: tudom- e vállalni? Nagy családból származom, kilenc testvéremmel nőttem föl, s ennek nyomán a következő kép élt bennem: megnősülök, gyermekeink születnek, ez volt előttem a példa, ebben a tudatban éltem mindennap. A hívás azonban „megtörte” ezt a modellt. S akkor el kellett rendeznem magamban, hogy nem az otthon látott családi életállapot útján haladok tovább.

Jelmondatomat a 30. zsoltárból vettem: »Te vagy Uram, én reményem.« Esendőek vagyunk, akármit cselekszünk – bár tegyünk meg minden tőlünk telhetőt –, mégis Isten az, aki segít minket a kegyelmével, akiben reménykedünk, hogy tetteink valóban az ő szándékának megfelelően következnek be.”
A szertartás elején Lindmayer Ferenc nős diakónus látta el az oltárszolgálatot a főpásztor mellett. S elérkezett a perc: immár fölszentelve fia lépett a helyébe. Tekintetem Füzes Ádám atyára esett, a budapesti Szent Család-plébánia plébánosa mellett szolgál az apa, s a fiú ott nőtt fel ministránsként.

Lindmayer Gabriella, Miklós édesanyja emlékezik a napra, amikor férje mellett hat fia – ministránsként – ott állt az oltár körül. Miklós szülei a szentendrei ferences gimnáziumba jártak, de igazából mégsem ott, hanem később, az ELTE programozó matematikus szakán találkoztak, ahol évfolyamtársak voltak. Ferenc ma az Országos Meteorológiai Intézetben dolgozik informatikusként, Gabriella az Isteni Szeretet Leányai kongregációnál végzi munkáját. Tíz gyermekük közül Miklós a harmadik a sorban. A legidősebb harminchárom, a legfiatalabb tizenhat éves. És itt… igen, el kell mondanom. Miklós egyik bátyja a szerzetességben látja a maga

útját. Ám ez az út mégsem olyan egyenes. Ezért kérem az olvasókat, mondjanak egy fohászt, egy imát e tiszta tekintetű fiú útjának kikövezéséhez.
Gabriella így folytatja: „Édesapja diakónusszentelésén, 2003-ban Miklós volt az egyedüli a hat fiú közül, aki nem vett részt az asszisztenciában. Nem tudta, hogyan reagáljon erre a helyzetre. Tizenkilenc éves volt, közvetlenül érettségi után. Öt évvel később jelentkezett a szemináriumba. Közben… – Gabriella fölnevet: – Csibészkedett, így mondja ő is. Beiratkozott ugyan a programtervező matematikus szakra az ELTE-re, de fél év után otthagyta. Utána lebegett. Nem tudott mit kezdeni bizonytalanságában. Szerintem képtelen volt még kimondani az igent, magának sem merte megfogalmazni.

A hittel soha nem volt problémája. Nem ilyen jellegű bizonytalanság kerítette hatalmába, sokkal inkább az foglalkoztatta, képes-e megfelelni a hivatásnak. Mi az, amit ellazsált, amikor tengett-lengett… elment kerékpáros futárnak, majd – pap barátja indíttatására – az Aga utcai nevelőintézetben dolgozott.” Édesapja nem Miklóstól hallott először szándékáról. „Részt vettem egy papi gyűlésen, ahol bemutatkoztam Mészáros Domonkosnak, s amikor meghallotta a nevemet, megkérdezte: Mondd, Miklós fiad nem akar pap lenni? Ez volt 2007 tavaszán.”

Gabriella veszi át a szót: „Mészáros Domonkossal Miklós már többször járt kint misszióban Kárpátalján, a Thököly úti domonkos templom szervezésében. Otthon egy évvel később, 2008-ban jelentette be, hogy szemináriumba jelentkezik.”

Gabriella szemében egyszerű, boldog könny ül: „Azt kívántam, az ő választása legyen, ne azért döntsön így, mert úgy gondolja, mi ezt szeretnénk. A 2008-as húsvéti nagyszombati vigília mise emlékezetes marad számomra. Mi, szülők ismertük már Miklós szándékát. S az apja és a hat fia ott állt a vigília misén az asszisztenciában az oltárnál. Felemelő érzés volt… nagyon szép húsvét.”

S ezek után… Miklóst abban az évben nem vették fel a szemináriumba. „Arra kérték, egy évig bizonyítson: megalapozott a hívatása, van kitartása, nemcsak teng-leng a világban. Az első reakció egy könnyet hívott elő belőle, majd az Aga utcai gyermekotthonban dolgozott néhány hónapig, utána a fogyatékkal élők ipolytölgyesi intézetében folytatta. Miklós még akkor is bizonytalan volt… nem a papságban, hanem abban, vajon elfogadják-e őt. Tiboldi Gábor atyától kapott ajánlást… de nem ment el a konkurzusra, a felvételi vizsgára, mondván, szolgálatban van…”

A szülők ma már derűs arccal mondják: „A pótfelvételire már mi sarkalltuk: édes fiam, megértjük, hogy bizonytalan vagy magadban, de ott vannak az elöljárók, majd ők eldöntik a szemináriumi évek alatt, alkalmas vagy-e.”

Az édesapa így folytatja: „Ezen túl vagyunk. Ahogy bevonult, attól kezdve a helyére került…” S az édesanya hozzáteszi: „Már ősz óta erre készülök lélekben: a férjem és a fiam is diakónus… Most teljesedik be, hogy Miklós fiam kimondja az igent. Mindig itt van velünk, szívünkben hordozzuk őt, bár a szemináriumi évek alatt ritkán láttuk.”
S még valami fontosat hozzáfűz: „Amikor Miklós bevonult a szemináriumba, Emi húgától kikaptam: Miklóst sokkal nagyobb odaadással, figyelemmel engedtem el, mint amikor ő Egerbe indult a főiskolára. Erre azt mondtam neki: Miklós most lépett ki a családból, rólad viszont tudjuk, hogy hazajössz. Elengedtük, de ismerve a papság mai helyzetét, látjuk, mennyire szüksége lesz később is a családi háttérre; másként, mint ameddig velünk élt, de a családnak ezután is ott kell állnia.”
Erdő Péter bíboros beszédében Jézust idézte, aki tiltja az esküdözést, annál inkább megkívánja az igazmondást. Feltette a kérdést a szentelendőknek: „Akarjátok-e…”, s kézrátétellel, a Szentlélek ajándéka által a fiatalok immár lelkükben eltörölhetetlen jeggyel élnek. Aztán a főpásztor a liturgia szép rendje szerint folytatta: „Ígérsz-e tiszteletet és engedelmességet nekem és utódaimnak?”

A bazilika hatalmas csöndjében mindenki érzi a kimondott valóság súlyát. S a bíboros így folytatja: „Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett benned.”
A szertartás szép – szép, mert igaz – mozzanata, amikor a szentelendők hasra fekszenek – nem megadva, hanem odaadva magukat –, hallgatják- mondják a mindenszentek litániáját.

Aztán a szertartás véget ér. Mintha még mindig ott hangozna Erdő Péter bíboros szava: „Örömmel szentelem fel az új diakónusokat és papokat Isten népének és a világnak a javára.” S miközben a sokaság megindul kifelé, hogy ott várja minden közösség a maga új papját, a sekrestyében a szertartáson részt vevő legalább száz pap hagyományosan sorfalat képez, s tapssal köszönti, fogadja be a frissen szentelteket. Ez történt 2014. június 14-én az esztergomi bazilikában.

Ez a nagy történet.

Fotó: Cser István