Életet hordoznak

Jó napot! Szevasztok!

Csókolom!

A Kárpáteurópa Utazási Iroda 2008-ban indította el különvonatát a búcsúba, hatvannégy évvel azután, hogy Észak-Erdély elvesztését követően megszűnt a Budapestet Erdély távoli részével öszszekötő járat. Néhány percre megállunk Nagyváradon, ahol Tőkés László református püspök köszönt bennünket, majd Kolozsváron is fogadnak. „Székelyudvarhelyről származom, de itt tanulok, mint a többiek” – mondja a néptánccsoport egyik tagja. Van, aki ökológus, s van, aki szobrász lesz, és mivel épp vizsgaidőszak van, a táncosok közül nem mindenki mehet a búcsúba.

Ahol visz a vonat útja, mindenütt integetnek az emberek: az állomásokon, az utcákon, az udvarokon, a földeken. Itt asszonyok kapálnak, ott egy juhász legelteti a nyáját, amott cigányok utaznak a seprűvel megrakott szekéren. „Jó napot!” „Szevasztok!” „Csókolom!” – kiáltanak a zarándokok a vonatról. Fenyvesek közé érünk, és eszembe jut a felmérés, amikor arra kértek gyerekeket, hogy rajzoljanak fát. Mindenki olyat rajzolt, amilyenre az olvasó is gondol, olyan tölgyszerűt, csak egyvalaki rajzolt fenyőt, az a gyerek, aki Erdélyből jött.

 

Falusi turizmus,

avagy igazi vendégszeretet

Késő este érkezünk meg a nem sokkal több mint ezres lélekszámú Csíkrákosra. A zarándokok egy része itt, a többi a környező székelyföldi falvakban száll meg. Mi a Péter családnál kapunk helyet, és amíg mi a házukban lakunk, addig ők a nyári konyhába költöznek. „Ő a segítőm” – öleli át kislányát Attila, a házigazda. Nikoletta ötödikes, és mivel anyukája, aki pék, egész éjjel dolgozik, ő segített felkészíteni az otthonukat a zarándokok fogadására. Elmeséli, hogy ő még soha nem volt távol a szülőföldjétől, de amúgy nem is nagyon szeret utazni.

Amíg alszunk, fial a koca a disznóólban, úgyhogy mielőtt a búcsúba indulnánk, a kismalacokat nézzük meg. Kiscsikó is van, kettő, és az egyik akkor jött a világra, amikor a szülők nem, csak a gyerekek voltak otthon. Attila büszkén meséli, hogy fia, Endre milyen ügyesen gondoskodik az állatokról. „Nem nagyon tud leülni s tanulni, inkább érdeklődik, mi van körülötte” – mondja. A fiú, mint az apja, kőműves szeretne lenni. „Esőkabát, víz van nálad?” – kérdezi az anyja, Endre ugyanis most először a keresztaljával, gyalog megy a búcsúba, úgyhogy már korán reggel útnak indul. Gabriella nemrég ért haza a munkából, de férjével és kislányával ő is részt vesz az ünnepen.


Már nem is fog fájni…

Csíkszeredáig vonattal megyünk, a csíkrákosi állomáson jól megpakolt szekerek sorakoznak. „Ez a két kis tündér háromkor kelt, csak hogy a búcsúba érjen!” – dicsekszik a szekéren ülő négy- és ötéves unokáival egy csíkszentdomokosi férfi, aki még egyetlen búcsút sem hagyott volna ki. Itt, Csíkrákoson álltak meg pihenni, de pár perc után már mennek is tovább, együtt a többi szekérrel. Csíkszeredától a keresztaljakkal mi is gyalog megyünk, és igazi búcsús forgatagba csöppenünk: kürtőskalácsot, kukoricát, kegytárgyat, ékszert, ruhát, az ember fia itt bármit megvehet, közben pedig jönnek a „búcsúágat” áruló cigány asszonyok és a kéregető cigány gyerekek: „Néni, csak egy lejt!”

A templomnál már legalább százméteres sorban állnak a zarándokok, hogy láthassák a csíksomlyói Szűzanya szobrát. Kopp, egy négyévesforma kislány beüti a fejét a templom ajtófélfájába, és sírni kezd. „No, ne sírj, majd hozzáérintjük a kendőt a Szűzanyához, megdörzsöljük vele a fejed, és már nem is fog fájni!” – vigasztalja a nővére. S a kicsi már az ötlettől is nevet. A szobornál székely ruhás fiatalok állnak, akiknek az a feladatuk, hogy a zarándokok kegytárgyait vagy akár hátizsákjait odaértessék a Szűzanyához. Különös Mária-tisztelettel találkozom úton-útfélen. Egy asszony büszkén mutatja sálját egy másiknak, merthogy nem akármilyen, az összes boldogasszony rajta van.

 

Lenke néni,

egy édesanya története

A Kis- és Nagy-Somlyó közötti nyeregbe felkapaszkodva még inkább sűrűsödnek az emberek. „Ez az igazi búcsú, amikor egyet lépünk, s tízet nem!” – kiáltja egy pap. De lassan minden keresztalja megérkezik a Makovecz Imre tervezte oltárhoz, mindegyik a számára kijelölt helyre. Éget a nap, hát, nem gyakran van csíksomlyói búcsú eső nélkül. Mint a legtöbb zarándok, én is esőkabáttal és esernyővel, nem pedig napszemüveggel és naptejjel készültem. „Mind a Fekete-tenger, annyian vannak!” – állapítja meg egy lány mellettem. Több százezren jöttek, az egész katolikus magyarságból és persze más felekezetekből. Egyébként a zarándoklatot 1567 óta tartják, annak emlékére, hogy a nagyerdei csatában a csíki és gyergyói katolikusság elhárította szülőföldjétől az erőszakos hittérítés veszélyét.

„Boldog a méh, amely Téged hordott!” (Lk 11,27) – ez a mostani búcsú jelmondata. S mint mondják, nemcsak a Szűzanya, de általában az édesanyák is eszünkbe juthatnak róla, mert ők hordozzák az életet, és csak annak a nemzetnek van jövője, amelynek gyermekei vannak. Oláh Dénes marosvásárhelyi főesperes, a búcsú szónoka szerint öntudatra ébredt, befogadó és megtartó közösséggé kellene válnunk, amely magyarként tud katolikus, és katolikusként magyar lenni. „És miért ne lehetnénk káromkodó és pesszimista nép helyett imádkozó nemzet?” – kérdezi a főesperes.

Lenke nénivel a búcsún találkozunk. Kostelekről jött, át a hegyen, az erdőn, gyalog. „Mindig eljövök, mert itt megújulhatok, letehetem a terheimet a Szűzanyánál” – mondja. Fél éve halt meg a lánya, Rita, a Hargitán, síelés közben. Huszonöt éves volt, épp az eljegyzésére készült. „Nagyon hiányzik – pityeredik el az asszony –, de remélem, hogy egyszer majd találkozunk, s tudom, hogy itt van. Jó lány volt, mindig adott az árváknak, a szegényeknek, és mondta, hogy ő majd küld nekem valakit…” Ő lett Gabriella, akit Lenke néni csak úgy magához vett. A lány, aki azt se tudja, hogyan ölelgesse az asszonyt, Kolozsváron dolgozik egy román családnál, a gyerekekre vigyáz, és azt mondja, neki már jól megy a román. Lenke néni egyébként a plébániát tartja rendben a falujában, és a ház körüli munkát végzi. „Otthon vagyok, ez a foglalkozásom” – meséli. Hatan vannak testvérek, de mivel majdnem mind más faluban laknak, rendszerint csak ilyenkor, a búcsún találkoznak. „Jó lenne egy autó” – árulja el Lenke néni.

 

Magyar mise, évente egyszer

„Ott lesz a csángó mise!” – igazít útba egy moldvai csángó kislány, és már megyünk is vele a csíksomlyói Szent Péter és Pál-plébánia Betlehem-kápolnája felé, de olyan sokan szeretnének részt venni a szertartáson, hogy alig férünk be a kicsi templomba. Nyisztor Ilona népdalénekes vezetésével érkeztek a gyerekek, és olyan szépen énekelnek magyarul, hogy csak na. Különleges alkalom ez a csángóknak, hiszen Moldvában nincs rendszeres magyar nyelvű liturgia. Így aztán a moldvai csángók az 1990-es évektől évente egyszer, a csíksomlyói búcsún hallgathatják anyanyelvükön a szentmisét. Berszán Lajos atya, aki a misét bemutatja, arra emlékeztet: pünkösd a nyelv boldogsága, Isten igéjét mindenki a saját anyanyelvén hallgathatja, nem szabad ezt tiltani, mert Isten azt akarja, hogy olyan legyen a világ, mint a virágoskert, amelyben nem minden virág egyforma.

 

Mitől magyar a magyar?

Fáradtan, de persze elégedetten érkezünk vissza a búcsúról Csíkrákosra. „De kiültek!” – szólítom meg a kapuk előtti padokon ücsörgő asszonyokat. „Igen, kipletykálunk mindenkit!” – válaszolják nevetve, aztán persze kiderül, hogy habár esténként szívesen üldögélnek itt, most a búcsúsokat, a keresztaljukat várják haza. „Elfáradtak-e a búcsúba’?” – kérdezik. S mikor arról beszélgetünk, hogy milyen sokan voltak, azt mondják: „Mi nem hívunk senkit, a Szűzanya hívja az embereket.” Közben az egyik zarándoktársunk megjegyzi, miért nincs ott a székely zászló a házon, szerinte akkor az ott lakók nem is székelyek. „No, nem vagyunk székelyek? – feleli a csíkrákosi asszony. – Még ilyet!” Én pedig azon gondolkodom: mitől székely a székely, mitől magyar a magyar? S arra jutok, hogy egész biztosan nem attól, hogy nála van-e a magyar zászló vagy sem.

Másnap a Gyimesekbe utazunk, az ezeréves határhoz. Közel ezer éven át Gyimesbükkön, a Rákóczi-várnál húzódott a Magyar Királyság legkeletibb határa, és a tövében áll(t) a MÁV 30-as számú őrháza. Évek óta ide is eljönnek a búcsúba érkező zarándokok, no meg persze a különvonatok.

Ekkor van a madéfalvi veszedelem utáni székelyek és csángók találkozója. Két gyimesi csángó kislánnyal találkozunk, testvérek, és mindketten a gyimesbükki Dani Gergely Általános Iskolába járnak, ahol épp fotókiállítás van. Hazatérés Bukovinából, 1941 – ez a címe. „1990-ben indult újra a magyar nyelvű oktatás a településen, ahol hat román iskola van – mondja az igazgatónő –, s most több mint százötven tanuló jár ide, az elsőtől a nyolcadik osztályig. Bizonyítanunk kell.”
Egyébként egy asszony a gyimesbükki tájházban azt mondja, nekik vannak román barátaik. Csíkrákosi szállásadóink is úgy vélik: „Románba’ is van rendes meg nem rendes, úgy, mint magyarba’ is.” Ami szerintük nehézség a későbbi boldogulásban, hogy bár a gyerekeik az iskolában tanulnak románul, lemaradásban vannak azokhoz képest, akiknek ez az anyanyelvük.

 

Mindenféle zárógondolatok

Utolsó esténken a csíkrákosiak népdalokkal, néptánccal és székely viccekkel köszönnek el tőlünk. Nem is tudom, melyiket meséljem el (bár nem igazán tudok viccet mesélni). No, mindegy, legyen ez: Egy székely egy szekér deszkával megy Brassóba. Eladja, s mikor hazafelé tart, integet neki egy fiatalember, hogy álljon meg. Nem vinne el Sepsiszentgyörgybe? – kérdezi. A székely el is viszi, vágtában hajtanak, mire a fiatalember az egyik kanyarnál mondja, hogy hát eressze már lassabban, mert még felborulnak. „Ide figyeljen, fiatalember, negyven éve járom ezt az utat, és ezt a kanyart mindig be tudtam venni!” – mondja az ember. Ugyanígy történik még két kanyarnál, majd a következőben tényleg felborulnak. Mire a székely így felel: „Negyven éve járom ezt az utat, és ezt a kanyart még sose tudtam bevenni!”

A műsor után Papp Lajos szívsebész, a Székely Gyors fővédnöke tart előadást, mi másról, mint a szívről, de nem ám úgy, ahogy gondolnánk. „Sok száz szívet tartottam már a kezemben, és megtanultam, hogy ahhoz, hogy elinduljon, ütögetni nem szabad, csak becézgetni és simogatni, mert egyedül Isten indítja el” – mondja.

S másnap ismét a vonaton. Újabb húszórás út áll előttünk, és én megint az ablakban csüngök. Ekkor hallom meg (de nem hallgatózom), amit Erzsi néni mond egy másik utasnak: „Ha félholt leszek is, jövőre is jövök, mert ezek az emberek várnak minket. Itt szeretet van a levegőben, az itteniek nem a nehézségeikről, hanem az örömeikről beszélnek, és boldogok, ha elénekelhetik a Himnuszt, nekünk meg a legnagyobb bajunk az, hogy hogyan cseréljük le az autónkat.”

Fotó: Kissimon István