Kultúra

Min­den­ki si­ke­res akar len­ni, ez nem is kér­dés. A ke­resz­té­nye­ket sok­szor gon­dol­ják szü­le­tett vesz­te­sek­nek, akik le­ma­rad­nak a ver­seny­ben, és hi­tük­höz me­ne­kül­nek vi­ga­szért. Pe­dig va­ló­já­ban — ezt mind­an­­nyi­an tud­juk — mi is si­ker­re szü­let­tünk. Ám vi­lá­gos, hogy akik Jé­zus és a szen­tek je­len­tős ré­szé­nek éle­tét tart­ják pél­dá­nak, előbb-utóbb rá­éb­red­nek: egész más si­ker az, ami­re tö­re­ked­ni­ük kell, mint ami­ben a több­ség gon­dol­ko­dik. Nem­rég a Vi­lág­vál­tás moz­ga­lom saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó­ján el­hang­zott: az ön­zés­re szo­ci­a­li­zá­ló tár­sa­dal­mi kör­nye­zet­nek óri­á­si fe­le­lős­sé­ge van ab­ban, hogy a vi­lág öko­ló­gi­ai ka­taszt­ró­fa szé­lé­re sod­ró­dott. Egy­re töb­ben tud­ják ezt, gyer­me­ke­in­ket még­is, még min­dig ar­ra ne­vel­jük, hogy csak a ma­guk hasz­nát ke­res­sék, min­den­ki­től füg­get­len­nek tud­has­sák ma­gu­kat, a leg­jobb ál­lá­so­kat tölt­hes­sék be, és mi­nél előbb jó ko­csi­juk, sa­ját la­ká­suk le­gyen, aho­vá be­zár­kóz­hat­nak a kör­nye­ze­tük min­den ba­ja-szen­ve­dé­se elől.

Ta­lán még tu­dom kö­vet­ni. Szó­val volt a Megasztár és a Csil­lag szü­le­tik, az­tán lett az X-fak­tor, most meg ve­le pár­hu­za­mo­san megy a The Voice cí­mű te­het­ség­ku­ta­tó mű­sor. Ama­tőr­jel­le­gük il­lú­zió, bű­vész­ke­dés, hi­szen ki hi­szi el, hogy „csak úgy”, az ut­cá­ról, ének­ta­nár nél­kül, kön­­nye­dén, te­hát iz­zad­ság­men­te­sen, vagy épp a für­dő­szo­ba ma­gá­nyá­ból elő­lép va­la­ki, és azon­nal job­ban éne­kel, mint mond­juk Cser­há­ti Zsu­zsa. Tény, hogy az idén is, ahogy min­den év­ben, van­nak na­gyon jól kép­zett éne­ke­sek mind­két so­ro­zat­ban, azon­ban azt hi­szem, mi, né­zők en­nél töb­bet vá­runk.

Magyar dokumentumfilm (2012)

Min­den­szen­tek ün­ne­pén va­la­men­­nyi üd­vö­zült­re em­lé­ke­zünk. Azok­ra, akik az élet pró­ba­tét­elei kö­ze­pet­te bi­zony­sá­got tet­tek erős hi­tük­ről.
A II. vi­lág­há­bo­rú bor­zal­mai so­rán so­kan ke­rül­tek olyan drá­mai hely­zet­be, hogy a hi­tük­höz, kül­de­té­sük­höz va­ló ra­gasz­ko­dá­sért, sőt, pusz­tán em­ber­sé­ges vi­sel­ke­dé­sü­kért is sú­lyos árat kel­lett fi­zet­ni­ük. Kö­zé­jük tar­to­zik a túl­nyo­mó­részt ma­gya­rok lak­ta dél­vi­dé­ki te­le­pü­lés, Torontálvásárhely lel­ké­sze, Gachal Já­nos is.

Amerikai életrajzi dráma (2010)

Sze­gény Micky Ward. Nem elég, hogy ki­rúg­ják az ál­lá­sá­ból, ama­tőr bok­szo­ló lé­té­re tö­rött kéz­zel kény­te­len edze­ni, fe­le­sé­ge el­hagy­ta, még ro­ko­na­it is ki kell bír­nia. Édes­any­ja — egy­ben me­ne­dzse­re — szá­mo­lat­la­nul kö­ti le szá­má­ra a mecs­­cse­ket, hogy hét lá­nyá­val együtt va­la­hogy meg­él­he­tés­hez jus­son, báty­ja pe­dig, az egyet­len bu­nyó­val hí­res­sé vált Dicky hi­á­ba lett drog­füg­gő, edze­ni sze­ret­né őt. Az HBO pe­dig jön, hogy do­ku­men­tum­fil­met for­gas­son a va­la­mi­ko­ri boksz­hő­sök­ről.

Spanyol ismeretterjesztő film (2002)

„Ref­lek­tor vagy ref­rak­tor?” — kér­de­zi a bá­csi, mi­köz­ben táv­csö­ve­met vizs­lat­ja. Én meg he­be­gek-ha­bo­gok. El­ne­ve­ti ma­gát, s ked­ve­sen meg­ma­gya­ráz­za a ti­tok­za­tos je­len­té­sű sza­va­kat.
Ágasváron va­gyok, a Mát­rá­ban, egy ama­tőr­csil­la­gász-tá­bor el­ső nap­ján. A mű­szert köl­csön­kap­tam, épp is­mer­ke­dem ve­le, s azon agya­lok, hogy az éj­sza­kai ész­le­lé­sig fenn bí­rok-e ma­rad­ni. Vé­gül si­ke­rül, s a fé­nyek ki­huny­tá­val fö­lénk bo­ru­ló csil­la­gos ég fe­lejt­he­tet­len lát­ványt nyújt — a tá­bor él­mé­nyét az­óta is ka­masz­ko­rom leg­szebb em­lé­kei közt őr­zöm. Az a hét olyan húrt pen­dí­tett meg ben­nem, amely — azt hi­szem — mind­an­­nyi­unk­ban kö­zös: a fel­fe­lé te­kin­tő, az is­me­ret­len koz­mosz bor­zon­ga­tó szép­sé­gén el­ál­mél­ko­dó em­ber őszin­te kí­ván­csi­sá­gát.

A nagy­vá­ros­ban ér­vé­nye­sü­lést ke­re­ső „té­koz­ló fiú” ap­ja be­teg­sé­ge mi­att tíz év után egy nyár­ra ha­za­tér szü­lő­föld­jé­re a ba­rát­nő­jé­vel, aki azon­ban elő­ször in­kább amo­lyan ka­land­nak tart­ja fa­lu­si tar­tóz­ko­dá­sát, hi­szen egye­tem­re ké­szül. De va­jon mi lesz a ter­ve­i­ből?

Egy gyer­mek éle­té­nek az ott­hon mel­lett leg­főbb szín­te­re az is­ko­la. Rá­adá­sul mi­nél idő­sebb, an­nál több időt tölt az in­téz­mény fa­lai kö­zött. Mind­az, ami itt tör­té­nik, egy élet­re meg­ha­tá­ro­zó lesz szá­má­ra. A ta­lál­ko­zá­sok ugyan­úgy, mint az el­vá­lá­sok.

Alexis Carrel (1873—1944) No­bel-dí­jas fran­cia se­bész, fi­zi­o­ló­gus no­vem­ber 5-én hunyt el Pá­rizs­ban. A vér­erek, az ér­se­bé­szet és a szerv­át­ül­te­tés te­rén vég­zett ku­ta­tá­sai új fe­je­ze­tet nyi­tot­tak az or­vos­tu­do­mány­ban. 1902-ben Lourdes­-ba za­rán­do­kolt, ahol szem­ta­nú­ja volt egy cso­dá­la­tos gyó­gyu­lás­nak — az él­mény egész to­váb­bi éle­tét, a hit­hez fű­ző­dő vi­szo­nyát meg­ha­tá­roz­ta. Ta­pasz­ta­la­ta­it 1935-ben Az is­me­ret­len em­ber cí­mű köny­vé­ben ös­­sze­gez­te — idé­ze­te­in­ket e mű­ből vá­lo­gat­tuk.