Libabőr

Sze­ret­nénk, ha va­la­ki el­va­rá­zsol­na min­ket a hang­já­val. Jö­het­né­nek ép­pen a sa­ját da­luk­kal, szö­ve­gük­kel is, ak­kor töb­bet hal­la­nánk a lel­kük­ből. Ami­kor né­hány éve egy is­me­ret­len, Rú­zsa Mag­dol­na ne­vű dél­vi­dé­ki nő­vér­ke ti­zen­ki­lenc éve­sen be­lé­pett a stú­di­ó­ba, és me­zít­láb éne­kelt, bor­só­dzott a há­tam. An­nak a so­ro­zat­nak min­den da­rab­ját néz­tem. De fi­gyel­te egy egész or­szág, és per­sze Szer­bia ma­gyar ré­sze is, mert vár­tuk, hogy az­nap es­te mit va­rá­zsol ez a lány. Nem csa­lód­tam, min­den hé­ten úgy éne­kelt — Abbát és szerb vagy por­tu­gál nép­dalt —, hogy a li­ba­bőr még a fe­jem búb­ján is ta­pint­ha­tó volt. Nem volt fon­tos, hogy ama­tőr vagy sem, ta­nul­ta vagy ösz­tö­nö­sen csi­nál­ja, csak az szá­mí­tott, ahogy éne­kelt.
Az­tán per­sze jöt­tek má­sok is, mert min­dig új sztá­rok kel­le­nek a mé­di­á­ban. Vol­tak köz­tük jók is, és cset­tin­tet­tünk, ha egy Queen- vagy Má­té Pé­ter-dalt jól éne­kelt va­la­ki. Ta­lán ak­kor té­ved­nek a szer­kesz­tők, ami­kor azt hi­szik, hogy min­den év­ben meg­tör­té­nik a cso­da. Mert igaz ugyan, hogy iz­gal­mat tény­leg tud­nak kel­te­ni, ami­kor so­rol­ják a benn­ma­ra­dók ne­vét: a show a licensz alap­ján tö­ké­le­tes, az éne­ke­sek stú­dió­mi­nő­ség­ben hall­ha­tók, de a tech­ni­ka nem elég a li­ba­bőr­höz. Az em­be­ri, szív­ből jö­vő hang­nak kell hat­nia. Ezt vár­juk. A mes­ter­ke­dés ke­vés, de ha már vá­lasz­ta­ni le­het, in­kább ének­ver­senyt néz­ze­nek a gye­re­kek, mint vám­pí­ros so­ro­za­to­kat. Bár igaz, li­ba­bőr­ben ak­kor sincs hi­ány.