Közelkép

Böjte Csaba és Almási Kitti gondolatai kapcsolatainkról

Család és karrier? címmel előadás-sorozatot indított a Három királyfi, három királylány mozgalom. Elsőként március 10-én, Budapesten Böjte Csaba ferences szerzetes és Almási Kitti klinikai szakpszichológus beszélt – egyikük a békéről, másikuk pedig a párkeresésről. Nem annyira meglepő az előadók párosítása, ugyanis Csaba testvér és a pszichológus a Veszteségből nyereség, vereségből győzelem – A lelki megküzdés útjai című könyv szerzőjeként is szerepelt már együtt.

Az egyháznak vannak mostohagyerekei – Ferenc pápánk végre nagy szeretettel igyekszik mindnyájukat az egyház szívére vonni, és közéjük tartoznak a Nagy Átjáró felé bandukolók: az öregek is. Így van ez, legalábbis ami a magyar egyházat illeti, de nem valószínű, hogy Európában másutt más lenne a helyzet. Már csak azért sem, mert kultúránkban valahogy úgy alakult a közgondolkodás, hogy öregedni vagy épp aggastyánnak lenni szégyen, kozmetikázni, eltüntetni való dolog. Mára elhamvadt a régi korok azon felfogása, hogy az öregek bölcsek, de legalábbis sok tapasztalattal rendelkeznek, és ez hasznára van az egész közösségnek. Amit az idősek tudnak, az korszerűtlen, és senkit sem érdekel – ez a tán ki nem mondott, de általános vélemény.

Gondolatok a fogyasztóvédelmi világnapon

Valamikor boldogult gyerekkoromban egyszer Csehszlovákiában jártam. Mivel szerettem a repülőgépmodelleket – északi szomszédunk gyártotta is ezeket – betértem egy játékboltba. A szocialista ipar termékei azonban nem a megbízhatóságukról voltak híresek, ezért bele-belekukkantottam a dobozokba, hogy megvan-e minden alkatrész. Egyszer csak egy eladónő ugrott oda hozzám, kikapta a kezemből a dobozt, és hangos méltatlankodás kíséretében – melyből persze egy szót sem értettem – visszarakta a polcra. Nem hagytam magam megfélemlíteni. Amikor egy kicsit eltávolodott tőlem, ismét kinyitottam a készletet, és amilyen gyorsan csak tudtam, átnéztem. A hölgy észrevette, mit csinálok, és dühödt arccal elindult felém. Ám mivel úgy láttam, hogy minden megvan, iszkoltam fizetni.

Az új evangelizáció útjai

Kedves Olvasó, aki hűségesen követed híradásaimat közösségünk, az Új Jeruzsálem missziós munkájáról, bizonyára az a benyomás alakult ki benned, hogy a közösségi élet mindig könnyű, s a szeretet állandó megtapasztalását jelenti. Ez persze nincs így. Az Isten által alapított minden közösség – a család is – a szeretet műhelye. Ahol Isten szeretetében akarjuk kimunkálni kapcsolatainkat, s ahol küzdünk a szeretetért. A keresztény közösség olyan emberek egyesülése, akik tökéletlenek, tehát hibáznak, sőt, bűnöket követnek el egymás ellen. De olyan emberek szövetsége is, akik hiszik: a szeretet nagyobb, mint a konfliktusok és a sérelmek, s hogy nincsenek olyan egymáson ejtett sebek, amelyeket be ne gyógyítana a bocsánatkérésben, kiengesztelődésben rejlő isteni kegyelem.

Erkölcstani mozaikok

Az ember természete nyers, ennélfogva értelmezésekor számos véglet irányába lehet elcsúszni. A keresztények szerint az emberi természet teljessége Krisztusban ragyogott fel, amit az unio hüposztatika dogmája rögzít. Jézus karácsonykor felvette az emberi testet, belépett a történelmiségbe; a színeváltozás ünnepén emberi természetén átragyogott az isteni természete; egész életében, halálában és feltámadásában megdicsőítette az emberi természetet. A keresztény gondolkodás alapvetően Krisztus felől értelmezi az emberi természetet, s nem a biológia, az állatok, vagy egy testfelejtő idealizmus felől közelít hozzá.

Nem lehet annyi jegyzetet írni, mint ahány érdekes téma kínálkozik. Így aztán nemegyszer egy kis füzetembe kerülnek az általam lényegesnek tartott hírek, idézetek. Érdekes időtöltés lapozgatni néha.

Minket, keresztény katolikus embereket az országgyűlési választások kampányában nem csupán a pártok egyházpolitikai megnyilatkozásai érdekelnek. Hiszen nekünk sem mindegy, mennyi a gáz- vagy a villanyszámlánk, mibe kerül a fűtésünk, emelkednek-e az árak. S nagyon is érint minket például az is, hogy a gyerekeink kapnak-e, s mennyi anyagi segítséget kapnak unokáink neveléséhez.

Ünnepi beszélgetés Balás Béla püspökkel

Balás Béla kaposvári megyés püspök a tavaszi bérmálásokra készül, az azokat megelőző szülői értekezletekre, valamint a tizenhárommilliárd forintért megvalósult kórházépület felszentelésére, s már telik a naptárja sok egyéb, más jellegű egyházközségi és világi rendezvény időpontjával is. Legújabb kötete, a Szigorúan nyilvános című, papokról szóló „nyílt levele” után a cserkészvezető-képzéssel, illetve az ifjúsági pasztorációval kapcsolatos gondolatait gyűjtötte egybe Fiúk, fel a fejjel címmel. Homíliáival nemcsak tanít, buzdít és bátorít, de véleményét is közkinccsé teszi politikáról, helyi és országos viszonyokról, várható veszélyekről, kifogásolható lépésekről. Szavaira sokan figyelnek. Nemcsak a választópolgárok, hanem a politikusok is, akik olykor személyesen keresik fel őt Taszáron. A főpásztort nemzeti ünnepünk közeledtével nemzettudatról, a helyes haladási irányról, Isten tervéről kérdeztük.

– Véleménye szerint él-e még napjaink emberében az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszménye? Jelen van-e a mai társadalomban a márciusi ifjak tettvágya, példája?

– Attól tartok, 1848 öröksége inkább csak búvópatakként lelhető fel a mai világban; az indulat olykor kitör egy árvíznél vagy egy Fradi-meccsen, de kényelmesebb azt mondani Petőfivel: „Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai…” Amíg a magyart nem provokálják, addig elképesztően türelmes. 1956-ban láttam, hogy amíg a harcok csak a városközpontban folytak, addig a férfiak a külvárosban csak ácsorogtak és beszélgettek. Hogy manapság példa-e 1848, azt nem tudom…

Lindner Ernőné Gecső Zsuzsa hit és testedzés kapcsolatáról

Kilencvenkilenc éves létére is bámulatra méltóan energikus, mozgékony asszony. Tornaóráján jártunk.

– Miért nevezi szeretettornának az Ön által vezetett foglalkozást?

– Mert szeretetből tartom, nem fizetős. Az ötlete akkor született meg bennem, amikor 1989-ben megalakult a Budai Margitosok Baráti Köre, amelynek – mint az egyetlen még élő egykori tanárt – engem választottak az elnökévé. – Szívesen tartok nektek tornaórát újra, ha szeretnétek – mondtam a régi tanítványaimnak, és képzelje el, azóta, tehát lassan huszonöt éve egyetlen óra sem maradt még el: minden csütörtök délután összegyűlnek a tanítványaim a gimnázium kis konditermében, tizenöt és harminc fő közötti létszámban.