Mostohaöregek

Talán azért van ez így, mivel az öregség a halálra emlékeztet minket. A „halál civilizációjában” pedig leginkább a halál a tabutéma. Az „ihaj-csuhaj, sose halunk meg!”, örökös tininek álcázott „korunk hőse” valóságos rémületet él meg ráncaink, deresedő fejünk és lazuló izmaink láttán. Különösen, hogy a fiatalok egyre kevesebben, mi, öregek meg egyre többen vagyunk… S amiből kevés van, az mindig értékesebb, mint amiből rengeteg! De most nem erről szeretnék tűnődni, hiszen ez az egész társadalom gondja, ráadásul igencsak szerteágazó kérdés. E problémahalmazból csupán egy kis szelet tartozik egyházunkra. Történetesen az, hogy miért nem kísérik szívesen papjaink ezt az öregedő nemzedéket útjuk során, amikor erre oly nagy szüksége volna? Tapasztalatból beszélek, nem elméleti felvetés ez.


Az ötödik iksz felé haladva bizonyos számú próbálkozás után kénytelen voltam belátni, hogy amúgy is nagyon elfoglalt papjaink egyszerűen nem érnek rá velem foglalkozni. Hasonló korú barátaim és barátnőim ugyanígy jártak. Sokáig reménykedtem, hogy ez csupán egyedi eset, de nem. Másokkal – és most lelkiismeretes papokról van szó! – is így jártunk. Talán azért, mert azt gondolják, nekünk „illik” már „készen” lennünk? Vagy, mert amúgy is „agyon pasztoráltnak” tartanak? Vagy, mert bennük is hat az az előítélet, hogy az idősebb generáció már merev, változásokra képtelen, csak elfecsérelt idő a velük folytatott lelki beszélgetés, netán lelkivezetés? Gyónjanak meg valamelyik „automatánál” a kínálatból, ha szívesen sorolják még betéve tudott bűneiket, s aztán elégedjenek meg ezzel. A tény, hogy az öregedés mind biológiailag, mind pszichésen, mind pedig különösen spirituálisan teljesen „szokatlan”, új korszak az emberek életében, nos, ez a felfogás egyelőre sehol sem érezhető… (Talán vannak kivételek. Jó lenne hírt kapni róluk…)

Pedig így van: csak a kamaszkor robbanásához hasonlítható testi-lelki változásokat él meg az öregedő ember. Csak most nem a felnőttkorra készül, hanem az örökkévalóságra! Talán ez a készület is lenne olyan fontos… Ráadásul ez a készület mindörökre eldönti a sorsát. Ez az az idő, amikor végre életre-halálra el kellene hinnie azt, amit hisz. Amikor visszavonhatatlanul elkészül a leltár, mit kezdett az életével. Amikor szükség volna egy kézre, amelyet megfoghat ezen az úton, hogy ne csupán a bot vagy a mankó maradjon támaszul…

Igen, kedves, szeretett atyák, sokan vagyunk, akik úgy érezzük: magunkra maradtunk az egyházban. A fiatal papok arra hivatkoznak, hogy fiatalok, még sose voltak öregek, hogy megérthessék ezt a lelkiállapotot. De az öregebbek ugyanúgy elérhetetlenek. Vajon miért van ez így? Talán mert mindenki fél a haláltól? Igen, bizonyosan. Hiszen ez egy alapvető emberi félelem. Annak ellenére, hogy Jézus eljött, végigélte az életünket, meghalt és föltámadt, és „legyőzte a halált”. Sőt: ő is félt a haláltól, mert ember volt. De nem az lenne-e életünk megkoronázása és beteljesedése, ha kezdenénk valamit ezzel a lelkünk mélyén élő, ösztönös iszonyattal? Nem az volna-e keresztény életünk igazi valósága, ha Krisztus bennünk is legyőzhetné a halált? Talán épp ezért élnek öregek a földön?

Vagy törődjünk bele, hogy aki elérte azt a kort, amikor néninek-bácsinak szólíthatják, az akár tetszik, akár nem, bekerült egy kulcsra zárt fiókba? Ez a két különleges magyar kifejezés eredetileg azt jelentette: néném, bátyám, a szó végi kicsinyítő képző pedig éppen a fordulat kedvességét volt hivatott fokozni. Az öregedés eszerint tehát azt jelentené, hogy mindenkinek nénikéje, bácsikája vagyunk, vagyis elértük az egyetemesség felé vezető úton a határsorompót, kitártuk a karunkat mindenki felé. És aki így szólít minket, az is a karját nyújtja, hogy elkopó, nyűtt testi mivoltunknak oltalmat adjon. De jó is lenne!

Ef. I.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..