Az egyházatyák számára az özvegyekről volt szó

 Az 1977-ben készült Válás, újraházasodás és bűnbánattartás a korai egyházban (Divorzio, nuove nozze e penitenza nella Chiesa primitiva) című tanulmányával Ceretinek az volt az ökumenikus és lelkipásztori célja, hogy az egyház részéről elismertesse az elváltak újraházasodását és szentáldozáshoz járulásukat. Ezt már adott dolognak tekinti a korai egyház gyakorlatában, ahol szerinte a bűn minden fajtáját megbocsáthatónak tartották. Azt állítja, hogy az egyházatyák szövegei és a korai egyház zsinati határozatai (kánonjai) feltételeztek egy szabályos válási és újraházasodási gyakorlatot. Ebben az értelemben magyarázza a harmadik neocezáreai (314–315) kánont: „Aki többször (újra-)házasodik, azt a (bűnbánati) fegyelemnek vessék alá. Jó magatartás és állhatatosság megrövidítik a (bűnbánati) időt.”

 

Az 1977-ben először megjelent és az elmúlt 2013-as évben újra megjelent könyvet láthatóan a 2014. októberi vatikáni püspöki szinódus befolyásolására adták ki.

 

Cereti alapvető tézise azonban tarthatatlan. Habár meglehet, hogy születtek egyedi esetekben lelkipásztori határozatok az újraházasodott elváltak javára, de szó sem volt a válás utáni újraházasodás szabályos elismeréséről és az elvált újraházasodottak áldozáshoz engedéséről sem keleten sem nyugaton. Ha manapság az ortodoxiában egy második és harmadik bűnbánatiházasság létezik is, figyelembe kell venni, hogy ilyen a korai egyházban csak az özvegyek házassága esetén létezett, nem egy válás utáni újraházasodáskor. Ez elegendő ahhoz, hogy Cereti tanulmányának néhány kényes pontját megnevezzük.

 

Cereti állításával, miszerint a válás és újraházasodás a korai egyház normális szokásához tartozott, a teljes hagyománynak ellentmondóan értelmezi az egyházatyák és a zsinatok idevonatkozó szövegeit. A második házasság gyakorlatáról a korai egyházban a jezsuita Henri Crouzel SJ (1919– 2003) írt tudományos értekezésében: a Korai egyház (1–5. század) szembenéz a válással („L’Eglise primitive face au divorce: du premier au cinquieme siecle”) címmel, amely Párizsban jelent meg 1971-ben. Crouzel okfejtései, amik semmiképp sem védekezések, Cereti kijelentéseivel homlokegyenest szemben állnak.

 

Cereti nagyon szuggesztíven kijelenti, hogy a korai egyház felé fordulással kell elválni a mai szigorú gyakorlattól, miszerint az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz járulása elképzelhetetlen. A korai egyházban gyakran beszélnek második és harmadik házasságról, és ezen szerinte természetesen egy korábbi válás utáni újraházasodást értenek. Ennek nyomban megfelel, hogy a mai gondolkodástól valóban el kell szakadni, de csak oly módon, miszerint magától értetődő, hogy a mai társadalom a válást és az újraházasodást elfogadja, de semmiképpen sem szabad ezt a korai egyházra visszavetíteni. A válást és a második házasságot már a kereszténység előtti ókori világ is rendkívüli megszorításokkal kezelte. Egy általános válási és újraházasodási gyakorlatról semmiképpen sem beszélhetünk.


Az ókori világ paternalista társadalmi struktúrájára és szigorú szociális kontrolljára való tekintettel nem valószínű, hogy úgyszólván az egyház pasztorális normái közé tartozott az újraházasodás lehetősége. Már pusztán a különválás és különösen a házasságtörés szigorú szankciók alá estek – olvasható (Nagy Szent) Vazul 4. századi egyházatya 21, 34–35, 37, 48-as kánonjaiban. Aki egy elválttal együtt él, maga is házasságtörővé válik (Vazul, 39. kánon). A Máté 5,32-ben leírt paráznasági záradékot („Aki elbocsátja feleségét – kivéve a paráznaság esetét –, házasságtörővé teszi, és aki elbocsátott nővel összeházasodik, házasságot tör.”) az egyházatyák a különválásra és házasságtörésre értették, egy újraházasodás megengedéséről nem volt szó (Vazul, 48. kánon).
Mindez arra mutat, hogy egy szimultán második házasság, tehát az újraházasodás az első házastárs élte idején, tartós házasságtörésnek számított – ez nyilvánvalóan kitűnik Vazul 18. kánonjából –, és sohasem tartották keresztény lehetőségnek. Nem állapítható meg, hogy az egyházatyák valaha is indíttatva érezték magukat egy szimultán második házasság pasztorális szabályozására. A szimultán második házasság számukra egyszerűen a házasságtörés témakörébe esett. A különválás éppenséggel megengedett volt.

 

 Ha viszont az egyházi szövegekben második – harmadik – negyedik házasságról beszélnek, akkor ezen az özvegyek házasságát értették. Erről beszéltek – jóllehet megengedett volt, de nem nézték jó szemmel.

 

A történelmi tényállást komoly kutatással következőképpen lehet összefoglalni, ahogy Gerhard Delling 1959- ben megjelent Az ókor és a kereszténység 4. értelmező szakszótárából (717. oldal) idézzük: „A hivatalos egyházi meghatározások nem szabályozzák a válás kérdését mint olyat, és ezért nem lehet minden további nélkül szisztematikusan összefoglalni. Általában feltételezik, hogy válásra csak házasságtörés miatt kerülhet sor, és nem megengedett egy második házasság az első házastárs életében, és előírják az egyház magatartását az előbbieket megszegőkkel szemben.”

 

Jóllehet vannak egyházatyák, akik valóban beszélnek elvált újraházasodottakról az egyházban, de hangsúlyozzák, hogy ez ellentmond az Újszövetségnek, és hevesen megfeddik ezeket a keresztényeket. Nem ismerjük az egyes eseteket, hogy felvették-e és milyen feltételek között vették fel újra az egyházba ezeket az embereket: talán csak vezeklőként, és szentáldozáshoz nem járulhattak. Cereti állítását a kánonoknak csak erőltetett és egyoldalú magyarázatával tudja fenntartani, amelynek semmilyen történelmi elfogadhatósága nincs.

 

Habár az egyházatyák számtalanszor beszélnek házasságtörésről, eltekintve egyes említett kivételektől, soha nem egy formális szimultán második házasság megengedéséről szólnak. Cereti szeretett volna ilyen helyeket találni, de ő sem talált. Ahhoz, hogy mégis azt a benyomást keltse, miszerint normális dolog volt az elváltak újraházasodása, és hogy ez gyakran az egyházi szabályozás tárgya volt, az idevonatkozó szövegeket túlzásokba esően kellett magyaráznia.
Ahol az egyházatyák vagy zsinatok megengedett vagy akár megkövetelt válásról beszélnek, ott Cereti egyszerre belemagyarázza a jogot arra, hogy az élő házastárs életében újraházasodás történhessen. Ez azonban sehol sem bizonyítható. A válás és az újraházasodás két teljesen különálló tényállás. A válást és a házasságtörést szankcionálták, az első házastárs életében az újraházasodás engedélyezéséről nem lehetett szó.

 

A 4. századi zsinatok a „dígamoi” számára (azoknak, akik második házasságban élnek) egy bűnbánati idő letelte után egyházi újrafelvételt engedélyeztek. Ezzel kapcsolatban Ceretinek az a nézete, hogy ezen zsinatok – a „dígamoi” kifejezés alatt – a szimultán (egyidejű) második házasságot is (az első házastárs életében bekövetkező újraházasodást) és a szukceszszív (egymásutáni) második házasságot (az első házastárs halála utáni újraházasodást) is értették, ebből kifolyólag szerinte az elvált újraházasodottak szentáldozáshoz járulhatnának. Szerinte ezt még az ökumenikus niceai zsinat (8. kánon) is magától értetődőnek tartotta volna. A határidő, amit a zsinat megnevez, szerinte nem a bűnbánati időre vonatkozik, hanem egy ultimátum a „tiszták” (novaciánusok) számára az egyházba való visszatérésükkor.

 

A zsinati szövegekben szereplő „dígamoi” ilyenfajta tág értelmezése több más okból is tarthatatlan: mindenekelőtt az egyházatyák és a zsinatok beszélnek a digámia, a második házasság mellett többszöri házasságról is, és ezek alatt a harmadik és negyedik házasságot értik (Neocezárea, 3. kánon, Vazul 4, 18, 50. kánon). Elképzelhetetlen, hogy ezen egy szimultán többszöri házasságot értsenek. Egyszer sem szólnak a válás szabályozásáról, az elvált házastársról vagy az elváltak gyerekeiről. Milyen lelkipásztorkodás lett volna az, amelyik egy kis bűnbánati kötelezettséggel megengedte volna a többszöri házasságot anélkül, hogy a szenvedő felet szóra méltassa? Ha azonban a többszöri házasság alatt a szukcesszív özvegyi házasságot értik, akkor ez érvényes a „második házasságra”, a digámiára is.

 

Hogy a görög kánonjogban a többszöri házasság alatt kizárólag a többszörösen özvegységre jutottak házasságát értették, kiderül 900-ban VI. Leó császár házasságának tárgyalásakor is, aki háromszor megözvegyült és negyedszerre is házasodni akart, de azt az egyházi törvények már nem engedték meg.
A továbbiakban egy egyházatyánál sem lehet bizonyítani, hogy a „dígamoi” szóval a szimultán és a szukcesszív második házasságot egyenrangúnak tekintették volna. Szóhasználatuk szövegösszefüggésektől függően változik, és a legtöbb esetben bizonyíthatóan csak egy meghatározott esetre vonatkozik, vagyis az özvegyek házasságára. Ezért a – jogi tisztaságot megkívánó – zsinati szöveg valószínűleg annál kevésbé fejezheti ki a „dígamoi”-jal egyformán a szimultán és a szukcesszív házasságot. Ezáltal ugyanis a szimultán (egyidejű) második házasság, amit mindig házasságtörés előz meg, egyenrangúvá válna a szukcesszív (egy másutáni) második házassággal, amit a legtöbb egyházatya nemkívánatosnak, de nem bűnösnek tekintett.
A zsinatok sem tartották szükségesnek a „dígamoi” fogalmát pontosítani. Ez feltűnően ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy az egyházatyák a házassági problémák bőségével foglalkoztak, mint Vazul kánonjaiban. Tehát a zsinatok éppen egy szimultán második házasságot, ami szükségszerűen házasságtöréssel és bűnnel kapcsolódott egybe, egyformán tárgyaltak volna a „dígamoi” fogalmával minden kazuisztika nélkül? Ha a zsinatok viszont az újraházasodott özvegyeket jelölték a „dígamoi” kifejezéssel, akkor kétségtelenül feleslegessé vált minden kazuisztika.

 

A „dígamoi” kifejezés zsinatokon való szűk értelmezésére utal az ankürai zsinat (314) 19. kánonja az özvegyek házasságáról: „Azok, akik szüzességi fogadalmukat megszegik, a »dígamoi« bűnbánati fegyelmének vannak alávetve.” Ennek a kánonnak egy magyarázata megtalálható Vazulnál (18. kánon). Nyilvánvalóan kizárólag azokról a nőkről beszél, akik formális szüzességi fogadalmat tettek. A megesett szüzet, ahogy Vazul az addigi joggyakorlatra hivatkozva mondja, hasonlóan a „dígamoi”-hoz egy év bűnbánati idő után újra visszaveszik.

 

Ebben az összefüggésben Vazul a „dígamoi”-t kifejezetten és kizárólag az egyházi özvegyekre vonatkoztatja, azokra az özvegyekre, akik önmegtartóztatást ígértek, és azt mondja, hogy a megesett szüzet sokkal szigorúbban kellene megbüntetni, mint az újraházasulandó özvegyet. Vazulnak meg lett volna minden oka arra, hogy az ankürai zsinat „dígamoi”-ját az elvált újraházasodottakra vonatkoztassa. Teljesen világos tehát, hogy a zsinatokon a „dígamoi”-t a püspökök az újraházasodott özvegyekre értették.

 

Végül a 4. század második felében a laodiceai zsinat elrendelte, hogy a „dígamoi”- joknak, akik szabadon és formálisan, nem titokban második házasságot kötöttek, csak egy rövid bűnbánati időt kell tartaniuk. Ez az értelmezés is arról szól, hogy a „dígamoi”-t egy szukcesszív második házasságként értelmezték. Erről beszél Vazul is (18. kánon). Az özvegyeket, akik fogadalmat tettek ( vö. 41. kánon) és mégis megházasodtak, összehasonlítja a rabszolgákkal, akik szégyenükben titokban kötnek házasságot. Kisebb tekintélyük miatt az özvegyek gyakran titokban házasodtak. Ezt akarja a zsinat megakadályozni, és ezért lerövidíti a bűnbánati időt. Nagyon különös lenne, ha egy szimultán második házasságot a bűn kérdésének magyarázata nélkül egy rövid bűnbánattal éppúgy amnesztiában részesítenének. Ezen kívül csakis azokról az asszonyokról, tehát özvegyekről lehetett szó, akiket nem kötött egy özvegyi ígéret és ezért akadálytalanul házasodhattak. Ehhez még egyszer Vazul (41. kánon): „Egy asszony, aki özvegyként szabadon rendelkezhet önmaga felett, ha egy férfival lép kapcsolatba (házasság céljából), feddés nélkül marad.” Azonban a „szabad” özvegyek is bűnbánati idő alá esnek, csak éppen rövid ideig.
Ahogyan a fentiekben elmagyaráztuk: a Cereti által felhozott szövegek magyarázata nem felel meg a szakszerű történelemkritikai módszer követelményeinek, ezért nem vonhatjuk le belőle az általa képviselt végkövetkeztetést. Ehhez még az is hozzátartozik, hogy a szövegek tetszés szerinti válogatása, ahogy ezt Cereti kínálja, nem tarthat igényt tanítói tekintélyre, hanem csak a „Consensus Patrum”, az egyházatyák egybehangzó tanítása.

(Tagespost, 2014. február 27. – Nr. 24. – 7. o.)

a szerző bíboros