Fohász

szeretve, boldogan, erős hitben,
gyerek, felnőtt, öreg, minden,
mi lélegzik, mind, aki él,
színes bőrű vagy fehér,
mezők, erdők, tavak, hegyek,
mind vágytól fűtve hiszi,
hogy az assisi szent nevével
szól a pápa,
szavára virágok illatába
fullad majd a gyűlölet,
és vidáman csipog a madár,
mikor az irigységen nevet.


– Micsoda naiv sorok,
amiket itt Rád gondolva írok,
Szent Atyám…
– mondják – a szegények
áldanak Téged,
és Veled járják
a szenvedély táncát,
Veled tangóznak, lépnek, forognak,
mert ott, ahol éltél,
a gitár és harmonika,
gyógyszere a nyomornak.
– De nézz körül nálunk,
rácsot építünk, ajtókat zárunk,
robbanás, terror, gyilkos sikoly
kíséri táncunk.
Ez egy technoszimfónia,
amiből sűrűn csapdos
egy virtuóz dobszóló
vagy egy trombita…
és örülsz, ha úgy érzed,
hogy majd talán megérted,
és befogad ez a disszonancia…
Tudom, hogy tudod,
jó tervekkel megrakott hajód
nehéz, viharos vizeken halad,
de a hullámok vigyáznak rá,
a kikötők jól ismerik,
állja az időt, útja szabad.
Florilégium hajód neve
a matrózkocsmákban,
csak Florinak hívják,
dallal, boros kupákkal várják,
és már ünneplik, ha jöttét
a horizonton meglátják.
– Ha távcsövedet egy-két fokkal
a tengerről fölemeled,
Szent Atyám,
kicsit messzebb…, ráláthatsz
egy dimbes-dombos,
kedves, apró földdarabra,
olyan mintha egy buta szabó szabta
volna valami szép anyagból ki,
olyan veseforma-kerek, és kicsi.
Ott nem tangóznak a szegények,
ütött sorsú emberek
ezer éve ott élnek,
ott a pusztult élet is,
mindig újraéledt.
Ismerd meg sorsukat!
Szent Atyám, kérlek,
adj nekik roppant erődből,
csak egy keveset,
és ha megteszed,
meglátod, milyen lesz náluk
a szeretet és a becsület.
Most lelküket tárják Neked,
várják mentő ölelésed.
Ez a szabdalt földdarab
a hazám…,
tekints rá bölcs szemeddel,
Szent Atyám,
segítsd életét ennek a népnek,
és örök időkre, hittel, hálával
magasztal Téged.