„A bukfencben is ott volt a Jóisten”

 

Milyen stílusú, szemléletű, tempójú tornaórák ezek?

 

– A tempóját is, a jellegét is nagyrészt az határozza meg, hogy a résztvevők zöme hetvenöt év feletti. Kondicionáló, az izmokat-ízületeket megmozgató, de a végtagokat, főleg a lábat kímélő tornáról van szó. Abban is segíteni akarok vele a lányoknak, hogy az unokákkal ügyesebben tudjanak játszani, például ne jelentsen gondot számukra elkapni a labdát, vagy nyáron a sínen egyensúlyozva sétálni a Balatonnál. És fontos az is, hogy ha otthon akarnak tornázni, az óráim hatására ma már nem kell törniük a fejüket, hogy mit tudnak csinálni a kezükkel-lábukkal: csütörtökönként sokféle gyakorlatsort elsajátítanak. Az órák első fele könnyebb gimnasztika, a második játékos ugrabugrával: váltófutással, labdázással, babzsákdobálással telik. Azóta, hogy 1938-ban végzett a királyi testnevelési főiskolán, sokat változott a torna világa.

 

Mi az, amit tanárként ma már Ön is egészen másképpen csinál?

 

– Annak idején még maga az a felismerés jelentette a nagy szemléletbeli áttörést, hogy a
testneveléshez tanárok kellenek. A lányok tornája ugyanis korábban abból állt, hogy egy kedvesnővér csattogtatta a ritmust, ők pedig körben jártak és a karjukat emelgették. A fiúkat pedig altisztek és kiszolgált katonák kínozták fekvőtámaszokkal és békaügetéssel. Mi viszont már a tanári hivatásra készültünk, és nagyon komolyan vettük, ami Sík Sándor, az igazgató tanácsadója által írt TF-imádságban szerepelt: „Önts belém szeretetet és tiszteletet a rám bízandó ifjúság iránt; munkakedvet, kitartást, lelkesedést és önfeláldozást, hogy a magyar jövendő méltó munkása legyek.” Látja, ma is kívülről tudom, az első sorától az utolsóig. Ez belénk égett. A Kádár-korszakban sem titkoltam a hitemet, a tanári magatartásomban is érvényesült; akkor is, ha nem beszéltem róla. A bukfencben is ott volt a Jóisten.

 

És hogy mi minden változott azóta? Régen formához kötöttebbek voltunk, katonásabban vezényeltünk, ma több az önállóság, a játék, és jobban figyelünk a test és lélek egységére, az emberre mint egészre.


 

Mit tehet a tanár annak érdekében, hogy a tanítványainak megjöjjön, aztán ne is menjen el a kedvük a tornától?

 

– Ó, én világéletemben nagy „trotlimesternő” voltam! A legfontosabbnak azt tartottam, hogy kedvet tudjak csinálni a tornához, ezért rengeteg jutalom szentképet osztottam ki a Margit gimnáziumban, például azoknak, akik gyorsan átöltöztek. Ha a kedv megvan, az már félsiker! Játszani nagyon szerettek a tanítványaim, ezért labdázásnál magam ajánlkoztam célpontnak, engem kellett eltalálni. Kérdezték is a kollégáim, hogy meddig fogom ezt bírni – de hát nem éreztem nehéznek, mert szerettem a hivatásomat és a gyerekeket. Mindig figyeltem arra, hogy mit igényelnek, attól függően is, hogy az első óra volt a torna, tehát még csak nemrég ébredtek, vagy az utolsó, és emiatt már fáradtak voltak. Ma sajnos sok gyereket autó-val visznek az iskolába, és egyébként is nagyon keveset mozognak – ezen a szemléleten biztosan változtatni kellene. Néha pedig azon hökkenek meg, amikor egy-egy sportközvetítésben látom, hogy tízéves gyerekek szinte összetörik magukat a felemáskorláton – ez a másik véglet. Jó lenne a mértéket, az egyensúlyt megtalálni.

 

Hogyan sikerült a testmozgás szeretetét átadnia a gyermekeinek?

 

– A versenysport egyiküket sem vonzotta, és én sem akartam volna, hogy élsportolók legyenek. A férjem, aki korábban magyar bajnok gyorskorcsolyázó, a híres „Ladányi fiúk” egyike volt, talán kissé csalódott, hogy nem vitték tovább a hagyományt. De mindig mozogtak, bicikliztek eleget. Különösen szép emlékeim fűződnek a nagy balatoni együttléteinkhez, játékainkhoz. Sajnos az elsőszülött lányom gyermekbénulásos volt. Vele sokat jártam a Rudasba, mert a víz segített a rehabilitációja során. Végül, sok-sok év után teljesen helyrejött.

 

Hogyan segítette a hite a nehéz időszakokban?

 

– Az egész életemet meghatározta. Fenn kellett tartani a családot, fel kellett nevelni a gyerekeket – ez a Jóisten nélkül nem ment volna. A beteg lányomért rengeteget jártam imádkozni Szent Ritához. De mondok mást is: 1944-ben mentem férjhez, és négy hónap után, az oroszok bejövetelével könnyen elveszthettem volna a férjemet, mert el akarták vinni malenkij robotra. Amikor fel kellett mennie velük a pincéből, imádkozni kezdtem: „Jézus szentséges szíve, bízom benned!” Ezt ismételgettem görcsösen, nagy-nagy félelemmel. És nem vitték el… Azt hiszem, hit nélkül egyáltalán nem lehet élni, gyerekeket nevelni.

 

Lenyűgöző az a határozottság és – talán nem túlzás a szó – emelkedettség, amellyel Zsuzsa néni az órát irányítja. Igyekszik érzékeltetni, hogy komoly, fegyelmet igénylő tevékenységről van szó, de azért körülbelül ötpercenként egy-egy vicces megjegyzést is elejt, hogy jelezze: fontosnak tartja a jó hangulatot is. És noha mindig észreveszi, amikor valaki „lazsál” vagy beszélget, ehhez jóindulatú elnézéssel, megértéssel viszonyul. Elvárja, hogy rend legyen, azon dolgozik, hogy az óra menete mindvégig feszes maradjon, igyekszik minden percet kihasználni – a résztvevők pedig, mint karmester intéseire egy tánckar tagjai, összehangoltan mozdulnak, hajladoznak és fordulnak. Megteszik, ami tőlük telik; akkor is, amikor nehéz feladatokat kapnak. „Ez a gyakorlatsor bennünket is alaposan megizzasztana” – állapítjuk meg a fotós kollégával.

 

Zsuzsa néni fontosnak tartja a játékot is, hiszen ilyenkor derül ki leginkább, micsoda öröm a mozgás. És hogy életkortól függetlenül mennyi játékosság van bennünk. Amikor játszunk, labdázunk, versenyzünk, hirtelen nem érezzük többé terhesnek, hogy erőfeszítést kell tennünk a siker érdekében. Jó látni a hölgyek derűjét, lelkes igyekezetét, hogy jól teljesítsenek. Miután a tanárnő és lánya által varrt babzsákokkal tornáztak, labdás játék következik. A résztvevők futás közben kétszer feldobják, majd elkapják, végül pedig társuknak passzolják a labdát. A tempó gyors; koncentrálni kell, hogy az összjáték harmonikus legyen. Fontos, hogy ne csak a labdára, hanem egymásra is figyeljenek a csapatok tagjai. Látszik, hogy összeszokott közösség óráján járunk, mert majdnem zökkenőmentes a gyakorlatsor végrehajtása, és amikor valaki téveszt, kedves viccelődés közben korrigálják a hibát a többiek. Ez a tanárnő hosszú távú munkájának eredménye lehet: látszik, hogy a hölgyek csapatban gondolkodnak, összehangoltan működnek együtt.

 

A torna nemcsak testedzés, a lélek szépsége is megnyilatkozik általa. A mozdulatok időnkénti kecsességét, légiességét látva többször is arra gondolok az óra közben, hogy milyen gyakran elfeledkezünk „testi kifejezőképességünk” fontosságáról – lám csak, még szavunk sincs igazán rá. Pedig mind tudjuk: nem kell balettművésznek lennünk ahhoz, hogy a testünk beszéljen, és jó lenne, ha egy idő után, életkorunk előrehaladtával nemcsak fáradtságról, fájdalmakról, elerőtlenedésről tudna vallani. A testünk mindig meghálálja, ha gondoskodunk róla.

 

A képen lányával, Magdolnával látható Zsuzsa néni. Szép, ahogyan mintha átadná neki a mozdulatot, megkapó a kéztartásuk hasonlósága. Olyan érzésünk lehet, mintha szavak nélkül beszélgetnének.

 

Megérint az is, amit a nemzedékek összetartozásáról elmond ez a kép. A csütörtöki alkalom résztvevői a gimnázium mai diákjait váltják. 14.55-kor tinik áradnak ki az öltözőből, hogy átadják a helyet a sok évtizeddel korábban ugyanebben az intézményben végzett elődöknek. A torna ma is összeköti őket. Ha ez ennyire egyszerű, miért ne lehetne kiterjeszteni az élet más területeire is? Miért vált természetessé, hogy a különböző nemzedékek idegenként tekintenek egymásra, közösségük tudata, párbeszédük lehetősége pedig feledésbe merül? Azért sem igazán értem, mert a családok többségében evidencia ez az összetartozás: unokák és nagyszüleik rajonganak egymásért, és szívesen töltik együtt az időt.

 

Zsuzsa néni egyik szobája gyermekei, unokái és dédunokái képeivel van tele, és ő nem kis büszkeséggel és öntudattal mondja: „Ennek a nagy, negyvenhárom fős családnak a férjem halála óta én vagyok a feje.” Nagy öröm és nagy felelősség egyszerre. Ha valaki, hát ő biztosan tudja, mennyi küzdelembe, fájdalomba, elszántságba került, hogy ma elégedetten legeltethesse a szemét a család kisebb és nagyobb tagjainak fényképein. Ahogyan azt is, hogy minden újabb nemzedék abból él, amit az előzőektől kapott. Még önmagunk megértésére is csak a szüleink és az ő szüleik nemzedéke révén vagyunk képesek. Zsuzsa néni, a szülő és a tanár példája egyaránt erről tanúskodik. Tornaórán innen és túl egyaránt.

 

Fotó: Kissimon István