A fekete rigók valamikor a hónap elején kezdtek hangolni, vagy ahogy mi, madarászok mondjuk, dichtelni. Egyiküket a Sváb-hegyen hallottam. Sűrű bokorban ült, szeme vidáman csillogott, miközben narancssárga csőrét ki sem nyitva, halkan, csak úgy önmagának dúdolgatott. Azóta már hangosan flótázó éneküket is hallottam, a kertekben mindenfelé szól a széncinegék „nyitnikék”-je, tavaszt kiált kacagó hangján a zöld küllő, és valamelyik reggel, a lakásommal szemben álló magas ház tévéantennáján idén először „zsírozni” kezdett egy zöldike. A városi kertekbe, parkokba mindig korábban érkezik a tavasz, kíváncsi voltam, mit hallani a szabadban, ezért február második hetében a Kiskunságba látogattam.