Embertárs

Eszközök vagyunk a Jóisten, a főszervezőnk kezében

Eszközök vagyunk a Jóisten, a főszervezőnk kezében

Fotó: Merényi Zita

 

Idén már hetedik alkalommal zarándokolhatnak a hívek a jól ismert Boldogasszony-zarándok­vonattal pünkösd ünnepén Csíksomlyóra, majd a Fekete Madonnához, a lengyelországi Często­chowába. Egy új járatot is indítanak, amelynek úti célja a bosznia-hercegovinai Međugorje. Mi indokolta ezt?

– Valóban, hetedszer megyünk a zarándokvonattal Częstochowába és Csíksomlyóra. 2011-ben az első zarándokvonat Lengyelországba indult, és az ott átélt lelki élmények hatására kérték a hívek, hogy a következő évben menjünk el Csíksomlyóra is. Azóta sok ezer ember zarándokolt velünk. Néhány évvel ezelőtt azt mondta az akkori lengyel nagykövet, hogy a lengyel–magyar barátságnak része lett ez a zarándoklat. Ez nagy öröm nekünk, de még többet jelent számunkra az, hogy emberek ezrei részesülhettek különleges kegyelemben a magyar alapítású częstochowai pálos kegyhelyen vagy akár Krakkóban is. Ezek a zarándoklatok valóban a lengyel–magyar barátság részeivé váltak ma már, mégpedig keresztényi alapokon, ami rendkívül fontos.
Kezdetben azt mondtuk, a lelki megújulásunkért zarándokolunk, ezt a tavalyi évtől kiegészítettük azzal: misszió a hitünkért. Hisszük, hogy a mi legfőbb szervezőnk a Jóisten. Évente sok ezer ember indul a bosznia-hercegovinai Međugorjéba. Az ő kérésük volt, hogy az imádkozóvonattal zarándokoljunk el ide. Rengetegen mondják, hogy mély lelki élményt kapnak ott a szentgyónások, a lelki programok révén. Szerte a Kárpát-medencéből és a nagyvilágból – s a magyarok közül is sokan – elzarándokolnak ide. Éppen ezért úgy éreztük, hogy eleget kell tennünk ennek a kérésnek, és el kell indulnunk az első zarándokvonattal Međugorjéba is, mégpedig 2018 szeptemberében. Az érdeklődés óriási. Bízunk abban, hogy ez a zarándoklat újabb lelki csatornákat nyit meg, hiszen a misszióra a hitünkért ma nagyobb szükség van, mint korábban bármikor.
Az általunk indított zarándokvonatok jelekké váltak: mindig sok pap kísér el bennünket, a vonaton is lehetőség van gyónásra, lelki beszélgetésre. A lelkivezető atyáktól tudom, hogy sokan azzal kezdik: egy évvel ezelőtt itt gyóntam utoljára. Eszközök vagyunk a Jóisten, a főszervezőnk kezében, és mindent megteszünk azért, hogy még jobb eszközökké váljunk.

Mondhatjuk, hogy a zarándokvonatokon utazók száma évről évre nő?

– Az első alkalommal mint­egy hétszázan indultak Częstochowába a zarándokvonaton. Azóta ez a szám már kilencszáz, ezer körüli, de tavaly például ezeregyszázan mentünk Csíksomlyóra. Ez nagyon sok ember, ezért ma már igyekszünk korlátok közé szorítani a létszámot. Sokan kérdezik tőlünk, miért nem megyünk még többen, miért nem bővítjük a kört, de úgy érzem, nagyon kell vigyáznunk a minőségre, arra a lelki figyelemre, amit igyekszünk a legmesszebbmenőkig megadni a zarándokoknak. A kevesebb néha több. Jelenleg teljesen kitöltjük azokat a kereteket, amelyek között a szervezés még lehetséges. Nem élünk a mennyiség bűvöletében, nem szeretnénk ebbe a hibába esni. Ha megerősítést kapunk arról, hogy valóban a gondviselés keze irányított bennünket a međugorjei zarándoklat felé, akkor valószínűleg jövőre is megszervezzük ezt az utat is.
Néhány évvel ezelőtt Veres András püspök atya vezetésével vonatos zarándoklatot indítottunk Mariazellbe, és az­óta is minden évben elzarándokolunk ide. Idén is megyünk, október 6-án, Székely János püspök atya vezetésével, ez egy egynapos autóbuszos zarándoklat lesz. Mostanában sokan kérdezik, hogy nem mennénk-e el újra Mariazellbe vonatos zarándoklatra. Imádkozunk és kérjük a főszervezőnk „véleményét”.

A Misszió Tours új terület felé nyit. Idén két balti utat is szervez, az egyik lelkivezetője Veres András, az MKPK elnöke lesz.

– Ez az idei év nagy újdonsága, és igazi öröm számunkra. Egyébként is kevés zarándokcsoport jutott el a Baltikumba, Litvániában, Lett­országba és Észtországba. Nekünk ez lesz az első szervezett utunk ide. A július 3. és 9. közötti zarándoklatunk lelkivezetője Füzes Ádám atya, a július 28. és augusztus 3. közötti zarándoklaté pedig ­Veres András püspök atya lesz. Mindkét zarándoklatot ­Kuzmányi ­István, a Magyar ­Kurír és az Új Ember főszerkesztője vezeti majd, aki több baltikumi útikönyv szerzője, e terület szakértője. A második időpontra már nincs szabad hely, az elsőre még várunk jelentkezőket. Az idei Fekete Madonna-zarándokút egy teljes napját az Isteni irgalmasság-bazilikában töltjük majd, annak Fausztina-kápolnájában – Szent Fausztina sírhelyénél –, és imádkozni fogunk a Szent II. János Pál-bazilikában is. A forrás azonban Litvániában van. Most megyünk el először Vilniusba, ahol az óváros Domonkos utcájában, az egykori Szent­háromság-templom főoltárán látható az eredeti irgalmas Jézus-kegykép. (A Krakkóban tisztelt kegykép Fausztina halálát követően készült.) A Vilniusban őrzött kegykép története meglehetősen szövevényes (a litván fővárosban őrzött kép kalandos történetéről részletesen a 15. oldalon megjelent írásunkban olvashatnak – a szerk.). A kegykápolnában imádkozva szeretnénk megismertetni ezt a történetet a zarándokainkkal. Mindezek mellett elzarándokolunk a Keresztek hegyéhez is, amely a XX. század kereszténységének emblematikus helye, sőt, elmegyünk az első egyházilag elismert európai Mária-jelenés helyszínére, Šiluvába is. Ez a két balti zarándoklat egészen különleges élménynek ígérkezik.

Miben látja az Önök által szervezett zarándoklatok jelentőségét?

– Nagy öröm számunkra, hogy főpásztorok, papok
és szerzetesek vállalják a zarándoklataink lelkivezetését. Egy-egy ilyen út sokkal több, mint egyszerű kirándulás – mély kegyelmeket hordozó lelki zarándoklatok ezek. Az említett főbb útjaink mellett rengeteg egynapos zarándoklatot is meghirdettünk, a győri könnyező Szűzanya-búcsútól kezdve egészen az adventi zarándoklatig. Ott leszünk Szombathelyen Brenner János boldoggá avatásán is. Nagyon örülök az Esterházy János-zarándoklatnak – szeptember 15-én megyünk Alsóbodokra és Nyitrára, Bíró László püspök atya lelkivezetésével. Ismeretes, hogy Esterházy Jánost tavaly temették el a Nyitra melletti Alsóbodokon, boldoggáavatási eljárása megkezdődött. A lengyel atyák, szerzetesek azt mondják, a zarándokvonatainknak kedvező hatásuk van az egyházközségeink, híveink közötti kapcsolatok lelki elmélyítése szempontjából is. Talán sikerült kissé erősítenünk a lengyel–magyar barátság keresztény vonulatát, ami mindig is megvolt a történelem során, közös szentjeink – például Kinga, Hedvig – révén, de a XX. században talán némileg elhalványult. Ezzel – és az ehhez hasonló missziókkal – erősítjük hitünket, ápoljuk közös keresztény gyökereinket, és megpróbáljuk építeni a jövőt. Úgy érzem, erre ma nagyobb szükség van, mint valaha. Magunk mögött érezzük a Jóisten megerősítését, és meggyőződésünk, hogy amit teszünk, azt tennünk kell. Munkánkban kiváló szervezők, nagyszerű társak segítenek bennünket. Örülök annak is, hogy egyre nagyobb sajtó­figyelem kíséri a tevékenységünket, és az általunk képviselt jó hír is megjelenhet a sajtóban. Amerre csak járunk, Erdélyben, Lengyelországban, imádkozó tömegek várnak bennünket, együtt imádkoznak velünk, és ma már tudják, hogy ez az imádkozóvonat hittel, lélekkel robog végig a Kárpát-medencén.

Bizalomra hangoltan élnek

Bizalomra hangoltan élnek

Fotó: Merényi Zita

 

– Úgy kerültünk Zitával Malawiba, hogy én orvosként már jó néhány éve visszajárok oda – meséli Körtvélyessy Mónika. – A Sant’Egidio (Szent Egyed) közösségnek ugyanis, amelynek mindketten tagjai vagyunk, 2002 óta létezik egy programja a világ legszegényebb országaiban. Álom Afrikáért a neve, de leggyakrabban egyszerűen csak Dreamnek hívják. Az alapvető célkitűzése az AIDS és az alultápláltság elleni fellépés. Gyógyszereket és forrásokat teszünk elérhetővé azok számára, akik „rossz helyre születtek”. Biztosítani akarjuk, hogy ugyanazt a kezelést kaphassák, mint a Föld szerencsésebb vidékein élők. Egészségügyi nevelés, képzések is a program részei, hogy a változás maradandó legyen. A helyiek, a gyógyuló betegek közül kerülnek ki a munkatársaink.
Malawi, ahol a közösségünk 1999 óta van jelen, s ahova én 2010 óta járok ki, ma a világ hatodik legszegényebb országa. Annak idején még a harmadik volt a listán: a fejlődés az utóbbi években jól érzékelhető, és ebben valami pici részünk nekünk is van a náluk 2008-ban elindított ­Dream program révén. Terhes nők AIDS-szűrését végezzük; ha betegek, kezeljük őket, és a megszülető gyerekek sorsát is nyomon követjük kétéves korukig.
Az AIDS a 90-es évek végétől, a 2000-es évek elejétől, ha teljesen gyógyíthatóvá nem is, de jól kezelhetővé vált az úgynevezett komplett antiretrovirális triterápiával. Mindenkit ingyen kezelünk élete végéig. Nemcsak az AIDS-szel, hanem a szövődményeivel, például a tüdőgyulladással és a TBC-vel, a méhnyakrákkal is farkasszemet kell néznünk.
Mozambikban, ahol 2002-től dolgozunk, a Sant’Egidio neve egyenesen a béke szinonimájává vált, mert a tizenhét éven át tartó polgárháború 1992-es lezárásához egy kétéves tárgyalássorozat és közvetítés útján a közösség is nagyban hozzájárult. Ám pár év múlva újabb ellenség érkezett az országba: az AIDS. Ez sok más afrikai országot – köztük Nigériát, Tanzániát, Zimbabwét, Guineát, Szváziföldet, Kenyát, Kamerunt, Kongót, Angolát – is sújt. A közösség mind a tízben megpróbál javulást elérni.
Mindannyian a szabadságunk terhére, önkéntesként segítünk Malawiban. Olasz bankok és magán­emberek, például táv-örökbefogadók adományai teszik lehetővé a program működését: a kezelési költségeket, a gyerekek élelmezését. A II. vatikáni zsinat utáni megújulás pezsgése idején, 1968-ban született, római alapítású Sant’Egidio közösség helyben, európai „anyaországaiban” is fokozottan a szívén viseli az elesettek, köztük a hajléktalan emberek és az idősek sorsát.
Kétévente járok ki Malawiba, idén Zitát is magammal hívtam. Egy nemzetközi Dream-csoport tagjaiként utaztunk ki. Zita Dream-központokban végzett előzetes vizsgálatokat: testhőmérséklet-, súly- és magasságmérést, és két táplálkozási központban járt, ahol gyerekekkel játszott, foglalkozott. Én képzést tartottam és orvosi esetmegbeszéléseken vettem részt. Malawiban rémesen rossz az orvosi ellátottság, szakorvosból pedig végképp kevés van. Főleg úgynevezett clinical officerek gyógyítanak – a szó többet jelent az ápolónál, de kevesebbet az orvosnál.
A közösség gyógyítással, gyógyszerekkel és táplálással egyaránt megpróbál segíteni, élelmiszerraktáraink vannak odakint. A táplálkozási központokban játszhatnak is a gyerekek, és ami nagyon fontos, legalább egyszer egy nap biztosan kapnak enni. A munka része a kezelésen meg nem jelenők otthoni felkeresése is, mivel életbevágó, hogy a gyógyszereit mindenki rendesen szedje. A beteg-együttműködési mutatók szerencsére elég jók Malawiban. Sok olyan betegből, főleg asszonyokból vált Dream-aktivista, akiknek az életét mentette meg a kezelés. Ma már ők látogatják, bátorítják a többi beteget.
Referencialaboratóriumokat tartunk fenn az országban, kutatási tapasztalatainkat a WHO is figyelembe veszi. Mivel nagy a beteganyagunk, bizonyos csoportok, például a HIV-pozitív terhes nők és gyerekek kezelése ügyében nekünk a legkiterjedtebbek a tapasztalataink, így ezek terén előtte járunk még a nyugati országoknak is.
Minden kinti tevékenységünknek a barátság az alappillére. A malawiak általában nagyon barátságosak, és hálásak minden segítségért.
Vidékies a táj, jelentősebb város csak három van, a közlekedés bajos. Van, aki három órát gyalogol, hogy eljusson a központjainkba vizsgálatra. De mindig türelmesen várakoznak. Azt szokták mondani, Malawiban egyvalamiből biztosan nagyon sok van: időből.
Az asszonyok viszik a hátukon a társadalmat, ők viselnek szinte minden terhet – általános, hogy hét-kilenc gyereket is nevelnek. A kezelés hatásaként a gyerekeiknek már nem adják tovább a vírust. Az ő megmentésükkel – kis túlzással – magát a társadalmat mentettük meg, mivel az AIDS-járvány éppen a szülők nemzedékét tizedelte meg. Rengetegen meghaltak közülük, így egy ideig nagyszülők és unokák társadalma volt a malawi. Egy aktivista asszony, aki nagyon beteg volt, de meggyógyult, rövid előadást tartott, amikor ott voltunk. Visszakapták az életüket, mondta.
A templomok tele vannak. Amint vége az egyik misének, már árad be a tömeg a következőre. És amikor odabent táncolnak, mintha minden bajukról megfeledkeznének. Sokkal kiszolgáltatottabbak, mint egy jómódban élő ember, talán ezzel magyarázható, hogy jobban érzik, mennyire szükségük van az isteni gondviselésre. Mint mindannyiunknak.

*

– Nagyon lehangolt a tehetetlenség érzése – folytatja Zita. – Kint mindennek nagyobb értéke van, mint nálunk. Bárkinek adtam tollat, kekszet vagy egy táskámban szétnyomódott szendvicset, olyan örömmel fogadta, hogy az szinte ijesztő volt. Hamar rá kellett döbbennem, hogy nem segíthetek ennyi nélkülözőn. Csak egyetlen választ találtam kétségeimre, és ez maga a közösség: nem vagyok egyedül ezzel a lelkülettel.
Az afrikaiak másképpen viszonyulnak az időhöz, mint mi. Talán egyszerűen csak azért, mert a jelenben élnek. Nem aggodalmaskodnak, nem rágódnak a holnapon. Úgy táncolnak a szentmisén, mintha nem lenne semmi problémájuk. Nekünk van, mégis panaszkodunk, ők nélkülöznek, ugyanakkor öröm látszik az arcukon. Ilyen ez a feje tetejére állított világ. Jézus kérdésére, hogy nem több-e az élet a tápláléknál és a test a ruházatnál, ők tanúságtevőként válaszolnak: bizalomra hangoltan élnek.

A kálvária – átültetett Jeruzsálem

A kálvária – átültetett Jeruzsálem

A kálvária szó a latin calva, koponya származéka. Nevét arról a koponya alakú szikláról kapta, amelyen Jézus Krisztus keresztje állt. A magyar nyelvben a kálvária szó többféle értelemben használatos: Jeruzsálemben a keresztre feszítés helye, illetve azoknak az állomásoknak a sora, amelyeket a megkorbácsolt, kigúnyolt Jézusnak Pilátus házától a Golgota hegyéig megtett útja emlékére állítanak. Kálváriának nevezzük azokat a szabadtéri, épített emlékeket, amelyek az egykori események színhelyeit jelenítik meg, vagy azokra emlékeztetnek. Kálváriajelenetnek nevezzük a keresztre feszítést ábrázoló műalkotásokat is.
Jézus Krisztus kínszenvedésének és kereszthalálának helyszíneit a kezdetektől fogva számon tartották követői, s titokban felkeresték azokat. Távolabbról érkező, tömeges zarándoklatokra csak a kereszténység államvallássá emelése után nyílt lehetőség. E folyamatnak óriási lendületet adott Konstantin császár anyjának, Szent Ilonának a látogatása. A hagyomány szerint 320 szeptemberében ásatta ki a Golgota hegyén a Megváltó keresztjét.
A XI. század végétől a Szentföld visszafoglalásáért indított keresztes hadjáratok óriási lelki-szellemi változásokat hoztak a keresztény Európa életében. A Szentföldön megforduló keresztesek és zarándokok egyre jobban vágytak arra, hogy elmélyedjenek a szenvedés misztériumában. Ebben az érzelmileg felfokozott légkörben bontakozott ki a gótika, amely lelkiekben és az építkezésekben az égi magasságok felé törekedett. A gótika másik jellemző vonása a vaskos realizmus, amely mindent valósághűen ábrázol. Ekkor kezdik megjeleníteni a kereszten szenvedő Krisztust. A terjedő misztikus vallásosság egyre inkább elmélyed Krisztus szenvedésében és halálában (Clairvaux-i Szent ­Bernát, Assisi Szent Ferenc, Svédországi Szent Brigitta). Ennek a misztikus szemléletnek a hatása tükröződik a keresztre feszítés ábrázolásain: a szenvedő Krisztus fején ettől kezdve látható töviskorona, a kereszt tövénél a fájdalomtól megtört Mária, mellette Mária Magdolna, János apostol. A jelenetek mozgalmassá váltak, hiszen ezek az ábrázolások nem szimbolikusak többé, hanem a szenvedés apró részleteit is hűségesen mutatják be. Ez a sajátosan vizuális realizmus nem más, mint a látás vágya.
E lelkiség által hozott változásokat megerősítette és felgyorsította a Szentföld végleges mohamedán kézre kerü­lése. Ez ugyanis arra ösztönözte a hívő embereket, hogy a saját környezetükben jelenítsék meg a passió emlékhelyeit. Ebben a folyamatban központi szerepet töltöttek be az újonnan alakult koldulórendek, a domonkosok és a ferencesek. Ők az emberekért szenvedő, a részvétet és az együtt szenvedést kiváltó Krisztus tiszteletét helyezték az egyéni és a közösségi imaélet középpontjába. A Fájdalmak Embere, a Vir Dolorum tiszteletének fontos közösségi színterei lettek az átültetett Jeruzsálemek, későbbi nevükön a kálváriák.
Krisztus kínszenvedésének misztériumát Assisi Szent ­Ferenc fiai, a ferencesek nagy tisztelettel vették körül. V. Kelemen pápa 1312-ben rájuk bízta a jeruzsálemi Szentsír őrzését. A kínszenvedésre emlékező, az ájtatosságot segítő keresztúti stációk felállításának hagyománya a XV. században kezdődött. Először a szentföldi útjáról visszatérő Boldog Alvaras (Alvarus) Domonkos-rendi szerzetes állított fel tizennégy stációt kolostorának kertjében, a spanyolországi Córdobában. ­Boldog Bernardino Caimo (Caimi), volt jeruzsálemi ferences gvardián 1493-ban a Milánóhoz közeli Monte Varallóban állított fel keresztutat. Ez teljesen a jeruzsálemi Via Crucis mintájára készült. Rövidesen sokan keresték fel, és Új Jeruzsálem névvel illették. A fel­állítást követő évtizedekben hatalmasra bővítették, látványa ma is lenyűgöző.
Leonardo da Porto Maurizio kezdeményezte és terjesztette a ma használt keresztúti ájtatosság szöveges előzményét. 1686-ban XI. Ince pápa búcsút engedélyezett az obszerváns ági ferences szerzetesek és apácák templomainak, ha a szerzetesközösség a kegyelem állapotában volt, és a stációkat a templomban állították fel. 1726-ban XIII. Benedek pápa e búcsú elnyerésének lehetőségét – az említett feltételek mellett – kiterjesztette az összes hívőre. 1731-ben XII. Kelemen pápa engedélyezte, hogy ne csak ferences templomban lehessen stációkat állítani, hanem más templomokban is. Sőt, ettől kezdve a szabadban is megépíthető lett Krisztus szenvedésének útja. Ez az időpont a kálváriaépítések történetének meghatározó dátuma. 1741-ben XIV. Benedek pápa újra a ferenceseknek kedvezett azzal, hogy rendelkezése szűkítette más rendek és az egyházmegyék lehetőségeit. Kimondta, hogy olyan településeken, ahol ferences templom található, más templomban nem állíthatók fel stációk. IX. Piusz pápa csak 1871-ben szüntette meg ezt a korlátozást.
A keresztút felállítását és a hozzá kapcsolódó búcsút a pápák minden időben Szent Ferenc rendjének legfőbb elöljárójára, a miniszter generálisra ruházták. E tisztség viselője volt az, aki e felhatalmazást rendje tagjai mellett más szerzeteseknek vagy világi papoknak is megadhatta.
Létezett a hivatalos egyházi felfogástól eltérő építészeti gyakorlat is, amely főleg Itáliától nyugatra honosodott meg. Jellemző, hogy már korai emlékeik is szabadban állnak, s a XVIII. században sem veszik figyelembe a ferencesek privilégiumait. Építészeti felosztás szerint a stációs kálváriáknak három fejlődési szakasza létezik: a palesztinai szent helyek pontos másolása, a szenvedés­történet vagy más vallási téma megjelenítése (például rózsafüzér), valamint 1731-től a szabályozott időszak.
A stációállítás egységesítése 1731 után történhetett, amikor a stációk (via crucis, via dolorosa) számát tizennégyben határozták meg. Ez a szabályozás természetesen egy­aránt vonatkozott a templomokban és a szabadban felállított állomásokra. A jelenetekből csupán kilenc olvasható az evangéliumokban, a többi öt az apokrif hagyományokból való: Jézus háromszor roskad le a kereszt súlya alatt, találkozik Máriával, Veronika kendőjével törli meg arcát.
Az épített stációk elhelyezésére két lényeges szabály vonatkozott. Az első szerint a búcsú elnyerésének feltétele a stációk közötti helyváltoztatás. Tehát a keresztúti ájtatosság végzése lényegében nem más, mint egy imádságos, megállókkal megszakított zarándoklat. Ebben az értelemben nem minden típusú kálvária „igazi”. A második lényeges elem a stációk egymástól való távolságával függött össze. Később ez a szempont elveszítette a jelentőségét.
Hogy a kálváriák a passió hány eseményét kívánták külön megörökíteni, azt az 1731-es rendelet előtti időszakban a hagyomány és az anyagi lehetőségek határozták meg. Az 1731 után készült kálváriák egy része sem az új előírás szerint, hanem a korábbi szokást követve készült.
A kutatások adatai szerint ötnél kevesebb stáció sehol sem fordul elő. Az ötös szám a fájdalmas olvasó öt titkát örökíti meg. Magyarországon a rózsafüzérek közül a fájdalmas olvasó titkai szerepelnek a kálváriákon, míg máshol a tizenöt stációs rózsafüzér-ájtatosságot ábrázoló kálváriák külön csoportot alkotnak. Az ötös szám a szent sebekre is emlékeztet.
A hét stáció meglehetősen gyakori, de volt nyolc és kilenc állomás is. A hétstációs kálváriák egyik változata középkori német területekről származik, ugyanis ott végezték a „hét esés” ájtatosságot. Ennek az áhítatnak hazai ismertségét XVII. századi imakönyveink bizonyítják. A hétstációs kálváriák vagy egyenként is önálló kálváriaként állnak, vagy egy nagyobb kálvária részeként szerepelnek. Legismertebb hazai példáját Vácott találjuk (Hétkápolna), amely kegyhely is. Az ilyen kálváriák külföldön is leg­gyak­rabban Mária hét fájdalmát ábrázolják.
Nagy kálváriaépítési időszak a barokk kor, amely lelki és szellemi útravalóját a trienti zsinaton (1545–1563) kapta meg. A kor katolikus emberének a felemelő és megrázó vallási események adták meg az élet legfontosabb kereteit. Nagyarányú egyházi építkezések indultak el, templomok, kolostorok, köztéri emlékművek, szobrok, keresztek, fogadalmi kápolnák, kálváriák épültek. Ezek formálták, mint­egy „katolikussá tették” a tájat. Az elvégzett ájtatosságokkal a lelki összetartást erősítették, és olyan, újabb emlékek létesítésére ösztönözték a kor emberét, amelyek közül számosat ma is megcsodálhatunk. Nagyon sok azonban megmentésre, felújításra vár.

„Megbocsátani? Ezek után? Amikor még bocsánatot sem kér?”

„Megbocsátani? Ezek után? Amikor még bocsánatot sem kér?”

Fotó: Merényi Zita

 

Ahányszor eszembe jut, vagy meglátom őt, mindig fájdalmat érzek. Nem tudok szabadulni ettől a maró érzéstől, és valahányszor átgondolom a dolgot, jogosnak érzem az indulataimat. Várom, hátha majd közeledik felém, de a bocsánatkérés föl sem merül benne, talán már szóba sem áll velem. Én pedig úgy érzem, hogy a vétség elismerése nélkül nincs mit megbocsátani…
Sajnos nem ritka az ilyen helyzet. S jól tudjuk, hogy a fölgyülemlett harag idővel számos testi tünet okozója is lehet: vesebajok, keringési zavarok, allergia, miegymás. Végül pedig akár gyűlöletté is sűrűsödhet bennünk a harag.
Jó hír, hogy a megbocsátás nem érzelem, hanem döntés kérdése, amit a másik fél közreműködése nélkül is meghozhatunk. (Szemben a kiengesztelődéssel, ami mindig két­személyes tett.) Sajnos azonban a megbocsátás nem törli el a következményeket, és arra sem számíthatunk, hogy elmúlik tőle a fájdalom.
Miben áll ez a döntés? A lényege, hogy elfogadom a másik embert, annak ellenére, és azzal együtt, amit tett. Elengedem az ítéletet, az igazság­tételt. Ahogy a Szentírás ajánlja, négyszemközt szembesítem őt a problémával. Ha nem sikerül, akkor a közösség előtt igyekszem jobb belátásra bírni, és ha így sem hajlik a békülésre, akkor jön a „tekintsd pogánynak!”. Mit jelent ez? Csupán annyit, hogy nem lesz feltétlenül a barátom. Nem kell úgy tennünk, mintha a konfliktus nem állt volna közénk. Nyugodtan el lehet ismerni a köztünk lévő nézet­eltérést. Nem járunk majd sörözni vagy kávézni, de köszönök neki, ha szembejön velem, és nem ítélem meg, nem keresem a lehetőséget, hogyan fizethetek meg neki, és nem kívánok rosszat neki – vagyis, ahogyan jó mesterem fogalmazott: elengedem a nyakát.
Hogyan juthatunk el erre a szabadságra? Ez életbevágó kérdés és komoly munka. Mindenkinek az életében adódik olyan kapcsolat, amelyben meg kell küzdenie ezzel a problémával. Ilyen esetben két, egymás számára nagyon idegen személyiség szinte kibékíthetetlen felfogása ütközik, vagy legalábbis kölcsönösen irritálja egymást. Mit tehetünk ekkor?
A könnyebb megértés kedvéért képzeljük most el ezt a két embert egy tanmese szereplőiként. Az egyik legyen nyúl, a másik meg sas.
Így szól a nyúl a sashoz:
– Ide figyelj, sas! Te nem vagy ép! Itt ez a káposztaföld, de te naphosszat ott körözöl a nagy semmiben! Ott fönt játszod magad, mikor idelenn minden kényelem adott: friss, ropogós eledel, barátságos domboldal, kellemes üregek… Egyszerűen érthetetlen az, ahogyan élsz!
Fordítsuk le, mit is jelentenek a nyúl iménti szavai: „Én rendben vagyok, de te! Képtelenség megérteni, ahogyan gondolkodsz, ahogyan élsz, ezért természetesen elítélem azt, amilyen vagy.”
A sas eközben így morfondírozik magában:
– Ez a nyúl nem komplett! Itt az aranyélet lehetősége! Fölülről láthatná a dolgokat, mint én, ám ő inkább bebújik egy sáros lyukba, és ízetlen káposztát rágcsál. Azt hiszi, így megérthet bármit is a tágas világ csodálatos szabadságából?
A sas tehát így gondolkodik ugyanerről a helyzetről: „Én rendben vagyok, ez világos. A te álláspontod viszont egyszerűen primitív!”
Nagyon fontos, hogy a nyúl és a sas is, mindketten elfogadják magukat, a saját énjüket. Ez így van jól. Nem kell letagadnunk az álláspontunkat. Nem kell megtagadnunk sem a „nyúlságot”, sem a „saslétet”. Folytassuk most képzeletbeli párbeszédünket!
A nyúl tovább berzenkedik:
– Nem tudom megérteni! Tényleg nem tudom megérteni ezt a sast!
Nem hazudik magának, nem mondja azt, hogy „mindenkit szeretni kell, én is úgy szeretem a sasokat”. Jól teszi, hogy őszintén kimondja: „A sas szerintem nem tudja, mi a jó!” A sas is nyugodtan gondolhatja: „Jó, hogy sas vagyok, sosem lennék nyúl!”
Majd így dünnyög magában a nyuszi:
– Istenem, megpróbálom őt a te szemeddel látni! Egy kicsit leg­alább! Ne haragudj, de máris az jut az eszembe: hogyan tudtál ilyen állatot kitalálni? És ráadásul még azt mondod rá, hogy jó?
Bár, ha jobban belegondolok, a sas élete is neked szentelt élet… Tőled jön, és hozzád megy ő is. Márpedig ki teremtette a sast? Te, Atyám! Akkor az az undok róka is? És az a rémes sakál is a te teremtményed?…
Igen, mindenki Isten teremtménye. Az az „idióta” is, akivel nekem ennyi bajom van, aki megbántott, aki otromba és modortalan volt, aki lenéz, kigúnyol, elgáncsol… Az ilyen emberek a sasok, rókák, férgek és pókok az én nyúl-életemben! Tehát helyesen cselekszünk, ha azt mondjuk: „Istenem, őt is te alkottad! Nehéz megérteni és elfogadni, hogy kedvesnek, jónak tudod látni őt.” Ha eljutunk idáig, ezzel kilépünk a saját nézőpontunkból, és megpróbálunk más szemmel – a teremtő Isten szemével – tekinteni a másik emberre. Ez mindig nagy erőfeszítést követel. Ám ha sikerül megtennünk, abban a pillanatban megszakad a földhözragadt logika.
Ezután azt mondja a nyúl:
– Sas, te tényleg lehetetlen alak vagy. Semmi baj nem volna, ha nem lennél, legalábbis nekem nem hiányoznál! De be kell látnom, bármit is gondolok rólad, Atyám eredeti elképzelése valósul meg benned. Ő szeret téged.
Tudod mit? Nem értelek, de engem ez már nem érdekel! Menj Isten hírével! Legyél sas!
Figyeljük csak meg! Nem azt mondja a nyúl: „Keblemre, sas! Te vagy a legklasszabb teremtés, akivel találkoztam!” Egyszerűen azt tudja mondani: „Menj Isten hírével!”
És aki képes ezt mondani, az „elengedte a másik nyakát”.
Ezt a lépést csak úgy tudjuk megtenni, ha felülemelkedünk a saját világunkon, és nem bosszankodunk tovább a különbségeinken. Az elégséges távolságot az teremtheti meg, ha más szemmel próbáljuk látni azt, akivel konfliktusunk van. Talán úgy is fogalmazhatunk, egy isteni láncszem megszakítja az ördögi kört.A másikra a saját szempontunkból nézve ez nem sikerülhetne, mert egyszerűen nem így látjuk őt. Ám a nézőpontváltás segíthet. Természetesen ettől még idegen marad számunkra a másik személyisége, de kiléphetünk korlátok által meghatározott énünkből, és láthatjuk őt máshogyan, anélkül, hogy leértékelnénk magunkat. Jó, ha nem tagadjuk le, nem fojtjuk el, sőt kimondjuk a feszültséget, így belül az nem dolgozik tovább. Természetesen azután is zavarni fog a köztünk lévő nyilvánvaló ellentét, mégsem lesz belőle keserűség és gyűlölet. A cél pedig éppen ez: hogy a neheztelésből megbékélés legyen.
Ha belegondolunk abba, hogy a szeretet sem csupán egy édeskés érzés, hanem döntés és elköteleződés, a másik ember javának akarása, ugyanúgy, mint a megbocsátás, akkor ezen a ponton nagyon közel jutunk ahhoz, hogy a haragunk átfordulhasson az ellentétes irányba, és szeretetdöntéssé alakulhasson. Lehet, hogy erre utal a jézusi „szeressétek ellenségeiteket” már-már lehetetlennek látszó parancsa is? Ám ezt, azt hiszem, csak akkor tudjuk megtenni, ha néha kipróbáljuk, milyen szívből kimondani: „Menj békével, menj Isten hírével!”

Megújulással a megmaradásért

Megújulással a megmaradásért

Fotó: Lambert Attila

 

A polgári szalon stílusában berendezett közösségi terem vonzó látványt nyújt, de most mindössze hét fok van a helyiségben. Havonta négy-öt rendezvényt tartanak itt, és csak ezekre az alkalmakra fűtik be a termet, mintegy hetven–száz köbméter gáz felhasználásával. Ennek költségeit, valamint a működéshez és a fenntartáshoz kapcsolódó egyéb kiadások fedezetét az egyházközség által létrehozott alapítvány teremti elő. Ez nem kis áldozatot kíván, de fontosnak tartják a rendszeresen megtartott rendezvényeket, amelyeket tavaly indítottak, hogy új lendületet vegyen a közösségépítés. „Megújulással küzdünk a megmaradásért. Vagyunk, működünk, és működni is fogunk – mondja Zakariás Antal Drián. – Azt szeretnénk, ha visszajárnának körünkbe a velünk megöregedett örmények, és megismernének minket a fiatalok is.” A nyolcvanhét éves örmény származású férfi 2003 óta a lelkészség gondnoka. Szívügye az örménység léte. Nosztalgiával emlékezik vissza azokra az évekre, amikor még fővárosi albérletekben gyűltek össze szentmisére vasárnaponként az örmények. „Egymást szerető emberek családias hangulatú közössége voltunk” – mondja a múltat felidézve. A jövő azonban aggodalommal tölti el: lesz-e folytatás, lesz-e kinek átadni a feladatot, ezt a „sokrétű munkát, amit csak akkor bír az ember, ha a hivatásának érzi”.
Egy, a Gellért-hegy lábánál, az Orlay utcában álló épület ad otthont az ország egyetlen örmény katolikus – személyi, azaz területtel nem rendelkező – plébániájának, amelynek része az Örmény Katolikus Fogolykiváltó Boldogasszony és Világosító Szent Gergely-templom, a közösségi terem és az örmény kultúrát, hitéletet bemutató múzeum is.
Kevesen vannak, elöregedő közösség az övék, de kitartóan és tiszteletre méltóan küzdenek azért, hogy többen legyenek. Fülöp Ákos atya, a plébániai kormányzó vasárnaponként örmény rítus szerint mutatja be a szentmisét, és a közösség örömmel fogadja az örmény katolikus világegyházból lelkipásztori szolgálatra ideérkező papokat. Erdő Péter bíboros 2015-ös vizitációja során az örmény kultúra és az örmény katolikus identitás megőrzésének fontosságáról beszélt. Amikor római látogatásakor az azóta elhunyt örmény pátriárkával találkozott, azt kérte, küldjenek Budapestre örmény szertartású papokat.
„A plébániánk a hitélet központja, de a kultúra otthona is” – mondja Zakariás Antal. Kulturális ajánlattal is szeretnék megszólítani az érdeklődőket, ezért új programokat indítottak. Minden hónap utolsó vasárnapján a szentmisét követően „zeneagapét” tartanak jeles zenészek fellépésével. „Classic Szalon” elnevezéssel havonta egyszer a Zeneakadémia növendékei muzsikálnak a fogadó­teremben, és ugyancsak havi rendszerességgel szabadegyetemi előadásokra várják az érdeklődőket. Az örmény kultúrába, történelembe és hitéletbe betekintést nyújtó gazdag muzeális gyűjtemény is nyitva áll a nagyközönség előtt. Az érdeklődők tárlatvezetésen ismerhetik meg a kiállítást.
„Reménykedünk, hogy ez a bővülő kínálat meghozza a sikert. Szeretnénk visszacsalogatni a híveinket a plébániára” – utal Zakariás Antal arra, hogy a lelkészség életének egy viszontagságos időszakában sokan eltávolodtak a közösségtől, de arra is, hogy a kommunista időkben az örmény szertartású római katolikusok és az örmény apostoli egyház hívei még igen szép számban gyűltek össze az oltár körül, hogy együtt ünnepeljék szentjeiket.
Az örménység számára a nemzeti és a vallási identitás szorosan összetartozó, egymást erősítő valóságok. A legenda szerint az őshazából menekülő örmények egykor lapjaira szedték a Bibliát, az oldalakat szétosztották maguk között, és amikor új helyen ismét együtt lehettek, összerakták a könyvet. Ez volt az ő népszámlálásuk.
Azoknak az ősei, akik ma Budapesten élnek, hosszú utat tettek meg idáig. Az örmények nyugatra vándorlása a XII. században kezdődött meg. Nagyobb számban a Krím-félszigeten telepedtek meg, ahonnan a XIV. században a mongol hódítók elől észak felé kellett menekülniük, így Lengyelország és Moldva lett az új hazájuk. Az utóbbi helyen a városokban élő örmény kereskedők és iparosok kapcsolatot építettek ki Erdély nyugati felével. Amikor a moldvai vajdák politikája kedvezőtlenül érintette az örmény lakosokat, a román lakosság is meglehetős ellen­érzésekkel viseltetett irántuk, és kérdésessé vált számukra a maradás. Az erősödő belharcok és a török támadás következtében háromezer család Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kért letelepedési engedélyt, amit a fejedelem 1672-ben meg is adott nekik. Erdélyben beilleszkedtek, elmagyarosodtak a menedékkérők, és örmény szigetek alakultak ki.
A trianoni döntés számukra is komoly változást jelentett, ekkor települtek át nagy számban Magyar­országra, sokan Budapestre. Így alakult meg 1922-ben a Budapesti Örmény Katolikus Egyházközség. 1947-ben a főpásztor új dekrétummal, perszonális és territoriális hatás­körrel szervezte újjá az örmény lelkészséget. 1949-ben Budapesten a Semmelweis utcába költözött a lelkészség, majd 1974-ben talált új otthonra az Orlay utcai háromszintes villaépületben, ahol ma is működik. Ez jelentős előrelépés volt, amit ­Kádár Dániel apátplébánosnak köszönhetett a közösség. Az erdélyi származású pap Bécsben, a mechita­risták (örmény katolikus szerzetesrend – a szerk.) teológiáján végzett, és 1944-től volt az örmény katolikus lelkészség vezetője. Az Orlay utcai épületet részben saját vagyona felajánlásával, részben külföldi kapcsolatai révén szerzett támogatásból tudták megvásárolni. S ezzel stabil alapokra helyeződött az örmény közösség kulturális és hitélete – emlékszik vissza Zakariás Antal, aki maga is részt vett az építkezésben. Kádár Dániel vezetésével alakították ki az épület földszintjén a kápolnát, amelyet Lékai László bíboros szentelt fel. Ugyancsak az apátplébánosnak köszönhető az épület második szintjén létrehozott múzeum, levéltár és könyvtár. Kádár Dániel erős kisugárzású ember volt, aki maga köré tudta gyűjteni a közösség tagjait – emlékszik vissza rá Zakariás Antal. Az apátplébános 1988-as halálát követően azonban viszontagságos időszak kezdődött a lelkészség történetében. Az épületet székhelyévé tette az örmény apostoli egyház, és a közösség – egy jogi eljárást követően – csak a kétezres évek elején kaphatta vissza régi otthonát. Az épület állapota addigra leromlott, és az örmény katolikus hívek a hosszú évek alatt elszoktak a plébániától, a közösségtől. Zakariás Antal ekkor vállalta el a gondnoki megbízatást, ami számára egyet jelent a küzdelemmel a közösség megmaradásáért. Az ő munkájának eredménye egyebek mellett az épület rendbehozatala és a múzeum megnyitása is a nagy­közönség számára.
Zakariás Antal családja is Erdélyből – Csíkszépvízről – települt át. Erdő­mérnök édesapját 1941-ben helyezték át Magyarországra. Veszprémbe került a család, majd onnan később Budapestre. Antal számára az örménységhez tartozás tudata az összetartó, hagyományait ápoló nagycsaládban született meg. Édesapja nagy erőfeszítéseket tett azért, hogy a nagycsalád tagjai rendszeresen tartsák egymással a kapcsolatot, és a gyerekek megismerjék örmény múltjukat. A család rendszeresen látogatta a Csíkszépvízen maradt nagyszülőket, és Veszprémből gyakran utaztak fel a fővárosba, hogy az örmény katolikus közösségben lehessenek. Ezek az élmények segítették hozzá később, élete negyvenes éveiben, hogy tudatosan ápolja örmény gyökereit. A saját példája teszi ma bizakodóvá. „Az életközép éveiben ismertem fel a származás fontosságát, akkor értettem meg, milyen érték a múltam, és azt, hogy tennem kell érte valamit. Bízom abban, hogy a fiatalokkal is valami hasonló történik majd, s ha elérnek életüknek abba a szakaszába, amikor fontossá válik számukra a ki vagyok én, a honnan jöttem kérdése, visszatalálnak a gyökereikhez, ehhez az erősen összezáró közösséghez.” Zakariás Antal hívogatóan mesélt az örmény ételek különleges ízvilágáról és liturgiáik sajátos szépségéről. Arról, hogy az örmény rítus lényegében pontosan követi a római rítus szertartásainak rendjét, ám a liturgiának mégis egészen más a világa. „Tele van gyertyafénnyel, tömjénillattal, énekkel, mozgással. Díszes, ugyanakkor alázatosabb, könyörgőbb. Nagyon megható.”

„Fogtuk egymás kezét, nem tudtunk betelni az örömmel”

„Fogtuk egymás kezét, nem tudtunk betelni az örömmel”

Fotó: Lambert Attila

 

Eszter és Bori négy hónapja látták meg a napvilágot. A kétpetéjű ­ikrek a NaPro Technológia-módszer segítségével születhettek meg. S hogy honnan tudjuk mindezt? A múlt év végén, az Új Ember kiadásában megjelent Gyermekáldás természetesen című könyv sajtóbemutatóján egy boldog házaspár lépett oda a kiadó képviselőihez. Az mondták, amiről a könyv szól, az velük is megtörtént, s erről beszélni szeretnének a nyilvánosság előtt is. Nem a szereplésre vágynak, csupán úgy gondolják, amiben részük volt, az bátorító lehet mások számára, akik természetes úton szeretnének gyermeket, de valamiért nem érkezik a baba. Budapesti otthonában kerestük fel a házaspárt, hogy mondja el történetét. Amint beléptünk az ajtón, az édesanya és az édesapa, Schattmann-né Dunkel Kinga és Schattmann Ferenc együtt fogadott minket, arcukon várakozással teli mosoly, karjukon egy-egy kisbaba. Eszter és Bori érdeklődve emelgették a fejüket, tágra nyílt szemmel néztek ránk.

Schattmann Ferenc: Kétpetéjű ikrek, Esztike egy perccel hamarabb született, a húga, Borika mégis jóval nagyobb, és mozgékonyabb is.
Schattmann-né Dunkel Kinga: Császárral születtek, mert a végső stádiumban már far- és harántfekvésesek voltak. A vizsgálatok alapján valószínűsíthető, hogy mindvégig Eszti volt a kisebb, stabilabban tartotta a helyét, Bori pedig ide-oda forgott ott bent.

Milyen hangulatban ébredtek ma a kicsik?

D. K.: Jól vannak. Éjfél körül ettek, reggel hétkor keltek, ahogy általában mindennap. Hamarosan elalszanak, pihennek egy órácskát, azután tíz óra körül esznek megint.
Sch. F.: Igyekszünk tartani a ritmust: evés után játszanak háromnegyed órát, addigra elfáradnak, s akkor lerakjuk őket az ágyukba. Alszanak egyet, majd, ha úgy ébrednek fel, hogy nem telik el három óra az előző etetéshez képest, akkor még egy kicsit játszogatnak, s jön a következő étkezés. Ez így megy háromóránként.
Több ismerősünknél vannak iker gyerekek, tőlük tudjuk, hogy már az első időszakban érdemes hozzászoktatni a kicsiket a napirendhez – az ikreknél erre különösen oda kell figyelni, nem jó megoldás az „igényeik szerint” foglalkozni velük.

Eszti és Bori csendben figyelnek minket. Általában ilyen nyugodtak?

Sch. F.: Eszti az előbb még kicsit nyugtalanabb volt, ez érthető, hiszen tegnap kapták a negyedik havi kötelező oltásukat.
(A szülők az ikreket lassan az ágyikóikba fektetik. A beszélgetésünk ezek után a konyhában folytatódik.)
Sch. F.: Elcsendesedtek. Igaz, Bori még nem aludt el, annyira érdekli a világ, az ágyban is felemeli a fejét, néz ezerrel, és mosolyog.
D. K.: Eleinte két-három naponta átsírta az estét, azután semmi, mostanra kiegyensúlyozott baba lett belőle.
Az ágyban egyébként csak aludni szoktak, ha felébrednek, kitesszük őket a játszószőnyegre. Nem vagyok gyakorlott anyuka, de más szülők tapasztalataiból kiindulva azt látom, jó, ha azt szokják meg, hogy ha ágyba kerülnek, akkor ott alvás következik.

Most, hogy a babák már csendben pihennek, essen néhány szó Önökről is…

Sch. F.: A feleségem orvos, belgyógyász, én jogot végeztem, a közigazgatásban dolgozom. 2013-ban házasodtunk össze. Akkorra már mindketten kialakítottuk a saját egzisztenciánkat, nekem Székesfehérváron volt lakásom, Kingának Budapesten. Az ikrek születéséig Fehérváron laktunk, máig is az öreghegyi plébánia közösségéhez tartozónak érezzük magunkat. Azért is kezdtük ott a közös életünket, mert a főváros nyüzsgésétől távolabb, nyugalomban vártuk a gyermekünk érkezését. Kezdettől fogva vágytunk a gyermek­áldásra. De valami miatt a várva várt baba nem érkezett, és már több mint fél év eltelt.
D. K.: Nem voltunk már annyira fiatalok, amikor összeházasodtunk, azt gondoltuk, harmincöt éves kor felett, fél év próbálkozás után érdemes orvoshoz fordulni, elkezdeni a kivizsgálásokat. Már az esküvő körül megbeszéltük, ha nehézségek támadnak ezen a téren, nem indulunk el olyan utakon, amelyeket az Egyház nem javasol. Itt a lombikprogramra gondolok, amit természetesen már az első vizsgálatoknál felajánlottak a számunkra. Valaki pedig a petesejt-adományozást említette.

Hogyan került a látóterükbe a NaPro Technológia?

D. K.: Éppen ügyeltem a kórházban, amikor a kezembe került egy orvosi lap, amelyben megláttam egy cikket a NaPro-ról. Egy rövid kis interjú egy nőgyógyásszal. Elkezdtem keresgélni a témával kapcsolatban az interneten. Hamar megtaláltam, hogy kihez lehet fordulni. Az egészségügyi alapvizsgálatok eredményeivel már a NaPro-s doktornőhöz mentünk.
Sch. F.: Arról szól a NaPro, hogy az ember alaposan megismerje a szervezete működését, és ha valami rendellenesség adódik, azt kiszűrjék. Néhány probléma – a vas, a
D-vitamin nem megfelelő szintje, pajzsmirigyprobléma stb. – valóban előkerült. Meg kellett ismerni Kinga ciklusát is, amely minden nőnél különböző.
D. K.: A NaPro azt ígéri, hogy körülbelül egy-két év alatt feltárja és orvosolja a problémákat, és akkor minden esély megvan arra, hogy a várt gyermek természetes úton megfoganjon. Mi ezt az utat jártuk végig.

Mikor derült ki, hogy érkeznek a babák?

D. K.: Bálint-napon, 2017. február 14-én tudtuk meg, hogy babát várunk. (Az interjú éppen egy évvel később készült – a szerk.)
Sch. F.: Kinga azért kért időpontot a nőgyógyásztól, mert kicsit már aggódott. Fél év telt el azóta, hogy az orvos azt mondta, minden adott ahhoz, hogy a baba megfoganjon. Tulajdonképpen korábban jelentkezett az időpontra, csak időközben változott a helyzet, és már a várandósság valószínűségével mentünk a doktornőhöz. A helyzet az, hogy akkor már gondolkodni kezdtünk az örökbe­fogadásról is. Fehérváron egy évben csak kétszer van erre felkészítő tanfolyam, terveztük, hogy jelentkezünk.
D. K.: Eljött a február 13-a, és a Creighton-táblázatunk alapján számos jel arra utalt, hogy most valami változás következett be a szervezetemben. Ezért vért vettek, és megmérték a HCG-szintet. A doktornő azt mondta, ha 50 felett van, az nagyon szuper, és ismételjem meg majd két nap múlva, ha akkora megduplázódik, az már biztos jel. Másnap, február 14-én vetettem vért, 1000 felett volt ez az érték. Felhívtam az orvost, hogy akkor most mi van!? Meg kell ismételni? A válasz csak annyi volt: Dehogy kell!
Sch. F.: Nagyon boldogok voltunk. A várandósság időszaka az­után lényegében problémamentesen telt. A NaPro-ra jellemző módon az egészen korai várandósságtól kezdve végigkövették a folyamatot, segítettek, ahogyan az a Gyermekáldás természetesen című könyvben is olvasható. Mondták, hogy néhány hétnek el kell telnie, és akkor bejelentkezhetünk egy újabb időpontra, ez volt március 20-a. Na, ez az a nap, amit soha nem felejtek el! A várandósságra jellemző egészségügyi értékek egyre magasabbak lettek, s a doktornő azt javasolta, ne várjunk az ultrahanggal.
D. K.: Az ultrahangos vizsgálat közben meg is jegyezte: nem véletlen, hogy az értékek ilyen magasak, minden rendben van. Aztán egyszer csak megint megszólalt: „Húha, látok itt még egyet, na, megszámolom még egyszer; van itt egy másik is… ezek ikrek!”
Sch. F.: Nemcsak mi, hanem a doktornő is ujjongani kezdett, olyan boldog lett! Mondta, hogy az ikrek neki is ajándék, nem mindennapi a praxisában. Mi pedig Kingával fogtuk egymás kezét, nem tudtunk betelni az örömmel…
Amikor ez kiderült, visszanéztük a napot, hogy melyik együttlétből lettek. A NaPro-hoz az is hozzátartozik, hogy nagy pontossággal be lehet azonosítani ezt. Január 26-a volt, Szent Timóteus és Szent Titusz emléknapja, szóval két szent egy napon. Persze ezek után már azt is gondoltuk, hogy biztosan fiúk lesznek… Azután kiderült, hogy kislá­nyok, és mi ennek ugyanúgy örültünk.
Az első hónapok nehezebbek voltak Kinga számára, de azután jobban lett. Sokféle problémáról hallottunk ikervárandósság esetén, de ők szépen, rendben a harmincnyolcadik hétre születtek meg. Arra számítottunk, hogy természetes úton jönnek majd világra, így is választottuk meg a szülészorvost, aki ezt támogatta. Bori egyszer ugyan befordult, de azután visszafordult, és Eszti volt lejjebb. Az a helyzet, hogy ha mindketten, vagy az alsó baba farfekvéses, akkor a protokoll szerint csak a császárral történő szülés engedélyezett.

Gondolom, izgalmakkal, félelmekkel teli időszakot éltek meg a boldogság mellett.

D. K.: Azért is, mert a szakirodalmat olvasva hamar kiderült számomra, hogy ikrek esetén nagyobb a valószínűsége a szövődményes terhességnek. Derengtek emlékeim hajdani nőgyógyászati tanulmányaimból is. Volt min agyalni, aggódni. Más szempontból nézve: minden hét egy újabb győzelmet jelentett számomra. Rendben volt a cukrom, a vérnyomásom és minden egyéb is. Azután elérkezett a nagy nap, október 5-e.
Sch. F.: A szülészorvos mondta, hogy ez éppen a betöltött harmincnyolcadik hét, ő jelölte ki ezt a napot. Fehérváron van két, már felnőtt ikerpár ismerősünk, mind a négyen október 5-én születtek. Mondtam is nekik, hogy ezt a napot az ikrek nemzetközi napjává lehetne nyilváníttatni…
D. K.: Ehhez kapcsolódik egy érdekes momentum. A nagynéném nem hívő ember. Azt mondta, ő ugyan nem hisz Istenben, de az még­iscsak érdekes, hogy az édesanyja október elsején halt meg, a férje pedig október hatodikán, és most október 5-én két baba érkezett a családba.
Sch. F.: Emlékszem, szépen összeraktuk a cuccokat, és elindultunk a kórházba. Amikor már egyedül maradtam, próbáltam imádkozni, elővettem a Szentírást, és éppen azon gondolkodtam, hogy ez egy hosszú várakozás lesz, amikor egyszer csak a szülésznő megszólított: apuka, hozom az ikreket! Fogta a két anyaszült meztelen gyereket, és hívott, hogy segítsek, rátettük őket a mérlegre. Kinga még a műtőben. Más lehetőség nem volt, átadták nekem a két kicsit. Negyedórán át tarthattam őket a karjaimban; hozzám bújtak. Láttam, hogy az egyik szőkés, a másik meg barna hajú, szóval kétpetéjűek; megfogták egymás kezét, a másikat a vállamra tették. Néztek ki a világba, nagyon aranyosak voltak.

A barátokkal, a szűkebb-tágabb közösséggel milyen volt a kapcsolatuk a házasság­kötésük után, a várandósságig, majd azután, a szülésig?

Sch. F.: Utólag kiderült, hogy sokan imádkoztak értünk.
D. K.: Az az igazság, hogy nem nagyon akartunk erről beszélni, intim dolognak gondoltuk, volt negatív élményünk is ezen a téren. Egyszer az jött vissza, hogy azért nincs gyermekünk, mert még a karrierre koncentrálok. Ez nagyon-nagyon rosszulesett.
Két évvel ezelőtt húsvétkor Bakonybélben, a bencés atyáknál lelkigyakorlaton vettünk részt. A szer­zetesek biztattak, hogy lehet kérni imát, le lehet írni a szándékot. Leírtuk, és ők még be is azonosítottak minket a kérés alapján. Tavaly visszamentünk Bakonybélbe, és János testvérnek megsúgtuk, hogy bár talán még kissé korai erről beszélni, de úgy néz ki, hogy az ima meghallgatásra talált.
Sch. F.: A szerzetesek felajánlották, hogy továbbra is imádkoznak értünk. Egyébként a mi Creighton-oktatónk is szervezett imacsoportot a kliensei között. Az interneten rendszeresen kiosztották, hogy melyik héten melyik házaspárért imádkoznak.
D. K.: Utólag tudtuk meg, hogy éppen akkor imádkoztak értünk, amikor a gyermekeink fogantak. Ugyanakkor Székesfehérváron, az öreghegyi plébánia közösségében is imádkoztak értünk. A sekrestyés néni például külön számon tartja a párokat, akikért imádkoznia „kell”.
Kegyelemáramlásban indult el a gyermekeink élete.

Hogyan összegeznék, miben segített a NaPro Technológia?

D. K.: Azt senki nem ígérte, hogy mindenképpen megoldja a problémáinkat. Az egész megtett út arról szólt, hogy termékenyek vagyunk, csak elő kell hívni ezt a képességünket. Optimalizálni kellett a rendszert. Türelem és időzítés, ezek a kulcsszavak. Ennyit tud a NaPro, és nem többet, de amit ígér, az be is válik. Amikor megszülettek a babák, úgy éreztem, hogy erről tanúságot is kell tennünk.
Sch. F.: Hallottuk Veres András püspök úr augusztus 20-i beszédét, majd ősszel olvastuk, hogy hamarosan meg fog jelenni – a hozzánk hasonló helyzetben lévő házaspárokról szóló – Gyermekáldás természetesen ­című könyv. Elolvastuk a kötetet, zömmel lengyel házaspárok nyilatkoznak benne. Ugyanakkor már Magyarországon is egyre ismertebb ez a természetes módszer. Úgy gondoltuk, szívesen felhívjuk erre a figyelmet a példánkon keresztül is. Nekünk bevált.

(További tudnivalók a NaPro Technológiáról: http://csaladtervezo.hu)

 

Az alázat kegyelméből írt regény

Az alázat kegyelméből írt regény

Pilinszky János egyik 1961 decemberében íródott publicisztikai írásában olvasom: „Tanácstalanul álltam könyvespolcom előtt, mikor eszembe jutottak Szerb Antal szavai, miket 1944 kora tavaszán mondott. Már semmit sem tudok olvasni, csak verseket. S egyetlen regényt, a Karamazovokat. Igen, ma este én is a Karamazovokból fogok olvasgatni, kicsit keresgélve, kicsit találomra.”
2018 kora tavaszán Pilinszky Jánost híva segítségül arra biztatunk, hogy lapozgassuk A Karamazov testvéreket.
„…tudom, hogy mindig csak »útban leszek« ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet eléggé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak orromra igazítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon olvasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal.” Ezt már 1972 karácsonyán írta a költő, aki ezer szállal kötődött a nála éppen száz évvel korábban született és éppen száz évvel előbb elhunyt Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijhez. Publicisztikai írásai névmutatójának tanúsága szerint ­Pilinszky Dosztojevszkijre hivatkozott a legtöbbször, és regényei közül A Karamazov testvérekről gondolkodott a legtöbbet. Egy beszédes bizonyíték: élete utolsó hónapjaiban a költő két esszét írt az Új Emberbe A Karamazov testvérek margójára címmel.
Talán ő sem tudott már mást olvasni ekkor? Nem tudjuk. Talán így volt. Az azonban kétségtelen, hogy olyan regényt lapozgatunk Pilinszky Jánossal és Szerb Antallal együtt, amely a lét, és a keresztény lét legnagyobb, legfontosabb kérdéseit boncolgatja: hit és hitetlenség harca, a gyermekek szenvedése, bűn, felelősség, a szenvedés vállalása. „Ha az újkori irodalomból azt az írót kellene megneveznem, akinek műveiben a nagyböjt nagy metafizikai drámája a legmélyebben és talán legszélesebben nyert megfogalmazást, minden bizonnyal Dosztojevszkij nevét említeném leg­elöl. Ő talán egyetlen »klasszikusunk«, akinek »mondanivalója« még ma is nyitottan áll előttünk. A »bűn őrületétől« kevesen gyötrődtek annyit, mint ő, de a megsebzett »Báránytól« nyert ítélet csodálatos békéjéről se tudott író nálánál »többet« papírra rögzíteni” – olvassuk egy 1970 márciusában született írásban.
S egy hasonló gondolat 1971 szeptemberéből: „Senki író a szentség realitását és a bukás irrealitását nem ismerte mélyebben. Senki író nem mert nálánál magányosabb maradni se Istennel, se a bűnnel, a tiszta metafizikus bűnnel szemben. (…) egyedül az alázat – e legfőbb isteni tulajdonság – kegyelméből oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangéliumok lapjai közé kívánkoznak. Megírta a »Szent Lator« megírhatatlan evangéliumát.”
Kimeríthetetlen regény A Karamazov testvérek. Valóban az. Most csak a három testvérre vessünk ezért egy-egy pillantást – a feltámadás fényében. Kérdéseikben, küzdelmeikben, vívódásaikban, viszonyulásaikban ott vannak saját mindennapjaink, gondjaink, gondolataink, döntéseink. Nem véletlen, hogy Pilinszky egy alkalommal még lelki tükörnek is ajánlotta a regényt.
A legidősebb testvér, Dmitrij (Mitya) vad, féktelen, de becsületes, hitét és a szeretetet nem veszíti el. Mielőtt elítélik, különös álmot lát: egy gyermek sír. Ennek hatására felismeri a felelősséget, mindannyiunk közös felelősségét a bűnben. Az ő szájából hangzanak el a halhatatlan szavak a szenvedés vállalásáról és az örömben való feltámadásról: „Prófécia volt ez nekem akkor! A gyermek miatt megyek. Mert valamennyien felelősek vagyunk mindenkiért. Minden gyermekért, mert vannak kisgyermekek és nagy gyermekek. Mindenki gyermek. Mindenkiért megyek, mert valakinek el kell mennie mindenkiért. Nem öltem meg apámat, de el kell mennem. Elfogadom! (…) Láncokban leszünk, és nem szabadon, de akkor, nagy bánatunkban feltámadunk az örömben, amely nélkül nem élhet az ember, de Istennek lennie kell, mert Isten adja az örömet, ez az ő nagy privilégiuma… ­Istenem, hogy felolvad az ember az imában! (…) ha elűzik Istent a földről, mi ott a föld alatt megtartjuk! A fegyenc nem élhet Isten nélkül, még kevésbé, mint a szabad! És akkor mi, földalatti emberek, tragikus himnuszt éneklünk a föld mélyéből Istenhez, akinél van az öröm!”
Ivan testvér a ráció, a szellem embere, az örök kérdező és kételkedő – talán éppen ezért ő éli át a regényben a legtöményebb irracionalitást. És hogy mi lesz a sorsa? „Vagy feltámad az igazság fényében, vagy… elpusztul a gyűlöletben és bosszút áll magán és mindenkin azért, hogy olyasmit szolgált, amiben nem hitt.” Aljosa gondolkodik így bátyjáért mondott imádsága közben. Mitya a börtönben így búcsúzik Aljosától: „No menj, szeresd Ivant!” Érzik, a szeretet még megmentheti őt.
Aljosa, a harmadik, a legkisebb – mindegyik testvérének ellentéte, és mindegyikükhöz mélyen hasonló. Szenved miattuk, küzd, imádkozik értük. Zoszima sztarec hozzájuk küldte őt, és a világba, ki a kolostorból. „Ott nagyobb szükség van rád. Ott nincs béke. (…) Veled van Krisztus. Őrizd meg őt, s ő megőriz téged.” Aljosa is élesen látja a problémát, a világot, éppúgy, mint Ivan, de válasza – Pilinszky szavaival – „nem a lázadásé, hanem éppen ellenkezőleg: a sírig tartó alázaté, a mindhalálig szóló engedelmességé”. Mert a logika, a tények és a bűn drámája mögött, azokkal szemben, azok fölött ő ismeri a kegyelem és a szeretet valóságát. Övéi a majd ezeroldalas regény zárószavai: egy gyermek halála után beszél a többi gyermekhez, azt mondja nekik, hogy ne féljenek az élettől, és hogy legyenek jók, bátrak és becsületesek. Egyik utolsó mondata ez: „Bizonyosan feltámadunk.”
Dosztojevszkij „az alázat kegyelméből képeket adott a világról”.
A Karamazov testvérek is egy ilyen hatalmas kép. Az író az alázat kegyelmében földig hajol és gyón, nekünk, akik meghallgatjuk őt. Felmutatja a bűnt, de felmutatja az üdvösséget is. Tanúságot tesz a feltámadásról. „Bizonyosan feltámadunk.” Hiszen Krisztus feltámadott. Valóban feltámadott.

Fát vágni, csillagokat nézni

Fát vágni, csillagokat nézni

Fotó: Raffay Zsófia

 

Ünnepi örökmozgó című versében a Mikulás jellegű csokoládékészítmény fóliájában egy csokinyúl lapul. A nyerészkedő kereskedelmi körforgás mélyén azonban a költő meglátja az örök ünnepet: „Így aztán minden későbbi ünnep / tartalmaz valamit az azt megelőző / ünnepi percek édességéből, / és minden ünnep a rákövetkezőt / elővételezi idejekorán, / a felszínen képződő fehér réteg pedig / a termék élvezeti értékét / egyáltalán nem befolyásolja.” Hogyan lehet a csokinyusziból előcsalogatni a valódi húsvétot nem a versben, hanem a mindennapokban?

– Felnőtt megtérő vagyok, így aztán a gyerekkori kötelező templomjárások kimaradtak az életemből, saját döntésből vállaltam, hogy katolikusként élek. Sok-sok nagyböjti időszak élesen megmaradt bennem. Feleségemmel kezdetben kenyéren és vízen csináltuk végig a negyven napot, és zenét sem hallgattunk olyankor. Mostanában épp a zene, Buxtehude Membra Jesu nostrija vagy a Bach-kantáták segítenek az áhítatban. Rengeteg telített keresztút­élményt őrzök magamban. Amikor a brüsszeli Magyar Házban éltem ösztöndíjasként, egészen természetes része volt a heti rendnek, hogy az épület kápolnájába megyünk péntekenként. Mintha Istennél lakna az ember. Persze a bennfentességnek is megvannak a kísértései: a sekrestyéssel könnyen megesik, hogy egy idő után már nem látja az átváltoztatást, csak a kormoló gyertyát, a leszakadt albagombot, az oltár lekókadt virágát. Mindenesetre sok mély élményt hozott ez az időszak. A Rezső téri templomban vagy éppen Zsámbékon, ahol tizenhét éve élünk, szintén nagyon intenzív hangulatú élmény sokadszorra is végigjárni a stációkat.
A legemlékezetesebbek egyike volt, amikor már kamaszodó, vallással vívódó gyerekeinkkel feleségem javaslatára felmentünk a közeli Nyakas-hegyre, és az egyes állomások rövid, biblikus bevezetője után mindenki a saját szavaival beszélt arról, mit jelent neki ez a jelenet. Elképesztő világokat nyitottak a „valláskárosodott” fiatalok, akiket az egyházi iskola, a plébániai közeg és az ificsoportok akolmelege gyanakvóvá tett minden „szenteskedéssel” szemben. Húsvét csodája különben ez is, reménykedve, imával várni, megtalálják-e és hogyan felnőtt hitüket azok, akiket a legjobban szeretünk. Az egyik atya mondta, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyerekei. Azt meg gyóntatónktól hallottuk, hogy az ember hatékony akar lenni, Isten viszont türelmes. Ez életünk egyik húsvéti várakozása: lessük a lelki tavaszt.
Húsvétkor Jézus értünk való halálát és feltámadását ünnepeljük. A művészetekben a kereszténységen kívül is fontos téma a feltámadás, elég, ha a hamvaiból újjászülető főnixmadárra gondolunk.

Hogyan lehet megragadni művészileg és hívő emberként a főnixmadár életre kelése és Jézus Krisztus feltámadása közötti különbséget?

– Alighanem lehetetlen jó irodalmat írni, amelyben ne volna benne legalább a feltámadás izzó hiánya, az arra való emberi sóvárgás. Szent Ferenc az úton járva összeszedett minden hulladék papírt, amit elé sodort a szél, és már egész kupac állt ezekből a cellája sarkában. Meg is kérdezték a rendtársai, minek tartogatja ezt a sok vackot, mire azt felelte: minden egyes mégoly profán szövegben is legalább egyszer szerepel Isten neve, vagy a betűk, amelyekből az összeáll. Vagyis, ha valóban erős egy mű, akkor nyomokban mindenképpen tartalmaz Istent is.
Más kérdés, hogyan lehet hitelesen tematizálni akár a feltámadást, akár más hittartalmat akkor, ha nem hitbuzgalmi vagy tanító művészetet művel valaki. Caravaggio csodásan világító bőrű, hajléktalan kinézetű szentfigurái annak idején sokaknál kiverték a biztosítékot, és Grünewald szederjes, szétszaggatott testű corpusával sem mindenki néz szívesen farkasszemet. Nekem életem egyik legnagyobb élménye volt, mikor Colmarban egy éjszakai tárlatvezetésen megtekinthettük ezt a végtelenségig elkínzott Megváltó-ábrázolást, miközben a múzeumként szolgáló kolostorépület kerengőjét odakinn belepte a hó. Tisztaság és tisztátalanság hátborzongató vegyüléke. Ugyan­ez a brutális erejű festő elképesztő szuggesztivitással tudta ábrázolni a feltámadást is, szivárványló napkoronggal, a fényességben szinte felolvadó, áttetsző arcú Krisztussal. Bizonyos, hogy nagyon fontos az ábrázolás mikéntje, ne pingáljuk át megszépített, giccses, langyos idillé a véres és tüzes valóságot.

Az is a valóság része sajnos, hogy az életöröm, ami pedig a húsvétnak is a sajátja, nem feltétlenül jellemző a keresztényekre. Pedig például Ferenc pápa kifejezetten az evangéliumi öröm megélésére buzdítja a híveket. Ön mennyire keresi tudatosan az örömet az életében? Vagy életvidámsága a személyiségéből fakad?

– Erősen hiszek a humorban: a röhögés gyógyít, akár a köhögés, segít felszínre hozni a letapadt váladékokat. Amúgy azt hiszem, szerencsés alkat is vagyok, jó kedélyű valaki. Szeretek bőszen nekiugrani a munkának, életvidáman felfogni a nehéz­ségeket. Két és fél éves Julcsi lányom múltkor engem utánzott, és amikor az édesanyja rákérdezett, mit is művel egész nap, mint apa, ezt felelte: fát vágok, csillagokat nézek, és táblákat keresek a laptopban. (A közúti táblák mostanában a mániái.) Nem rossz munkaköri leírás. Tényleg szeretem idehaza és másutt is megfogni a munka boldogabbik végét, és öröm, ha szemlélődésre is jut időm. Mondjuk, ha felhőket bámulhatok a függőágyban, a teraszunkon. Vagy autóvezetés közben.
Persze derű ide vagy oda, ha barkácsolok, és valami nem működik, vagy ha késésben vagyok, időnként felrobbanok. Vezetés közben is lehetnék jóval türelmesebb. Amúgy meg nem győzök hálát adni, rengeteg áldás záporozott rám egész életemben. Negyvenhat éves koromra ismertség, elismertség, hat gyermek, három unoka, egy asszony, akibe csaknem harminc éve szerelmes vagyok, izgalmas és változatos munka. El vagyok kényeztetve, nincs valós okom arra, hogy rosszul érezzem magam. Persze a kétségbeesés nem is kívülről támad, hanem belülről, s olykor elég egy pillanat, hogy mindent veszett ügynek lásson az ember… Az efféle kedélyingadozásokat, azt hiszem, senki sem spórolhatja meg magának. Ezek afféle halvány árnyai a Getsemáne-kerti vérverejtékes éjszakának. Jézusnál senki sem láthatta jobban, hogy mi az értelme az életének, a halálának, mégis át kellett kelnie a lelki szenvedés legmélyebb poklán.

Ön szerint, aki Milyenek a magyarok? címmel „útikalauzt” is írt kül- és belföldieknek, milyenek a honfitársaink ma, ha a húsvétról vagy más keresztény ünnepekről van szó? Hisznek például a feltámadásban?

– Meglehetősen vegyesen kavarognak az ünnepi tartalmak, a lerészegedős locsolás rituáléja, a nagyáruházi leárazások körüli dulakodás, a nyuszikázós-kiscsibés gyermetegségek, a tisztító léböjtkúrák, a családi ünnepségek kötelező poénjai és feszültségei, a rosszullétig evés, és valahol a háttérben a feltámadás elég kevéssé hihető üzenete. Szlovén ismerősöm mesélte, hogy egy felmérés szerint az ottani templomjáróknak kevesebb mint a fele hiszi a test feltámadását. Valószínűleg nálunk sem lenne nagyon más ez az eredmény. Az egyik barátom még a szószékről is hallotta hirdetni, hogy ezt a feltámadósdit nem kell ám szó szerint venni, ez afféle képes beszéd, aki egyszer halott, az halott, kedves testvérek… A hívek nagyon szerették az atyát, nem akadtak fenn a szavain.
És bizony tényleg az abszurdumban, a képtelenben kell hinni. Ott voltam, mielőtt édesapám holttestét az izzó kemencébe tették. Nagyon megdöbbentő és megrendítő ott, akkor erősen vágyni arra, hogy a szétesett hús újra összeálljon, és még csak nem is az idelenti elképzelések szerint. Ugyanakkor, ha hagyom, hogy Isten elragadjon a maga emberi ésszel képtelennek látszó birodalmába, akkor ennél hajmeresztőbb tapasztalatok is érnek. Az a Teremtő, aki puszta anyagból életet hív létre, hogy ne tudná feltámasztani a szétesett anyagból elillant életet? Elméletileg ez ilyen tiszta, csak a gyakorlatban nehéz megélni.
Egy ízben külföldről jöttem haza, és a pesti utcák, amelyeken autóztam, hirtelen erősen felidézték bennem apai nagyapámék sashalmi házának környékét. Megnéztem a GPS-ben, vajon milyen messze lehetek az egykori nagyszülői portától. Éppen imádkoztam, és nagyon erős vágyat éreztem, hogy megnézzem az azóta eladott épületet. Gondoltam, ha nem több mint negyedóra kitérő, akkor odagurulok. Húsz perc volt, de így is nekivágtam. A kocsiból kiszállva aztán sétálgattam a ház előtt, ahol gyerekkoromban többször is nyaraltunk, és könnyek között imádkoztam azért, hogy nagyapám, édesapám és én találkozzunk majd odafenn, Isten színe előtt, ahol szégyenlősség nélkül összeölelkezhetünk és táncolhatunk, olyan testben, amely akkor adatik majd nekünk. Részegítő akácillat terjengett akkor, ott, amit megszentelő jelnek vettem. Persze, aki nem hisz, elintézi ennyivel: akác, na és?
Édesapám nem volt az érzelmek embere, és bár biztos voltam a szeretetében, úgy éreztem, nem különösebben büszke rám és az életemre, inkább helyteleníti, hogy szakmai, elvi dolgokban másképp gondolkodom, mint ő. Fájt ez nagyon, de nem tudtam mit kezdeni a kínnal. Míg élt, sosem mertem rákérdezni erre, mintha lebénult volna a nyelvem olyankor. Egyszer egy imádságban elhatároztam, hogy jelet kérek tőle onnan, ahol most van, abból a másik életből. És mivel az akácvirágzás egyszer már hozzákapcsolódott, gondoltam, ha büszke volt rám, küldjön valami akáccal kapcsolatos jelet. Merészség ez a tél közepén, de legalább egyértelmű lesz a dolog, ráadásul Istennél semmi sem lehetetlen. Pár napra rá Szombathelyen jártunk a feleségemmel, a házasságunkról adtunk elő. Az ott kapott ajándékcsomagból két üveg akácméz is előkerült, az egyik ráadásul levendulás volt, ami talán a kedvenc illatom. És ha még mindig kételkedtem volna, nem sokkal később egy nagyon régen látott ismerősöm, akinek édesapám éppúgy az edzője volt, mint nekem, azt írta interneten, hogy büszke rám, pedig ez nem is igazán illeszkedett a beszélgetésünk irányához. Szóval nehéz a feltámadásban hinni, de ha ilyeneket tapasztal az ember, akkor még nehezebb nem hinni benne.

A családja miként készül a húsvétra és hogyan ünnepli?

– Húsvétkor is, karácsonykor is nagytakarítás előzi meg az ünnepet. A tél maszatát elsikálni, az ablakoknak új fényt adni felemelő vesződség minden évben. A főzés, a közös vacsora is fontos elem, s akinek még nincs saját családja, de már nem itthon él, ilyenkor hazatér. A nagyhetet minden évben igyekszem megszabadítani az irodalmi munkáktól, és az itthoni együttlétekre meg a szertartásokra koncentrálni. Zsámbékon a premontrei rend viszi a plébániát, a liturgiát is szép tisztán vezetik. A nagyheti virrasztások rendje a legfontosabb vonalvezető, segít ráhangolódni az ünnepre. Végighallgatni Jeremiás siralmait, látni sorban kialudni a gyertyákat, sötétben hallgatni a gyermekek Kyriéjét mind nagyon mély, megrázó tapasztalások. Nagyszombat éjszakája meg valóban az év középpontja, tűzgyújtással, füstölővel, húsvéti gyertyaállítással, vízszenteléssel, hömpölygő olvasmányokkal, harangok visszajövetelével. Ott érzem azt, amit alighanem a szörfösök: hogy elég ráhagyatkoznom a hatalmas hullámokra.
A férfiember különösen hajlamos versengve csak arra koncentrálni, mi az, amiben tényleg ő a jobb, amiben lenyomja a másikat, amiben pótolhatatlan. Aztán elkapja egy vacak vírus, vagy nyugdíjba megy, és kiderül, hogy valaki máris a helyére állt, s talán jobban is végzi ugyanazt a munkát. A verkli megy tovább. Igazán nem panaszkodhatom sikertelenségre, de két helyen érzem a maga teljes valójában, hogy helyettesíthetetlen vagyok. Amikor éppen megszületett gyermekeimet a kezembe kaptam, feleségem pedig kimerülten pihent a kórházi ágyon, akkor tudtam jól, hogy senki más, aki okosabb, szebb, kedvesebb, szakképzettebb, rátermettebb, nem tudná azt a gyereket úgy tartani, mint én. Egyszerűen azért, mert nekem adatott, hogy eleven állványa legyek. Én vagyok az apja. Ugyanígy a húsvéti szertartás évente ismétlődő feltámadási rítusa alatt is azt érzem, hogy nem kell teljesítenem. Elég, hogy létezem, hogy az vagyok, aki vagyok, mert Isten így akart engem, így teremtett meg szerelmesen, önmagának, és így teremt újjá nap nap után.

15 / 58Első...141516...Utolsó