Önök korábban többször tartottak már városmissziós napokat. A rendkívüli missziós hónap meghirdetését a pápai kezdeményezés ihlette?
– Amikor meghallottam, hogy Ferenc pápa rendkívüli missziós hónapot hirdetett, úgy éreztem, ez személyesen szólít meg és cselekvésre biztat minket. Akkor még a városmissziós napokra készültünk, de az új helyzet arra hívott bennünket, hogy Ferenc pápa szavának engedelmeskedve ne csak tíz napban, hanem egy egész hónapban merjünk gondolkodni. Kicsik vagyunk ehhez a feladathoz, de Isten irgalmából hasonlítunk a gyermekre, akinek van öt kenyere és két hala. Odaadjuk Jézusnak, amink van, s hisszük, hogy meg tudja szaporítani. Nem biztos, hogy látjuk majd a szolgálataink termését, hiszen a diófa, amit valaki elültet, csak néhány évvel később hoz gyümölcsöt. Jézus szavainak szellemében cselekszünk: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19). Ez a küldetésünk. Úton vagyunk, mint a tanítványok, és így teszünk tanúságot Isten szeretetéről. Ebben erősít meg bennünket Ferenc pápa. Senkit nem tudunk megtéríteni, hitet sem tudunk adni senkinek, mert azt Isten teszi, de tanúságot tehetünk, engedelmeskedve Jézus parancsának.
Mi az, ami bátorítja ebben Önt, Önöket?
– A közelmúltban beszélgettem Böjte Csaba testvérrel. Elmondta: az Egyház karitatív szolgálata szépen kifejlődött. Ő maga is sokat foglalkozott nehéz sorsú gyerekekkel, és jelenleg is ezt teszi. Meglátása szerint most itt van az ideje annak, hogy az Egyház az eddigieknél erőteljesebben nyilvánítsa ki a tanítását. Ismertessük meg jobban az emberekkel Jézus örömhírét, jelenlétét a világban. Tegyünk tanúságot az embereknek Isten szeretetéről az Egyház tagjaival közösen.
Ám az emberekben gyakran furcsa kép él az Egyházról. Divatos a mondás napjainkban, hogy Isten igen, az Egyház nem.
– Az októberi missziós hónapban szeretnénk megmutatni az embereknek az Egyházat is, amelyről a napokban olvastuk a szentleckében: „az igazság oszlopa” (1Tim 3,15). Meg kell erősíteni a hívőket tanítással, buzdítással, és megismertetni az Egyházat azokkal is, akik távol áll-
nak tőlünk, de keresik Istent. Hisszük, hogy az Egyház valóban az igazság oszlopa, és mi szeretjük az Egyházat. Azzal együtt is, hogy látjuk a gyarlóságait, a saját hibáinkkal együtt. Hirdetjük, hogy Isten mindenkit szeret így is, de további igaz lépésekre hív.
A missziós hónap mennyire különbözik majd a városmissziós napoktól? Az egész országra kiterjed, vagy csak Budapestre?
– Mi csak Budapestre szerveztünk programokat, de buzdítjuk az általunk ismert közösségeket, lelkiségi mozgalmakat, hogy ők is tegyenek hasonlóképpen. Bízunk abban, hogy Ferenc pápa szavára október végéig több szentségimádást, missziós imaestet és menetet szerveznek majd szerte az országban. Nálunk lesznek ismerős programok, például 24 órás dicsőítés és Emberhalász Szeminárium, de újak is. A Pápai Missziós Művek magyarországi felelősét, Sebastian atyát meghívtuk egy vitaestre a józsefvárosi templomba, október 18-ra.
A keleti vallások iránt nagy az érdeklődés Magyarországon. Meghallgathatjuk, hogy indiai katolikus papként hogyan látja ezt a kérdést másokkal együtt. A rendezvény címe ez lesz: Nagy Vallásválasztó.
Mivel magyarázza, hogy bár sokan keresik Istent vagy valamilyen természetfeletti erőt, a többség a keleti vallásokban vagy az ezotériában, az okkultizmusban remél választ találni a kérdéseire, és nem a keresztény hitben?
– A keleti vallásokban nem kell elköteleződni, míg ha Jézusban hiszek, akkor Mesteremnek tekintem és követem őt. Manapság divat az önmegvalósítás, amiről a keleti vallások is beszélnek. A kereszténységben átadom az életemet Krisztusnak: ő megy előttem, én pedig követem. Az európai liberális gondolkodás ezt nehezen fogadja el. Azt valóban tényként lehet állítani, hogy az emberekben megvan a vallásos érdeklődés. Keresik Istent. Magam is találkoztam olyan emberrel, aki ezért kezdett el reikizni. A baj az, hogy az okkultizmus, az ezotéria egyre jobban beszippantja a transzcendens után vágyakozó embert, aki ettől egyre betegebb lesz. Nemhogy megoldódnának a problémái, inkább halmozódnak. Sajnos mi, magyarok szeretünk a divat után menni. Ha létrejön egy új lelkiségi mozgalom – akár a Katolikus Egyházon belül –, néhány évig lelkesen követjük, utána pedig a sorsára hagyjuk. A Krisztus-követés elköteleződést jelent. A városmissziós hónapban a Szociális Testvérek Társasága és az Új Aratás közösség október 17-én tartandó közös imaestje éppen erről fog szólni. Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök beszél majd arról, hogy mit jelent elköteleződni a családban, illetve szerzetesként, papként. Korunk legfőbb jellemzői közé tartozik, hogy szívesen halogatjuk a döntést, hiszen olyan sok lehetőséget nyújt a világunk. Nem tudjuk elhatározni magunkat. A döntésképtelenség azonban nem segíti a belső világunk fejlődését, mögötte ott lappang a félelem. Krisztus az, aki segít nekünk. Ha rá merjük bízni magunkat, akkor alapvetően megváltozik az életünk.
Van egy kedves hölgyismerősöm, aki egy különlegesen szép karkötőt hord a csuklóján. A múltkor, amikor hozzá akartam érni, hogy közelebbről is megszemlélhessem, rémülten szólt rám, hogy ne nyúljak az ékszerhez, mert akkor elveszíti a védelmező erejét. Szilárdan hiszi, hogy a karkötő viselésétől minden gondja megoldódik, nem érheti baj. Jézus viszont azt mondja: „Vedd fel a kereszted, és kövess engem.” A mai világ retteg a legkisebb szenvedéstől is.
– Ez így van. Ám az életünk nagy kérdéseire senki más nem tud választ adni, egyedül Jézus Krisztus. A halál utáni élettel kapcsolatos kérdésünkre is ő maga a válasz, hiszen ő az egyetlen, aki visszajött a halálból. Élete vége felé Buddha azt mondta: egész életemben az igazságot kerestem. Jézus viszont vallotta: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Minden más alternatíva csak egy-egy ösvény. De hová vezetnek? Egyedül Jézus az, aki a mennyei Atyához visz minket. Ezért fontos számunkra a hit. Amikor Jézus itt járt a földön, nem volt még filmfelvevő vagy diktafon. Pedig minden szavát rögzíthettük volna, és ma a hanglejtését is felidézhetnénk. Ám nekünk a hitben, a bizalomban kell növekednünk, ez a mi éltető erőnk. Isten országa kapcsolat: Istennel és a társainkkal. A mai ember azonban tele van lelki sebekkel. Nehezen bocsátunk meg a másiknak, sok házasság romokban hever. Kívülről szépnek látszik sok minden, belül viszont gennyesek a sebek, és lassan gyógyulnak, mert Jézust, aki valóban gyógyít, sokan elutasítják. Ő arra hív minket, hogy higgyünk, ezért nem tehetünk mást, mint amit az apostolok, a tanítványok és a szentek tettek: tanúságot teszünk Isten országáról. És van itt még valami, amiről fontos említést tenni.
A rendszerváltás előtt még a saját szüleimnek sem mondhattam el, hogy titokban tagja vagyok a Szociális Testvérek Társaságának. A szorongatás időszakában sokkal jobban össze kellett szednünk magunkat, nagy hitre volt szükségünk. Most pedig, amikor szabadabb helyzetben élünk, könnyebben elengedjük magunkat. Radikálisan, de krisztusi szellemben kellene keresztényként élnünk. Sokan vannak ma azok, akik hiteles embereket keresnek, olyanokat, akik segítenek eligazodni a hit dolgaiban.
A közelgő missziós hónap nemcsak a programokról szól, hanem felhívás, ébresztő minden katolikus ember számára: neked küldetésed van. Ott a szomszédod, a rokonod, a barátod, merj elindulni felé. Nem azt kérjük, hogy prédikálj, de legalább egy mondatot szólj a hitedről! Néhány hónappal ezelőtt az egyik szomszédom szívinfarktust kapott. Éppen akkor érkeztem a ház elé, amikor betolták a mentőbe, a felesége ott állt mellette. Volt még annyi időm, hogy megígérjem neki, imádkozni fogok érte. A férj felépült, s azóta is kapcsolatban vagyok velük. Küldetésünk megértetni a másik emberrel, hogy Isten valóban szereti őt. És rá kell mutatnunk az életében arra a pontra, ami egyértelműen bizonyítja, hogy ez valóban így van. Sokszor egyetlen mondat is elég lehet. Hinnünk kell abban, hogy a Szentlélek megerősít bennünket. Sajnos azonban olykor nehezen szólalunk meg. A missziós hónap arra hív minket, hogy imádkozzunk, és a Szentlélek segítségével szólaljunk meg, tanúságot téve Jézusról.
A Te Deum zenekar indította a találkozót, amelyre a zord idő ellenére sokan elzarándokoltak. Még a határon túlról is jöttek, többek között a Felvidékről egy nagyobb csoport fiatal. A Gyerekmaroson minden eddigi rekordot megdöntve több mint hétszázan vettek részt. „Élet van tebenned, erő van tebenned, remény van tebenned…” Rockos, dinamikus kezdés hevítette a hangulatot az esős időben.
Dobszay Benedek ferences tartományfőnök a főelőadás felvezetőjében elmondta, nagymarosi találkozón legutóbb tizenegy évvel ezelőtt esett az eső, ami azonban nem tántorít el minket, hiszen a Jóisten most is tartogat számunkra ajándékokat, amelyeket nekünk akar adni. Ez az üzenet többek közt azokat a – nagy számban jelen lévő – fiatalokat is megnyugtathatta, akik első alkalommal vettek részt a találkozón. Dobszay Benedek felhívta a figyelmet a nagymarosi találkozók témáinak ívére, amely a jövő évi Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus felé tart.
Legutóbb a gyógyulás szentségeiről, a bűnbánatról, a bűnbocsánatról, megtörtségünkről, sérüléseinkről esett szó. Az Egyház elkíséri az életünket a maga teljességében. Ezúttal azokról a szentségekről gondolkodunk, amelyek az életfordulókhoz, az életdöntésekhez kapcsolódnak – folytatta a ferences tartományfőnök.
A délelőtti főelőadás arról szólt, ami megalapozza ezeket a döntéseket: a Jézus melletti radikális elkötelezettségről. A házasságról, a papságról, a szerzetesi hivatásról a napközbeni fakultációkon esett szó.
„Nem tudjátok, hogy a pályán küzdők mind futnak ugyan, de a díjat csak egy nyeri el? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24b) – Szent Pál apostol szavai adták az idei őszi Nagymarosi Ifjúsági Találkozó mottóját. A főelőadást Nyuli Gábor és felesége, Tobisch Bori, a harminc évvel ezelőtt Angliában alapított Cor et Lumen Christi közösség magyarországi csoportjának vezetői tartották.
A háromgyerekes, huszonhárom éve házasságban élő mérnök-orvos házaspár a Jézussal való személyes kapcsolat, az ima és az elköteleződés fontosságát hangsúlyozta. – Az Isten mellett elkötelezett élet az alapja az örömben, a Szentlélek erejében meghozott döntésnek – mutatott rá Nyuli Gábor. – Mindannyian szeretnénk valami maradandót hagyni magunk után – folytatta Tobisch Bori, aki arról beszélt, hogy egy hospice-ban dolgozó szerzetes nővér könyvének tanúsága szerint a haldokló emberek közül a legtöbben azt bánják, hogy nem merték rátenni az életüket arra a vízióra, amit fiatalon elgondoltak, hanem inkább a másoknak való megfelelni vágyás vezette őket.
Az előadó Jákob és Ézsau ószövetségi példáján keresztül érzékeltette, megvan a veszélye annak, hogy Ézsauhoz hasonlóan mi is „eladjuk egy tál lencséért az elsőszülöttségi jogunkat”, azaz a mi esetünkben a fogadott fiúság lelkét, amelyet Istentől kapunk. Varga László kaposvári püspököt idézte Tobisch Bori, aki szerint mi, keresztények „aranyhegyen üldögélő koldusok vagyunk”. Ez az aranyhegy nem másból áll, mint Isten ígéreteiből, amelyek azóta a mieink, amióta Jézus Krisztus meghalt értünk a kereszten, és visszaszerezte nekünk a bejárást az Atyához, akit többek között a tékozló fiú evangéliumi történetéből ismerhetünk meg, amikor azt mondja az idősebb fiúnak: „mindenem a tiéd”. Kérdés, hogy vajon élünk-e az Isten által nekünk adott javakkal. Tobisch Bori hasonlatként mozambiki misszionáriusok (Heidi Baker és férje) tapasztalatáról számolt be, akik utcagyerekeket fogadnak be az afrikai országban. Honnan tudják, hogy a kicsik már lélekben is megértették: fogadott gyermekké váltak? Onnan, hogy otthonosan kezdenek mozogni a házban, és ki merik nyitni a teli hűtőt, ha éhesek.
A mi „hűtőnkben” Isten ígéretei vannak, amelyek minden körülmények között megvalósulnak, mert ő hűséges – vette át a szót Nyuli Gábor. – Cserébe azt kéri, hogy szeressük őt mint urunkat, embertársainkat pedig úgy, mint önmagunkat. Az Újszövetségben azt olvassuk: ha Isten országát keressük, mindent megkapunk, amire szükségünk van, legyen szó a hivatásról, a munkáról vagy éppen a nekünk megfelelő házastársról. Számos igeszakasz szól Isten ígéreteiről és arról, hogy „bármit kérhetünk” tőle Jézus nevében, ő megadja. A „Jézus nevében” kifejezés azt jelenti, Jézus személyébe belehelyezkedve – fejtette ki az előadó, majd hozzátette: őt pedig a személyes imádságban, a Szentírás által és az Egyház tanítása által ismerhetjük meg.
Nyuli Gábor arról is beszélt, hogy az evangéliumi ígéretek nem csupán a „szent” vagy az „erős akaratú” emberekre vonatkoznak, hanem mindazokra, akik hisznek. Isten nem az alkalmasakat hívja el, hanem az elhívottakat teszi alkalmassá – mondta. Csodák pedig nem csupán Jézus idejében történtek, hanem napjainkban is. Tobisch Bori több kortárs tanúságtételt is felolvasott, amelyek azt példázták, hogy a hittel teli, buzgó imádságot meghallgatja az Úr, és ez lehet mégoly kicsinynek látszó dologért szóló fohász is. Az ima által került elő például – egy szentmise közben érkezett égi üzenet segítségével – az elveszett játék maci, egy kisgyermek kedvenc alvóállata, amelyet már napok óta kerestek a szülők. De számos eset szól arról is, hogy szegény családok az imára támaszkodnak nehéz helyzetükben, és a segítség valamilyen módon meg is érkezik.
Az Isten iránti elkötelezettség útján fontos, hogy megtapasztaljuk az Úr végtelen szeretetét, amire azután válaszolhatunk. Rá kell bíznunk magunkat, minden félelmünkkel és kétségünkkel együtt neki kell átadnunk az életünk kormányzását, mert ő jobban tudja, mire van szükségünk. És nem utolsósorban a barátaivá kell válnunk. A barát pedig az, akire számíthatunk, és aki számíthat ránk minden pillanatban. Ezen az úton járva juthatunk el a felelős életdöntésig – mondta Nyuli Gábor.
Tobisch Bori a kísértésekről is beszélt. Arról, hogy azt gondolhatjuk, mindaz, amiről eddig szó volt, nem is igaz, vagy azt, hogy nem vagyunk méltók Isten ígéreteire, ajándékaira, mert úgy látjuk, nullák, sőt sokszorosan nullák vagyunk. – Pedig Isten a nullák elé rakja az ő „egyesét”, és akkor minden megváltozik, az ellenkezőjébe csap át – hangsúlyozta az előadó. – Nem szabad félnünk, az Istentől rendelt célunk elérése érdekében a lemondásra is szükségünk van, mint a Forma–1-es versenyzőknek, akik a szűk (mert biztonságos és célszerű) vezetőfülkében ülve hajtanak a győzelemért, nem pedig kényelembe helyezkedve. Isten minden embernek tervezett egy „Forma–1-es autót”, legyen az házasság vagy papi-szerzetesi hivatás, amellyel célba érünk, de ehhez bizonyos dolgokról le kell mondanunk. Nyuli Gábor Avilai Szent Teréznek egy – a novíciusokhoz írt leveléből származó – gondolatával adott útmutatást az elkötelezett élet megvalósításához. „Ne szállítsuk le vágyaink színvonalát.” Ilyen leszállított vágyak terepe például a szelfikészítés utáni lájkverseny – mondta az előadó. – A hívő életben is létezik „alacsonyabb szint”, ezt jelzi a vallásos életét a vasárnapi misére járással „kipipáló” ember megelégedettsége. Ezzel szemben Jézus azt mondja: szeressétek egymást úgy, ahogy én szerettelek benneteket, legyetek szentek!
Élő hitre hívott meg bennünket Isten, és ennek fontos eleme az állhatatosság, mert a Biblia szerint ezzel mentjük meg a lelkünket – szögezte le Nyuli Gábor. Az előadás végén arról is beszélt, hogy ha nem látjuk teljesedni Isten ígéretét az életünkben, úrrá lehet rajtunk a szkepszis, mondván „hiszem, ha látom”. Pedig az ígéretek esetében a következő igazolódik be: azt fogom megtapasztalni és meglátni, amit hiszek. Tehát, a személyes hit, a Jézussal való kapcsolat tart meg a mindennapokban.
Az előadás után Nyuli Gábor kérésére a színpad elé gyülekeztek mindazok, akik nyilvánosan is készek voltak elköteleződni vagy elköteleződésüket megújítani Jézus mellett, és az előadóval együtt rövid imában kérték ehhez az Úr segítségét, erejét. A főelőadás után szentségimádás következett, majd idén is számos fakultáció és lelkiségi műhely várta az érdeklődőket többek között a kívül-belül felújított nagymarosi Szent Kereszt felmagasztalása-plébániatemplomban, amelyet szeptember 29-én templombúcsú keretében áldott meg Marton Zsolt váci megyéspüspök. A délutáni szentmisén több püspök is koncelebrált: Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, aki ezüstmiséjét ünnepelte, Beer Miklós nyugalmazott váci megyéspüspök, Marton Zsolt váci megyéspüspök, valamint a szentmise főcelebránsa, Mohos Gábor esztergom-budapesti segédpüspök, a jövőre rendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus püspök referense.
Marton Zsolt a szertartás elején megköszönte, hogy a nagymarosi szervezők tizenkét évvel ezelőtt meghívták őt a közösségükbe. Évek óta az ő feladata, hogy köszöntse a találkozóra érkezett vendégeket. Idén ősszel pedig már a püspöki kollégium tagjaként, házigazdaként tehette ezt.
A felerősödő esőzésre utalva Mohos Gábor a szentmise homíliájában arról beszélt, hogy ennek az égi áldásnak talán nem mindenki örül, de „gondoljunk arra, hogy a lelkünkben Isten áldása árad ránk”. – Nem mindig könnyű Isten útján járni, hűségesnek lenni – folytatta. – Nem véletlen a mostani találkozó mottójában olvasható utalás a sportolókra, akik a kitűzött cél elérése érdekében rengeteget edzenek, és képesek sok mindenről lemondani. A hitéletben is így vagyunk ezzel. De Isten sokkal többet ígér az aranyéremnél vagy az első helynél. Ha az ő útján járunk, örök életet kapunk, és itt a földön az Úr békéjét, örömét. Ehhez hitre van szükségünk – tette hozzá a szónok.
Nem könnyű hinni. Az apostolok ezt kérik Jézustól: „növeld bennünk a hitet”, mert még nem tudnak eléggé bízni benne. Az Úr pedig a mustármag hasonlatával válaszol kérésükre: csodálatos távlata van annak, aki hisz, nagy ajándékot készít számára Isten, nagyobbat, mint amit elképzelhetne. Ez az ajándék pedig Isten szeretete, gondoskodása az életünkben – mondta Mohos Gábor.
Tagadhatatlan, hogy létezik az elköteleződéstől való félelem. Pontosabban az attól való félelem, hogy sok mindent nem tehetek majd meg, hogy nem leszek szabad. Pedig Jézus azt mondja: „Azt akarom, hogy az én örömöm legyen bennetek” – emlékeztetett a szónok, majd leszögezte, az elköteleződés jó és szép. Ha Krisztushoz kapcsolódunk, mint szőlővessző a szőlőtőhöz, akkor életet kapunk, és termést is hozunk. Ha Isten hívását elfogadom, belőle táplálkozik az életem.
Mohos Gábor arról is beszélt: a keresztény hit, a keresztény élet kezdete az, hogy Isten már elköteleződött irántunk. Ember lett, vállalva az emberlét fájdalmát is, azért, hogy velünk legyen. Végigjárta az emberélet útját, ismeri azt. Ezért rábízhatom magam, ő tudja, mitől lesz igazán boldog az életem. A püspök a papi hivatás melletti döntése idejére emlékezve elmondta: „Sok kérdés merült fel bennem, de azt biztosan tudtam, hogy Jézus jót akar nekem. Úgy gondolom, amikor Isten meghív, a helyemre kerülök: tulajdonképpen a boldogság útjára hív. Arra a boldogságra, amely szívünk legmélyebb vágya, olyan vágy, amit már meg sem merünk fogalmazni.”
Mohos Gábor a beszéde végén kérte a mindenható Istent, hogy minden jelenlévőt segítsen ezen az úton.
A szentmisén a későbbiekben már kibújt a nap a felhők mögül, és felragyogott a szivárvány, ami a Bibliában a szövetség jele. A szertartás végén Palánki Ferenc püspök adott áldást, akit ezüstmiséje alkalmából köszöntöttek. A nagymarosi találkozón a nap folyamán a fiatalok különböző fakultációkon, imaműhelyeken vehettek részt.
Egy közismert mondással indította a pódiumbeszélgetést Süveges Gergő: Két dologért hajlandó egy nő mindenre: azért, hogy ne legyen gyereke, és azért, hogy legyen. Beszélgetőpartnerei vitatták ezt a kijelentést, rámutatva arra, hogy keresztényként a „minden” alapvetően megkérdőjelezendő. Ugyanakkor hangsúlyozták, mennyire fontos, hogy hathatós segítséget kapjanak azok a párok, akik ezen a téren is csak a hitükkel összeegyeztethető megoldásokat tartják vállalhatónak.
Taller Borbála bemutatta azokat a módszereket, amelyek orvosilag és etikailag is teljes mértékben elfogadhatók. A Katolikus Szeretetszolgálat sok-sok házaspár gondjára válaszolva – ötből egy pár érintett – az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával 2018-ban indította el a „Természetes gyermekáldás” elnevezésű projektet, amely ismerteti ezeket a módszereket. A cél, hogy a szakemberek és a laikusok egyaránt megismerhessék azokat a megoldási lehetőségeket, amelyek sem az orvosoknak, sem a pácienseknek nem okoznak egészségügyi vagy lelkiismereti problémát.
E módszerek közé tartozik a NaPro Technológia, valamint a FEMM Health protokoll, melyek segítenek feltárni a gyermekáldás elmaradásának okait, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a gyermekek a Katolikus Egyház által elfogadott módon, természetes úton foganhassanak meg – mondta Taller Borbála.
A szeretetszolgálat orvosokat és segítő szakembereket képez, akik mindennapi munkájuk során megismertetik ezeket a lehetőségeket az érintettekkel. A projekt keretében a Magyarországon elérhető termékenységi ciklustáblázatok (Billings Ovulációs Módszer, Creighton-módszer, FEMM Health és Sensiplan) vezetését is tanítják, és elősegítik az érintett szakemberek együttműködését.
Taller Borbála elmondta: a NaPro Technológia és a FEMM Health protokoll is azon az elven alapul, hogy a nőnek meg kell figyelnie a saját ciklusát. A kutatások már bebizonyították, hogy a női nemi ciklus kellő megfigyelésével és értékelésével, egészségtudatos magatartással nemcsak a cikluszavarok és a meddőség előfordulási gyakorisága csökkenthető, hanem más működési rendellenességek és gyakori betegségek (például a testsúlyproblémák, az inzulinháztartás zavarai, a hangulatzavarok) esetében is jelentős eredményeket lehet elérni.
A Záhonyi házaspár, Kata és Lajos tanúságot tettek saját útjukról. Nekik a NaPro Technológia segítségével született gyermekük. 2006-ban kötöttek házasságot, és az évek múlásával egyre súlyosabban merült fel bennük a kérdés, hogy a Jóisten miért nem ad nekik gyermeket. Az orvosok „a nehezített megtermékenyülés” esetét állapították meg náluk, s a vizsgálatok eredménye mindig az volt, hogy a mesterséges megtermékenyítést javasolták a házaspárnak. Miután tudomást szereztek a NaPro Technológiáról, felvették a kapcsolatot Schaffler Orsolyával, a Creighton-módszer hazai oktatójával, és Kata elsajátította az eljárást. Ennek alkalmazásával a kezelések után végül megtörtént a „csoda”: megszületett a kisfiuk.
Fontos, hogy a NaPro-módszer alkalmazása során nemcsak a testi, hanem a lelki tényezőkre is nagy hangsúlyt helyeznek. A sok éve gyermektelenséggel küzdő házaspárok helyzete igen nehéz, ezért fontos, hogy lelki segítséget is kapjanak.
•
Schaffler Orsolya Gyermekáldás természetesen – Beszélgetések a NaPro Technológiáról című kötete megvásárolható az Új Ember könyvesboltban (Budapest V. kerület, Ferenciek tere 7–8. Nyitvatartás: hétfő, kedd, csütörtök, péntek: 9–17 óráig; szerdán 10–18 óráig), vagy megrendelhető az Új Ember online könyváruházban.
Jó egy olyan városban élni, ahol egyszer itt, másszor ott szól a muzsika: zongora, hegedű, ütősök, fúvósok, tárogató hangja. Beszélgető emberek, játszadozó kisgyerekek, sétáló idősek, egymást üdvözlő párok mindenütt. A tereken felállított színpadokon táncolnak, énekelnek a fellépők. A kulisszát szépen felújított épületek, gondozott közterületek adják. A városi környezet egyszerre beszél a történelmünkről és az ember munkájáról, akinek erőfeszítései révén méltó módon maradhatott fenn ez az örökség. Pécsen, a Katolikus Társadalmi Napokon (Kattárs), a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) rendezvényén jártunk.
A város számos eseménynek adott otthont ezen a szeptember végi hétvégén: a Pécsi Napok, a Tanulók Fesztiválja, az Országos Roma Folklórfesztivál és a Borfesztivál mellett kapott helyet a Kattárs. A püspöki kar hetedik alkalommal szervezte meg ezt a többnapos rendezvénysorozatot, amelynek legfőbb célja, hogy bemutassa és kézzelfoghatóvá tegye az érdeklődők számára az Egyház társadalmi tanítását. A Széchenyi, a Jókai, a Színház és a Dóm téren, de városszerte sok más helyszínen is több mint száz program nyújtott betekintést az Egyház szociális, karitatív, oktató-nevelői és teremtésvédelmi szolgálatába.
A Kattárs ezen a hétvégén közös gondolkodásra hívta az érdeklődőket. Hogyan alakul a jövőnk? Lesznek-e erőforrásaink, egészségünk, javaink, biztonságunk? Mi lesz a természeti környezetünkkel? Részt vehetünk-e a jövő formálásában? Ezeket a kérdéseket állították a rendezvény középpontjába, ráérezve arra, mennyi aggodalommal, szorongással és ugyanakkor várakozással tekintünk előre. Neves előadók részvételével konferenciát tartottak és számos pódiumbeszélgetést, fórumot szerveztek a hétvége során. A témához kapcsolódó kérdéseket a különböző művészeti ágak nyelvén is igyekeztek megközelíteni.
Ki kell lépnünk a templomok falai közül. A város terein, a kávéházak teraszán kell találkoznunk az emberekkel, ott, ahol a mindennapjaikat élik – mondta Nyúl Viktor, a Pécsi Egyházmegye pasztorális helynöke, miközben körbemutatott a Széchenyi téren felállított sátrakon. A Jókai utcában is mintegy 40 sátor állt, ahol az oktatás-nevelés, az idősgondozás, a szeretetszolgálat, a szenvedélybeteg-segítés, a fogyatékossággal élők gondozása és a hitoktatás terén szolgáló egyházi intézmények és szervezetek képviselői fogadták az érdeklődőket. Beszélgetni invitálták a járókelőket, felkészültek, készségesek, nyitottak voltak. A Széchenyi téren és a Színház téren felállított két színpadon a Pécsi Egyházmegye oktatási-nevelési intézményei és művészeti csoportjai adtak műsort.
A megnyitót a Széchenyi téren tartották. A színpadon Székely János püspök, az MKPK Caritas in Veritate Bizottságának elnöke, Udvardy György veszprémi érsek, a Pécsi Egyházmegye apostoli kormányzója, Páva Zsolt, Pécs polgármestere, valamint Boros Misi ifjú zongoraművész, a Kattárs ifjúsági védnöke mondott köszöntőt. A Nemzeti Táncszínház rögtön utánuk következő néptáncrapszódiája, majd este a Caramel-koncert sok arra járót marasztalt a téren. „Láttam, hogy fiatalok jönnek ide, anyukák állnak meg a kisgyerekeikkel, idősek ülnek le a székekre. Egyre nagyobb sokaság veszi körül a Szentháromság-szobrot. Nézték a táncot, hallgatták az éneket. Az emberek valamiért jönnek, keresnek valamit. Érdekli őket a néptánc, a Caramel-koncert. De ott van az evangélium is. Itt a lehetőség, hogy jó élményt szerezzünk nekik, hogy megtapasztalják a szép ünnep, a közösség, a találkozás, az együtt gondolkodás örömét. Ez jó” – fogalmazott Udvardy György. A vendéglátó főpásztor szerint mindaz, aminek itt tanúi vagyunk, leképezi a világ és az evangélium kapcsolatát. „Idehozzuk azt a kincset, tudást, amit a hitünk révén ismertünk meg. Felkínáljuk azt, ami megkülönböztető sajátosságunk. Nem adhatunk pontos leírást arról, milyen lesz a jövő. De megmutathatjuk, mi mindennek kell jelen lennie benne ahhoz, hogy emberhez méltó legyen, és lehetőséget adjon az olyan életre, amely a teljes embert és végső célját szolgálja. Különböző szakterületek képviselői gondolkodnak a jövőről, de mindannyian a saját köreiken belül teszik ezt, a saját kategóriáikat szem előtt tartva. Mintha hiányozna az összekötő szövet, az a szemléletmód, amely az ember egészére tekint, minden igényét, valamennyi dimenzióját figyelembe véve. Az Egyház az evangélium talaján állva képes erre, mégpedig az emberi méltóság, az igazságosság, a közjó, a testvéri szolidaritás és a szubszidiaritás elveire épülő társadalmi tanítása segítségével.”
Milyen lesz a jövő? Mit vetítenek előre a ma tapasztalható gondjaink? Gaál Gyula rendőr ezredes, a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság rendőrségi tanácsadója, a Nemzetvédelmi Egyetem előadója kulcsfogalmakat sorolt: erősödő terrorizmus, kibertámadások, szervezett bűnözés, ellenőrizetlen, tömeges migráció, túlnépesedés, éghajlatváltozás, apadó ásványkincsek, az édesvíz hiánya, a fertőző betegségek terjedése – ezek lesznek a legfőbb problémák, amelyekkel a jövő nemzedékeknek szembe kell nézniük. Jancsák Csaba szociológus még kiegészítette mindezeket „az értékelő ember” válságával, a fiatalság mentális zavartságával és a fogyasztói mentalitás térnyerése okozta kihívásokkal.
A Kattárs nem állt meg a diagnózisnál. Sokan sokféle véleményt, ötletet fogalmaztak meg, lendületet, reményt és erőt adó gondolatokat, amelyek alapot jelenthetnek az építkezéshez. Székely János arra hívta fel a figyelmet, hogy a szép és élhető világ, amelynek mi is a haszonélvezői vagyunk, nem magától jön létre és marad fenn. Ehhez szükség van ránk, emberekre, akiknek a szívében megszületik a vágy, hogy áldozatot hozzanak a megteremtéséért és a megőrzéséért. „Mindannyian kellünk ehhez. Az álmaink, a tetteink, a szeretetünk, a hitünk. Mindez a szépség és jóság az emberi szívben kezdődik, amely megérintődik, és átalakítja az életet. Ahogyan a szentmisén átváltozik a kenyér és a bor, úgy mi is átváltozunk. Egymás testvéreiévé, testvéri világgá válunk.”
Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár minden keresztény hívőt arra kért, álljon ki a hitéért, a keresztény értékekért. Ne várjanak a vezetőikre, hanem ébredjenek rá a saját felelősségükre. Ne engedjék, hogy a píszí világnak való megfelelési kényszer határozza meg az életüket, és ne mérlegeljék, hogy tanácsos-e szembehelyezkedni a napjaink világát meghatározó szemlélettel. „Rajtunk múlik, össze tudunk-e fogni, képesek vagyunk-e mozgósítani a tartalékainkat, hogy továbbvigyük az élet kultúráját, és megmaradjunk nemzetünkben, kultúránkban” – mondta az államtitkár.
Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek is a felelősségünket hangsúlyozta: A jövőt nem lehet megjósolni, de az bizonyos, ha nem lesznek hívő emberek, embertelenné válik a világ. A hitünk az, ami arra ösztönöz bennünket, hogy többet vállaljunk, mint az eszem-iszom világ. A hit Jézus Krisztusban tanúságtételre kötelez bennünket, szóban és tettekben. Így lesz a jövő emberséges, és így tölti be az Egyház a hivatását.
Veres András győri megyéspüspök, az MKPK elnöke a Szentírás vasárnapi szentmise homíliájában arról tanított, hogy hívő életünk számára a kinyilatkoztatás nem csupán vallásos ismereteket ad, hanem megmutatja a Krisztus-követő élet normáit is, és eligazítást nyújt a mindennapi életre vonatkozóan.
Török Csaba teológus, egyetemi tanár A jövő feszültségében – A személyes létezés jövőépítő művészete egy elszemélytelenedő világban címmel tartott előadást. Arra a következtetésre jutott, hogy nem az a kérdés, milyen lesz a jövő, hanem az, hogy miként válunk képessé a jövőre, s ehhez hogyan kell megváltoznunk. A jövő küszöbén a valóság elfogadásával léphetünk át – hangsúlyozta. El kell sajátítanunk a sok szempontból való látás képességét. A látni-ítélni-cselekedni elvét kell követnünk, és mindig törekednünk a dialógusra, a közösségépítésre. Emellett a problémák szőnyeg alá söprése helyett vállalnunk kell a konfliktusokat.
Készen állunk-e erre? – tette fel a kérdést Udvardy György, és arra figyelmeztetett, a jövő bennünk van. A mi céljaink, döntéseink, álmaink, cselekedeteink határozzák meg. Készek vagyunk tenni a jövőért?
A Kattárs nyújtotta élmények, a közös gondolkodás, a találkozások, a beszélgetések remélhetőleg sokakat ösztönöznek cselekvésre. Veres András arra figyelmeztetett, hogy Isten országának építése nehézségekkel jár, sőt harccal és küzdelemmel. A főpásztor szerint könnyű és kényelmes azt gondolni, kicsik vagyunk, ezért csak keveset tudunk tenni. Mi többre vagyunk hivatottak, a nagylelkű odaadásra.
Az esemény résztvevőinek búcsúzóul Udvardy György házigazda gondolatai adtak megerősítést: „Szentmisével adtunk hálát ezért a három napért, amelyben reményt és bátorítást nyertünk. Dicsőítettük az életünket és társadalmunkat formáló Istent, megéltük és megéljük jóságát, irgalmát, szeretetét. Óriási biztonságot kaptunk az életünkhöz. Nem ismerjük minden kérdésre a megoldást, de reméljük, megerősödött bennünk az együttműködési készség, és sokkal nagyobb lelkesedéssel, öntudattal tudunk majd tenni a jövőért.”
A magyar Cursillo, amely ma már minden egyházmegyében jelen van, sőt, a felekezeti határokat is átlépte; idén harmincéves. Világi elnökét, Várdai Juditot kérdeztük róla.
Székely János püspök a honlapjukon azt írja a Cursillóról, hogy a karizmájából olyan más közösségi mozgalmak merítettek, mint a Házas Hétvége, az Antióchia, a Neokatekumenális Út és a MÉCS. Mit gondol, melyik mit? Hogyan viszonyul a Cursillo a többiekhez, és melyek az összetéveszthetetlen ismertetőjegyei?
– A Neokatekumenális Út és a Házas Hétvége alapítói korábban cursillót végeztek, és ez a mozgalmaikban is éreztette a hatását. A Cursillo összetéveszthetetlen jegye, hogy senkit sem akar kiragadni a saját közösségéből, sőt, a Cursillón részt vetteket visszaküldi „a saját négyzetméterükre”, közösségeikbe, plébániájukra, munkahelyükre, hogy tartóra tett lámpásként ott világítsanak. Persze ha nincs közösségük, megmaradhatnak a Cursillóban, de arra buzdítjuk őket, hogy gyűjtsenek maguk köré négy-öt hasonlóan gondolkodó embert, alapítsanak velük kiscsoportot, és együtt mélyüljenek el a hitben.
Nálunk központi szerepe van az apostolkodásnak, de sajátos, úgymond civil módon. Először barátkozz, igazán ismerd meg a másikat, örömét-bánatát egyaránt. Később aztán lehet, hogy rákérdez majd, mitől vagy te vidámabb, mint az átlag, és akkor elmondhatod neki, hogy Istentől kapod az erődet. Ezt úgy is szoktuk mondani, hogy az új barátaidat vidd el a régihez: Jézushoz. A Cursillo a baráti kapcsolatokra épül; a barátokra, akik igazán értik egymást, és bármiről őszintén beszélhetnek egymással. A MÉCS-et kevéssé ismerem, az Antióchiáról viszont tudom, hogy a stílusa, a hangulata hasonló a Cursillóéhoz. De míg az a középiskolás és az egyetemista fiataloknak szól, addig mi a 25 év fölöttieket várjuk. Ennek az a magyarázata, hogy felnőttként már mindenkiben van egy adag sebzettség. 25 fölött a többség már meg-megkérdezi magától, miért kellett csalódnia szerelemben, barátságban, miért nem valósultak meg bizonyos álmai. Óriási ereje van, amikor valakinek ebben az állapotban azt mondjuk: Téged, személy szerint téged szeret az Isten, veled hordja a keresztet, és ha minden nehézségedet átadod neki, segíteni fog. Sokan számolnak be arról, hogy a Cursillo átalakította az istenképüket. Míg korábban egy büntető Istenben hittek, addig nálunk a pártfogójukat ismerték föl benne.
Mi az Ön története a Cursillóval? Hogyan találkozott vele, mi ragadta meg benne, és hogyan vált annyira elkötelezetté, hogy vezető lett?
– Egészen röviden szólva: ez az életem. 1994-ben találkoztam a Cursillóval. Előtte a Házas Hétvége tagjai voltunk a férjemmel, és a Neoka-tekumenális Út alkalmain is megfordultunk. De mivel kicsik voltak a gyermekeink, az nem ment, hogy mindketten egyszerre ne legyünk otthon hétvégenként. Mivel a Cursillo-hétvégékre külön várják a nőket és a férfiakat, amíg én ott voltam, a férjem vigyázott a gyerekekre. Azon a hétvégén ütött szíven a már előtte is sokszor hallott mondat, hogy személy szerint engem nagyon-nagyon szeret az Úristen.
Van egy régi imádság, amit cursillón szombat délután szoktunk imádkozni; ez ma, rektorként, azaz hétvégevezetőként is a kedvencem. Ez volt az, ami akkor annyira mélyen hatott rám, és még jó ideig ott tartott a kápolnában. Számomra arról szól, hogy Isten olyan, mint egy barát, akit minden örömöm és bánatom érdekel.
Később a férjem is elment cursillóra, és őt is megragadta. Kezdettől fogva világos volt számunkra, hogy ebből küldetés következik. A megrendítő alapélményünket tovább akartuk adni. Fontos, hogy együtt járunk ezen az úton, és sokat beszélgethetünk az ajándékokról, amiket a cursillókon kapunk. Javította a házasságunkat, hogy a közösség tagjai lettünk. Mindig jó érzés volt tudni, hogy a másik biztos háttér, hogy a közösségi életünk és a házasságunk szorosan összefonódik. És mindmáig éltető erő számunkra a kiscsoportunk, ahol kéthetenként összejövünk imádkozni, a hitünkről beszélgetni.
Mélyen hiszem, hogy aki találkozik a Cursillóval, annak jobbá válik az élete. Nem azért, mert gazdagabb vagy szerencsésebb lesz tőle, hanem mert elfogadóbb. Akár a keresztjeit, akár a többi embert illetően.
Miért mondják azt, hogy a Cursillót „elvégzi” valaki? Mire utalnak ezzel a furcsa szóval? Arra, hogy itt valamilyen tudásanyag elsajátítása történik? Vagy valamilyen, gondolkodásukat, életszemléletüket átalakító „végzettséget” szereznek vele a résztvevők? Esetleg olyasmire képesíti őket a Cursillo, amire addig nem voltak képesek?
– A cursillo szó jelentése az, hogy tanfolyamocska. A kereszténység tanfolyama. Arra oktat ugyanis. Egyrészt papok által elmondott beszédek révén, amelyek kegyelemről, szentségekről, bűnre vezető, kísértő alkalmakról szólnak, és arról, mi a bűn gyógyszere, a nehézségek megoldása. Elhangzanak tehát a hitigazsá-
gok, de civil tanúságtételek is, bukdácsolásokról, mélységekről.
Minden cursillóra három hónapon át készülünk. Gyakran mondják, hogy „titkolózunk”, amikor ezekről a hétvégékről kérdeznek. Részleteket valóban nem árulunk el, mert a cursillo alapvetően élmény. Ahogyan egy táj szépségét, egy étel ízét nem lehet elég jól leírni, szavakba foglalni, a Cursillo-élményt is meg kell élni ahhoz, hogy igazán megértse valaki. Ezért mindenkit csak egyszer hívunk meg, a Cursillót nem lehet újra meg újra elvégezni. Viszont az az egyetlen élmény beleég az ember lelkébe. Tábor-hegyi megtapasztalás, mint a tanítványoknak Jézus színeváltozása volt.
Mi lehet az oka, hogy a romák körében annyira népszerű a Cursillo, hogy ők annyira a magukénak, magukhoz illőnek érzik?
– Talán a spanyol eredete a magyarázat, mert ők is spanyol stílusúak: a barátság, az érzelmek kivételesen fontosak számukra. Ritkán szervezünk csak roma cursillókat, mert fontosnak tartjuk az integrációt. Vegyes csoportokban viszont kiváló lehetőség kínálkozik egymás megismerésére. Számunkra ajándék annak megtapasztalása, hogy cigány testvéreink egészen mások, mint amilyennek a világ mondja őket. Jó a társaságukban megtapasztalni, mit jelent testvérként együtt élni. Azt, hogy az Úristen előtt egyek vagyunk, rangok és titulusok nem számítanak.
Elgondolkodtató, hogy mennyire különböző élmény lehet különböző mozgalmak ajtajain át belépni ugyanabba a nagy egyházi közösségbe. Én például sokévi ministrálás és Regnum-tagság után vetődtem el annak idején az Antióchiába, és óriási élményt jelentett számomra, hogy valami ennyire magával ragadó, ennyire magas hőfokú és a testvéri közösség extatikus élményét adó lehet. A Cursillo milyen alapélményt kínál a katolikus identitásról?
– A résztvevők visszajelzései szerint nagy-nagy barátságot, őszinteséget tapasztalnak meg nálunk. A papok az életükből vett példákkal világítják meg a mondanivalójukat, és ettől emberszagúvá válik, amit mondanak. A cursillókon idegen emberek élnek meg lelki összhangot. És mivel ez mindig így van, pedig mindig mások és mások az érkezők, az atyák, a szervezők, ez csak a Szentlélek műve lehet.
Mit tesz a Cursillo egy olyan jelentkezővel, aki addig nem is hallott a kereszténységről? Illetve egyáltalán várnak-e ilyen érdeklődőket? Mert olyat is olvastam, hogy csak már eleve keresztények vehetnek részt cursillón.
– Kezdetben így volt. Először ugyanis azt tekintettük a fő célnak, hogy „a vasárnapi keresztényeket” elkötelezettebbé tegyük. De aztán változott a helyzet és a felfogás, Spanyolországban is, nálunk is. Ma már sokkal szélesebb réteget szólítunk meg, mert egyre több a kereső ember. Három-öt ilyen mindig van a résztvevők között. Tőlük csak azt várjuk, hogy nyitottak legyenek. Hiszen a börtönökben is jelen vagyunk, ahol az esetek jelentős részében semmilyen vallási előképzettségre nem számíthatunk.
Ott milyen megfontolásból szerveznek cursillókat?
– A börtön reménytelenségét akarjuk felülírni. Mondják, hogy aki hosszabb időre bekerül, az általában rosszabb – keserűbb, kiábrándultabb – emberként szabadul. Értékeket próbálunk felmutatni a szabadságvesztésüket töltőknek, hogy az alapmotivációjukká a jobbá válás váljon.
Négy-öt évvel ezelőtt kezdtük, és egyelőre kuriózum vagyunk odabent. Megkedveltek bennünket az intézmények, mert az a tapasztalatuk, hogy jó hatással vagyunk a fogvatartottakra.
Református és evangélikus cursillo is van már. Ennek mi a háttere, és Ön szerint milyen szerepe lehet az ökumené, azaz a keresztény egységtörekvések szempontjából?
– Időről időre felhívtak evangélikus és református testvérek, hogy részt vehetnének-e cursillón. Én pedig azt válaszoltam, hogy ha nyitottak, és mindenen – a miséken és a szentségimádáson is – részt vesznek, örömmel várjuk őket. Így kezdődött. Aztán a nálunk végzettek maguk is cursillókat kezdtek szervezni, amelyekre már a saját lelkészeiket hívták meg. Azóta természetessé vált az együttműködés, közös találkozók szervezése. Szerintem ezek hozzásegítenek ahhoz, hogy egyre jobban megélhessük a felekezeteken túli egységünket.
A főpásztor a nagy létszámú asszisztencia, a diakónusok, lektorok, akolitusok és jelöltek hosszú bevonulása után elmondja, mekkora öröm számára, hogy püspökként szent szolgálatba lépőket avathat. És nemcsak az ő számára, hanem a családok, az egyházközségek, az egyházmegye és általában az egész egyházi közösség számára is. A főangyalok ünnepének vigíliáján kérjük ma ehhez az angyalok támogatását, teszi hozzá.
Aztán elhangzik az olvasmány Dániel könyvéből az ég felhőin érkező Emberfiáról és a neki adott hatalomról. A szentlecke a Jelenések könyvéből való; Mihálynak és angyalainak a sárkánnyal, azaz az ördöggel és angyalaival vívott harcáról, a sátán legyőzéséről szól. Végül pedig következik az evangélium: Jézus és Nátánáel párbeszéde, amelyben szintén szóba kerülnek az angyalok.
Ezután felszólítják az avatásukat kérőket, a lektor- és akolitusjelölteket, hogy lépjenek elő, egyenként, név szerint. Amikor valaki a nevét hallja, „jelen”-nel kell válaszolnia. Ennek ünnepélyessége engem A Pál utcai fiúk seregszemléjére, „itt vagyok”-jaira emlékeztet. Elszántságot érzek ki belőle.
A prédikáció az angyalokról szól, a jókról és a rosszakról egyaránt. A főangyalokról: Mihályról (az egyházmegye védőszentjéről), Gáborról, Rafaelről, Jézusnak az angyalokhoz fűződő kapcsolatáról és a démonokkal való küzdelmeiről. Majd Szent Ágostont idézi a püspök: az angyal elnevezés hivatást és feladatkört jelent. „Angyaloknak”, Isten hírnökeinek kell lenniük a ma avatandóknak is: a lektorok hivatása az, hogy állandó szolgálattevőkként felolvassák Isten üzenetét, az akolitusoké pedig az, hogy eucharisztikus lakomában részesítsék testvéreiket. Az is fontos feladatuk, hogy segítsék a plébánost a közösség formálásában. Jézus evangéliuma hiteles hírnökeinek kell lenniük.
*
A 23 lektor és a 32 akolitus fehér ruhában egyenként a püspökhöz lép, elé térdel. A lektorok Bibliát vesznek át tőle, e szavak kíséretében: „Vedd a könyvek könyvét, a Szentírást, hirdesd hűségesen Isten igéjét, hogy egyre jobban életté váljék az emberi szívekben.” Az akolitusok megfogják a főpásztor által nyújtott kelyhet, miközben ezt hallják tőle: „Vedd ezt az Eucharisztia ünneplésére előkészített kelyhet, és úgy élj, hogy méltóképpen szolgálhass az Úr és az Egyház asztalánál.”
*
A frissen felavatott akolitusok meglepetésként virággal kedveskednek a házastársuknak. Óriási mozgás indul meg, hogy minden érintett odaérjen a virágjáért, és mások – szülők, gyerekek, rokonság – sem tétlenkednek: odarohannak fotózni vagy csak azért, hogy a közelben legyenek a meghitt pillanatokban. Olyan érzésem van, mintha iskolai ünnepélyen, bizonyítványosztáson lennénk, mindenki izgatott, lelkes, és személyes ügyként éli meg, ami történik. A családoknak ez az intenzív bevonódása azt jelzi számomra, hogy valami, amire hosszú időn át úgy tekintettünk, hogy az „a papok dolga”, egyre inkább közösségi és családi üggyé válik, ami a mi aktivitásunkat is igényli.
„Ez a mai alkalom egyházi életünk súlyponti eseményeinek egyike, akárcsak a papszentelés – mondja a püspök zárásként. – Az angyalok Isten arcát szemlélik, ő pedig rájuk sugározza szentségét, amely tükröződik az arcukon. Legyen ilyen arcuk a ma avatottaknak is. És a papok segítőiként mindannyian találják meg a helyüket, a feladatukat az egyházközségekben.”
*
Nagy örömmel vesszük észre egymást Oszwald Ágival, akit még az Antióchiából ismerek. Akárcsak a férjét, Haszara Jancsit, akit épp most avattak akolitussá. A következő percekben rá várakozunk a sekrestye bejáratánál, de hiába, mert közben ő a többiekkel az oltárnál fényképezkedik. Amikor végül magunkhoz integetjük, János kissé ijedt arccal fogadja, hogy írni akarok róla, de gyorsan megnyugtatom: nekem elég az is, ha csak gratulálok, nem akarom elrontani ezt a szép estét. Örömmel látom, hogy ettől megnyugszik, sőt már ő nyugtatgat engem: pár szót szívesen mond a dologról.
Pécelen Ágival tagjai egy családos közösségnek, ott kérték föl, hogy végezze el a lektor-, majd az akolitusképzést. Ő úgy élte meg ezt, hogy magától az Úrtól érkezett hívás, személyes megszólítás volt. Sokat kapott a képzéstől, tudás és lelkiek terén egyaránt. Korábban visszahúzódó, zárkózott volt, és nem kapcsolódott be tevékenyen az egyházközség életébe. (Mivel görögkatolikus, amúgy is hol ide, hol oda járnak vasárnaponként.) Most viszont már minden adva van ahhoz, hogy többet tegyen a tágabb közösségéért.
Az Adj esélyt az éveidnek! című kampányrendezvényt a Katolikus Szeretetszolgálat és a Székesfehérvári Egyházmegye szervezésében tartották, a város önkormányzatának támogatásával.
Az Alba Plaza előtti téren Magyarország Átfogó Egészségvédelmi Szűrőprogramjának (MÁESZ) szűrőkamionjában számos vizsgálat elvégeztetésére nyílt lehetőségük
az érdeklődőknek. Dankovics Gergely, a MÁESZ programigazgatója a rendezvény elején elmondta, a 2010 óta működő akciónak Székesfehérvár az 1835. állomása. A kamionban ma már 37-féle szűrővizsgálatot végeznek, 3D anatómiai mozisátruk és az egészséges életmód kialakítását segítő tanácsadási szolgáltatásuk van, illetve újraélesztési bemutatót is tartanak.
Köszöntőbeszédében Spányi Antal megyéspüspök, a program házigazdája azokra a családokra hívta fel a figyelmet, amelyek Alzheimer-kórban vagy demenciában szenvedő beteget ápolnak, és nem tudják, mit tegyenek megöregedett családtagjukkal. „Szívből kívánom, hogy mindannyian gyarapodjunk tudásban, megértésben; és összetartó közösségben próbáljunk megküzdeni azzal a bajjal, amivel előbb-utóbb szembe kell néznünk ” – mondta a főpásztor.
Az Alzheimer-világnap színpadi programjait a Városház téren tartották. Cser-Palkovics András polgármester köszönetét fejezte ki azért, hogy összefogással létrejöhetett ez a figyelemfelhívó rendezvény a legelesettebbekért. „Az emberségről, a lélekről, a szellemről és a tudásról is szól a mai nap” – jelentette ki a városvezető.
Horváth Anikó, az Emberi Erőforrások Minisztériuma Idősügyi és Nyugdíjbiztosítási Főosztályának vezetője tájékoztatta a jelenlévőket arról, hogy a világon közel 50 millió, Európában 6,4 millió, Magyarországon pedig 250 ezer a regisztrált demens, illetve Alzheimer-kórban szenvedő betegek száma. Megköszönte, hogy Székesfehérvár sokat tesz az idősekért, amiért 2018-ban elnyerte az Idősbarát Önkormányzat díjat. Arról is szólt, hogy az Idősek Tanácsának tagja, Monspart Sarolta tájfutó kezdeményezésére 2017-ben létrehozták a gyalogló idősek klubjainak hálózatát, továbbá hogy a demenciával élők ápolásában az országszerte megtalálható Alzheimer Cafék programjai is sokat segítenek.
* * *
A színpadi produkciók között elsőként Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színészt, érdemes művészt hallhatták a jelenlévők. Elmondta, hogy a demenciáról szóló, Batang felé című tragikomédia főszereplőjeként a darab turnéja során a program támogató szószólója lett, bemutatva, hogy a demencia világa nem feltétlenül sötét időszak az ember életében. Sok humorral, érzelemmel és emberséggel együtt lehet élni vele. Koltai Róbertet zongorán kísérte Darvas Ferenc Erkel Ferenc-díjas zeneszerző.
A téren tematikus sátrakat állítottak fel, ahol a demencia megelőzésével és kezelésével kapcsolatos információkkal várták az esemény résztvevőit. Bemutatkoztak különböző intézmények és szervezetek, emellett pedig táplálkozási tanácsadás, agytorna, mozgásos program és zeneterápia várta az érdeklődőket.
A téren a programok Alzheimer-sétával és „szenior- örömtánccal” végződtek. Az idősek és a fiatalok betáncolták a Városház teret, zárás-ként pedig egyszerre kiáltották: „Adj esélyt!”
* * *
A Városháza dísztermében konferenciát szerveztek orvosok, a szociális ágazatban dolgozók, ápolók és családgondozók részvételével. Radnainé Egervári Ágnes, a Katolikus Szeretetszolgálat főigazgatója elmondta: sajnos a demencia nem válogat, mindannyiunk családjában találunk érintettet. A folyamat azonban megelőzhető. Ehhez arra van szükség, hogy értéknek tekintsük az egészségünket, és odafigyeljünk az életmódunkra.
Székesfehérváron is útjára indítják a DIÓ (demenciainformációs órák) programot, melynek keretében a gondozásról tájékozódhatnak a betegek családtagjai. A szeretetszolgálat vezetője hangsúlyozta: a szociális és az egészségügyi szakemberek összefogására, együttműködésére van szükség a demenciában érintettek életminőségének javítása érdekében.
A székesfehérvi Alzheimer-világnapi programok a belvárosi Szent Imre-templomban szentmisével zárultak. A szertartást Veres András győri megyéspüspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke és Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök mutatta be.
Veres András püspök a szentmisében megemlékezett Mátéról, akit Jézus a vámosasztaltól hívott el. Őt, aki megvetett volt a nép körében – mondta a főpásztor. Hangsúlyozta: Isten irgalmas szeretete nem ismer határokat. Így kell tekintenünk azokra is, akik már nem tudnak tudatos életet élni.
* * *
Az Alzheimer-kór világnapja a Nemzetközi Alzheimer Társaság kezdeményezésére, az Egészségügyi Világszervezet támogatásával megvalósuló programsorozat. Minden évben szeptember 21-én tartják. Magyarországon mintegy 250 ezren élnek demenciával. A regisztrált érintettek száma a hozzátartozókkal együtt meghaladja az egymilliót, ami a teljes magyar lakosság tíz százaléka. Az esetek egyharmada azonban megelőzhető.
Forrás: Bertáné Pintér Katalin/Székesfehérvári Egyházmegye
Az öregedő és az utódlás nehéz gondjával szembenéző István király Intelmeket intézett fiához. A történelemből tudjuk, hogy egy végzetes baleset következtében Imre herceg, édesapja utódjaként, királyként nem tudta megvalósítani ezeket az Intelmeket. A bölcs és országa jövőjéért aggódó István király tanácsai azonban nem vesztek kárba, mert olyan lelki és szellemi értékek fogalmazódnak meg bennük, amelyek nem csak egy adott korra, és nem csupán egy országot kormányzó uralkodóra, hanem minden időre és élethelyzetre érvényesek. Szent István király üzenetei ma is élnek és időszerűek. Sorozatunkban tíz útmutatást emelünk ki és értelmezünk az Intelmek közül, s megvizsgáljuk, mit üzennek nekünk, a XXI. század kezdetén élő embereknek.
Az Úr mondta Péternek, akit a Szentegyház őrzőjévé és tanítójává tett: „Te Péter vagy, és én e kőszálon fogom építeni Anyaszentegyházamat” (Mt 16,18). Kőszálnak önmagát nevezte, és az önmagára épített Egyházat nem fából, sem kőből valónak mondta, hanem szerzett népnek, választott nemzetnek (1Pét 2,9), az Isten hitben kiművelt, keresztségben tisztára mosott, olajjal felkent nyájnak és szentnek nevezte azt az Egyházat, amely majd őrá magára épül.
Szent István korában is sokan voltak, akik az Egyházban hatalmi szervezetet láttak, amely Istenre hivatkozva, Isten nevében uralkodni akar. A király ezért Jézus szavait idézi: Az Egyház nem emberi építmény, szervezet, hanem „Isten tulajdon népe” (1Pét 2,10). Pétert a hite alapján nevezi sziklának (Mt 16,18). Ez a hit elfogadja, hogy az Egyház Jézusra épül, és elválaszthatatlan Jézustól. Szent Péter apostol első levelére hivatkozva azt is kifejezi, hogy az Egyház nem kövekből álló épület, hanem a kegyelem által megszentelt hívek alkotta „szent nemzet” (1Pét 2,9). Az Egyház tagjainak e megszenteltségét is az adja, hogy Jézus Krisztusra épülnek, vele egyesülnek. Szent Pál apostol az Egyházat Jézus Krisztus „Misztikus Testeként” mutatja be, ahol a Fő maga Jézus, a hívők pedig a Test tagjai (Ef 2,21).
Mai világukban is sokféle szemmel néznek az Egyházra. Akik a hit szemével nézik, benne élnek, részesednek kegyelmi adományaiból, azok érzik e szikla erejét, a Misztikus Test kisugárzó hatását. Nem csupán a könyvekből olvassák, hanem saját kegyelmi tapasztalataikból is megérzik megtartó erejét. Az Egyházban kötött házasságok például jobban kiállják az élet viharait. Az Egyházban védelmet találnak a szegények, a betegek. A plébánia ajtaja nyitva áll azok számára, akik menedéket keresnek.
De ma is sokan lehetnek, vannak olyanok, akik nem a hívő ember szemével, hanem kívülről, esetleg tisztelettel vagy talán éppen gyanakodva tekintenek az Egyházra. Kétezer éves múltjával az Egyház valóban tiszteletet ébreszthet a kívülállókban is. Birodalmak, eszmék omlottak össze, tűntek el, de az Ószövetség tíz parancsa és a Jézus által hirdetett szeretetparancs, a nyolc boldogság üzenete kiállta az idők próbáját. Bár az ember gyakran nem e szerint az életet adó tanítás szerint élt, aminek következményeit meg is tapasztalta, értékét – még ha azt megvalósíthatatlannak feltüntetve megpróbálta is kisebbíteni – soha nem vonta kétségbe.
Azok számára, akik az Egyház erejétől félnek, azt üzenjük, hogy az Egyháznak mint Jézus Krisztus misztikus testének a célja nem egy földi birodalom létrehozása, hanem az ember kiteljesedésének, üdvösségének segítése. Ne féljenek az Egyháztól!
Az Egyház olyan lelki ház, otthon, amelynek kapuja nyitva áll minden
jóakaratú ember előtt, hogy védelmet és segítséget nyújtson számukra, tiszteletben tartva kivétel nélkül minden egyes ember istengyermeki méltóságát és szabadságát.
