Az elmúlt években különböző afrikai országokban ünnepelte a húsvétot. Hogyan emlékezik vissza ezekre?
– Afrikában teljesen mások az ünnepek, sok ember, köztük rengeteg gyerek vesz részt a szertartásokon, amelyek így általában tele vannak élettel. Számomra ezek voltak a legszebb húsvétok. A virágvasárnapi körmenet például végighalad az egész településen, mindenki ott van. A keresztút egy egész napon át is eltarthat. Amikor az ugandai Kampalában voltam, a nunciatúra szomszédságában egy nagy templom, egy nagyon jól szervezett plébánia működött, ahol már kora reggel elkezdődött a keresztút, amelyen sok keresztény felekezet tagjai együtt vettek részt. A stációkról a város különböző pontjain emlékeztek meg. Nagyon szerettem a húsvéti virrasztást is, a keresztelőkkel. Hatalmas tüzet raktak, rengeteg fából, egész éjjel égett. Nagy lelkesedéssel zajlott a gyertyás körmenet, ha nem is olyan nagy rendben, mint mondjuk a Szent Péter-bazilikánál. Afrikában egy kicsit másképpen történik minden; türelemmel, más szemmel kell látni, mi a jó benne, mi az, amin változtatni kellene. Amikor úgy láttam, hogy a szentmise előre meg van tervezve, akkor is előfordult, hogy egyszer csak valami más történt. Mit tehettem mást, azt mondtam, rendben, folytassuk hát, és reméljük, az Úr megérti ezt a lelkesedést. Egy részem Afrikában maradt, nagyon szép volt ez az őszinte lelkesedés, a hit megnyilvánulásai.
Hogyan teltek gyermekkorában a húsvétok?
– Emlékszem a családi imádságokra és arra, hogy elvittük a kenyeret a templomba, hogy megáldják. A plébánián tagja voltam a kórusnak, ministráltam is a miséken, a nagyhét, a húsvét idején sok időt töltöttünk ott, minden nagyon ünnepélyes volt, latin himnuszokat énekeltünk, amelyeknek a jelentését csak később értettem meg. Emlékszem a sok süteményre, és hogy az ünnepig meg kellett tartóztatnunk magunkat. A vasárnap családi ünnep volt, esetleg elmentünk meglátogatni más családokat. Húsvéthétfőn már iskolába kellett mennünk, mert előtte, egyházi iskola lévén, a nagycsütörtök már szünet volt.
Hogyan tudjuk valóban átélni a húsvét misztériumát?
– Ha valóban meg akarjuk ünnepelni a húsvétot, időt kell szánnunk a felkészülésre. A Szentatya nagyböjti üzenete kiváló felkészülést ajánl, könnyen elérhető mindenki számára az interneten. Nagyon bensőséges kapcsolat van a húsvét szent három napja és a készület között. Önfegyelemre van szükség, engedni kell, hogy az Úr belépjen az életünkbe. Ez általánosan is igaz a keresztény életre, időt kell szánnunk az elmélyülésre, arra, hogy teret adjunk az Úrnak. Nem az a lényeg, hogy sok imát mondjunk el. Az ókori szerzetesek fohászai olykor nagyon rövidek voltak, mint például ez: „Jézus, könyörülj rajtam!” A rövid imák is megnyitnak Isten irgalmára. Segítenek, hogy tekintetünket és szívünket az Úrra irányítsuk, várva szavára és kegyelmére.
Milyen segítséget kaphatunk az elmélyüléshez?
– Szeretném javasolni Ferenc pápa utolsó, Gaudete et exsultate kezdetű apostoli buzdítását a mindennapok lelkiségéről. Segít felfedezni, hol van lehetőségünk találkozni az Úrral. Leírja például egy családanya életét, amikor egy amúgy is mozgalmas nap után a gyerekek hazatérnek az iskolából, tele vannak energiával, beszélgetni szeretnének az anyukájukkal, és ő, ha fáradt is, nagy türelemmel hallgatja az elbeszéléseket. Ez talán erőfeszítést igényel, amiért az ember nagy árat fizet, de megéri, mert megerősíti a családban a kapcsolatokat. Ha pedig a család boldog, akkor az evangelizáció eszközévé válik. A pápa azzal folytatja, hogy az anyuka délután elmegy vásárolni, és a piacon találkozik egy szegény asszonnyal, akit ismer. Megáll, meghallgatja, megadja neki a tiszteletet. Ez is evangelizáció, mert bátorítja a szegény asszonyt, aki Isten gyermeke. Azt hiszem, ezek azok a kegyelmi pillanatok, amelyeket az Úr mindennap megad nekünk. Ha a nap végén rövid lelkiismeret-vizsgálatot tartunk, erről is elgondolkodhatunk, hogyan teljesítettük az Úr kérését: figyeljünk egy kicsit oda a többiekre. Olyan felkészülés ez, amely megtérést kér, és áldozatot kell hoznunk érte. Ha a gyerek egy órát akar beszélgetni, szeretetre, türelemre, lemondásra van szükség, de ennek a gyümölcsei megnyilvánulnak majd a mindennapi életben, növekszik a kölcsönös szeretet és tisztelet a családban. Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben, néha jól csináljuk, néha kevésbé jól, és ezt meg is bánjuk. Gyakorolni kell annak a művészetét, hogy felismerjük a pillanatokat, amikor az Úr hív minket, és igyekeznünk kell válaszolni a hívásra. Ha mindennap szánunk egy kis időt arra, hogy meghallgassuk az Urat, az megváltoztatja az életünket.
Nagy szükség van erre a változásra a világban, a társadalomban is…
– Tudjuk, milyen gyakran lehet közönnyel találkozni az utcán, a hétköznapokban. Ha igyekszünk pótolni a figyelemnek ezt a hiányát, valamiképpen részt veszünk a világ Krisztusban való teremtésében, mert elvisszük jelenlétét egy olyan világba, amelyben fennáll a veszély, hogy megfeledkezik Teremtőjéről, és a káoszba zuhan. „A természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását” – tanítja Szent Pál. Megváltoztathatjuk a személyes környezetünket azzal, hogy megváltoztatjuk a hozzáállásunkat a teremtéshez és a testvéreinkhez. A húsvéti virrasztásban a keresztség újra megvalósítja az új teremtést Krisztusban, valamint az egoizmus, a szeretet hiánya miatt szenvedő világ újjászületését. A Krisztusban való új élet arra ösztönöz, hogy kis felajánlásainkat Isten kezébe helyezzük. Valahányszor igent mondunk az Úrnak, igent a családra, igent azokra, akiknek szükségük van a rokonszenvünkre, működik ebben az új teremtés, a világ megváltásának misztériuma. A megkereszteltek új életének hite és szeretete nélkül az egoizmus uralkodik, és végül mindent lerombol. Az Úr azonban azért jött, hogy életet adjon, és megújítsa a föld arcát a megkereszteltek életén, példáján keresztül.
Hogyan tudunk megállni, rá figyelni? Mit jelent számunkra ott lenni Jézus keresztjénél? Mit tanít nekünk?
– A felkészülés során kis lépéseket kell tennünk. Megtehetjük például, hogy gyakran és bizalommal imádkozunk, hogy az Úr kísérjen minket a húsvétnak, a Krisztusban való új teremtés kezdetének megünneplése felé. Imádkozunk, hogy a lelki megújulás alkalma legyen, hogy keresztjének és feltámadásának misztériuma járja át viselkedésünket. A szeretet, amelynek szimbóluma a kereszt, alakítsa át hozzáállásunkat Krisztusban, aki benne él Egyházában, és alakítsa át azt is, ahogyan bánunk a környezettel, a közös házunkkal.
Ha megkeresztelkedtünk Krisztusban, fel is támadunk Vele. Ugyanakkor ott van a bűn misztériuma is, tudjuk, hogy mindannyian bűnösök vagyunk. De emiatt nem szabad elveszítenünk a bátorságunkat, mert a Szentlélek segít, mindig emlékeztet minket arra, mit jelent Krisztus az életünk számára. Segít, hogy hasonlóvá váljunk az Úrhoz, nehéz körülmények között is. A feltámadás misztériuma mindig velünk van a keresztségnek köszönhetően, amit néhányan a húsvéti virrasztáson kapnak meg. Jézus halála és feltámadása benne van minden megkeresztelt emberben.
Így könnyebb felismerni és hordozni a kereszteket, legyőzni mindazt, ami a bűnhöz vezet, átalakítani a rosszat a jóval, a feltámadás erejével. Nem hirtelen történik mindez, hanem fokozatosan. A nagyhét liturgiája, hogy segítsen nekünk megérteni Isten tervét, a Kivonulás könyvéből ad elénk szakaszokat, ahogyan a nép elindul Egyiptomból az ígéret földje felé. Nem volt ez könnyű történet: az Úr megszabadította őket a szolgaságból, aztán megadta, ami szükséges volt a túléléshez, de volt sok próbatétel is, és ezek által növekedett az Istenbe vetett bizalmuk. Ez is része az életünk misztériumának. Az Úr megadja nekünk, ami szükséges, hogy szembe tudjunk nézni a próbatételekkel, tanúskodjunk irgalmáról és szeretetéről. Így tudunk Krisztus keresztje előtt, alatt állni.
A világnak nagy szüksége van a feltámadásra. Hogyan tudjuk mi, keresztények a feltámadás reményét közvetíteni a mai világban?
– Az emberek olykor úgy képzelik el Istent, mint egy automatát, amelyikbe ha pénzt dobnak, kiadja az árut. Ez az istenkép teljesen elszakadt Krisztus keresztjétől, ami pedig a teremtés és a megváltás misztériumának szerves része. Ráadásul jó kifogást jelent azoknak, akik nem akarnak hinni: „Imádkoztam, de nem válaszolt.” Hívő emberként lehetőségünk van rá, hogy ilyenkor tanúságot tegyünk az életünkkel. Ha nem kapunk olyan választ, amit szeretnénk, mélyebben beléphetünk, mélyebben kell belépnünk Isten akaratába. Ha például egy családban fogyatékossággal élő gyermek él, imádkozhatunk a csodáért, de lehet, hogy Isten más módon válaszol. Vannak családok, melyek azon keresztül fedezték föl az élet mélyebb értelmét, hogy nem volt meg mindaz, amit az ember látni szeretne egy gyerekben. De jelen volt mindaz, amit Isten konkrétan ad. Gyakran ott van például a hívás egy olyan szeretetre, ami jobban hasonlít Isten szeretetére, ami áldozattá tesz és megszentel. Hosszú távon bizonyos értelemben ez egy nagyobb és erősebb kegyelem, mint a „normális” hétköznapi élet. Nem mindig könnyű felismerni ezeket a pillanatokat, lehet közben harcolni az Úrral, de a végén úgyis az Úr győz. Ha egy probléma nagylelkűbbé tesz, megtanít az önfeláldozásra, akkor abból gazdagodunk, még ha az adott pillanatban ezt nem ismerjük is fel. Idővel aztán talán felismerjük, hogy az Úr nem hagyott el minket, hanem gazdagabbá tett.
Ezek a tanúságtételek, amelyeket azoknak adhatunk, akik távol vannak az Egyháztól: a meggyőződésünk arról, mik a fontos dolgok az életben. A feltámadás misztériuma felé haladva föltehetjük magunkban a kérdést: hányszor tapasztaltuk meg az életünkben a feltámadásban való új élet szikráját? Köszönetet kell mondanunk az Úrnak ezekért a pillanatokért, mert azt jelentik, hogy nem hagyott el minket. A Szentatya is azt kéri tőlünk: „a keresztség erejében váljunk misszionárius tanítványokká”. Ki tudja, milyen találkozásokat készít nekünk az Úr, melyek során kisebb-nagyobb tanúságot tehetünk arról, hogy a feltámadt Jézus működik az emberek között a Lelke által. Kérjük, hogy nyissa meg a szemünket, a szívünket a kis csodákra.
Olyan világban élünk, ami az azonnali eredményeket várja. Ezért elveszíthetjük az evangéliumi magvető türelmét. Az emberi kapcsolatok világában, különösen a családban a gyors megoldások veszélyesek lehetnek. Ha a gyerek rosszul viselkedik, megpróbálhatjuk erővel fegyelmezni, de a türelmes szeretet több gyümölcsöt terem. Ha igent mondunk a keresztségi ígéreteink megújítására vonatkozó kérdésekre, jó, ha a szavainkat konkrét tettek követik. Készüljünk fel a nagyszombatra, gondolkodjunk el azon, milyen lehetőségeink vannak nemet mondani a sátánnak és igent mondani a feltámadt Jézus Krisztusban való új életnek. Konkrét döntéseinkkel megújulunk Krisztusban és részt veszünk az Egyház, Isten népe és saját életszentségünk megújításában.
A konferencián Szabó Imre agrártörténész, Tóth Sándor költő, publicista és Mózessy Gergely püspöki gyűjteményigazgató, levéltáros tartott előadást. Az Egyetemi templomban Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök mutatott be szentmisét Cserháti Ferenc püspökkel, Dékány Árpád Sixtus ciszterci szerzetessel, korábbi zirci apáttal, Marton Zsolt rektorral, Ugrits Tamás pasztorális helynökkel, valamint egyházmegyés papokkal együtt.
A tudományos konferencián Mózessy Gergely püspöki levéltáros elnökölt, aki köszöntőjében elmondta: Prohászka Ottokár természetszemlélete és -misztikája a püspök halála után a pályájával foglalkozó tudományos kutatások homlokterébe került. Prohászka és a természet kapcsolatát érdemes több oldalról is megvizsgálni, ezért felkértek egy agrárszakembert arra, hogy mutassa be, milyen is volt az a táj, amelybe a püspök megérkezett.
A Fejér megyei természeti viszonyok alakulása a XIX. század végén és a XX. század elején hatással volt Prohászka püspökre is – hangsúlyozta előadásában Szabó Imre agrártörténész. „Fejér megye olyan jelentős természeti változáson ment keresztül, amely akkoriban egyetlen más megyére sem volt jellemző. Az utak megépítésével megváltozott a megye településszerkezete. Ezzel párhuzamosan szükségessé vált a hitélet megújítása is.” Az előadó arról is beszélt, hogy a megye erdősítési, fásítási programja, az új halászati és vadászati rendeletek a püspöki birtokokat is érintették. Tóth Sándor költő, publicista az előadásában Prohászka püspök természetmisztikáját helyezte el a világirodalomban. „Akár a tudományos jellegű értekezéseit, akár a beszédeit vagy bizonyos útinapló-részleteit olvassuk, mindig előbukkan – valamikor nagyon következetesen, például A Pilis hegyén című utolsó esszéjében vagy a Föld és ég kötetében is – a természet iránti szeretete.” A természettel kapcsolatos gondolatai bensőségesen mélyek.
A Prohászka-díszteremben tartott emlékülés végén Mózessy Gergely bemutatta a legújabb Prohászka-kiadványokat. A szentmisén Dékány Árpád Sixtus mondott homíliát. „Az igazi hívő keresztény ember akkor válik fontossá, mércévé a jövő számára, ha egészen rendkívüli módon tud tanúságot tenni Krisztusról. Prohászka mércévé vált, nemcsak közéleti vagy teológiai tevékenysége okán, hanem egész életműve miatt, mert megvolt benne Krisztus bátorsága.”
Beszéde végén a ciszterci szerzetes Prohászka püspöknek az Élet kenyere című írását ajánlotta mindazok figyelmébe, akik a közelgő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készülnek.
A szentmise után az ünneplő közösség a főpásztor vezetésével a szeminárium udvarára vonult, ahol az egykori papnevelő tanár, Magyarország apostola és tanítója szobránál elhelyezték az emlékezés virágait. A papnövendékekkel és a hívekkel együtt imádkoztak Prohászka Ottokár boldoggá avatásáért, a püspök közbenjárásáért, a magyar Egyházért és papi hivatásokért.
Forrás: Székesfehérvári Egyházmegye
A létesítmény alapkövét Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök és Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója mellett Cser-Palkovics András, Székesfehérvár polgármestere; Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár; Törő Gábor országgyűlési képviselő és Fülöp Attila szociális ügyekért és társadalmi felzárkózásért felelős államtitkár tette le.
Spányi Antal püspök elmondta: a segélyszervezet 650 millió forintot nyert az Emberi Erőforrás Fejlesztési Operatív Program egy pályázatán.
Az összegből a Székesfehérvár melletti Felsőzsolcán is építenek egy logisztikai központot, továbbá a már meglévő épületek felújításával és berendezésével kialakítanak egy, a regionális feladatellátást segítő koordinációs, képzési és önkéntesközpontot Pécsen.
A főpásztor hangsúlyozta, hogy a projekt megvalósításával a Katolikus Karitász több célt tűzött maga elé: a humanitárius tevékenység mellett a katasztrófa- és vészhelyzetkezelés ellátási hatékonyságának növelését és színvonalának javítását, valamint a tevékenységgel elért célcsoport bővülését.
Soltész Miklós államtitkár elmondta, hogy a kormány a segélyszervezeteknek mintegy 4,5 milliárd forint támogatást biztosít. A hat nagy karitatív szervezet 650-650, a három kisebb 200–200 millió forintos támogatásból hajthat végre fejlesztéseket. Az ország harmincöt településén, negyven helyszínen valósulnak meg beruházások. 2010-ben a karitatív szervezetek támogatása nem volt megfelelő, munkájuk nem volt összehangolva, ami a bodrogi árvíz és a vörösiszap-katasztrófa idején ki is derült. A politikus kifejtette: hosszú évek kellettek ahhoz, hogy a segélyszervezeteket olyan egységes rendszerbe szervezzék, ami az ország bármelyik részén gyors segítségnyújtást eredményez.
Fülöp Attila államtitkár hangsúlyozta: a Katolikus Karitász és az egyházak szociális feladatvállalása nem újkori jogszabályokon nyugszik, hanem évezredes, évszázados működésük következménye. Ez a beruházás megmutatja, hogy a másokról való gondoskodás lehet nemzetstratégiai ügy, mert nemcsak fizikai értelemben vett építkezések valósulnak meg az országban, hanem a közösség morális építése, a másokért való felelősségvállalás is megmutatkozik a karitatív szervezetek munkájában.
Cser-Palkovics András polgármester arról beszélt, hogy Székesfehérvár egyik ipari parkjában a sok közepes méretű magyar vállalkozás mellett jól megfér majd egy szociális tevékenységet ellátó civil szervezet logisztikai központja. A városvezető rámutatott arra az összefüggésre is, hogy az önkormányzat a cégek által befizetett helyi adókból tudta 21 millió forinttal támogatni a Katolikus Karitászt a földterület megvásárlásában. A projektet Forgács József szakmai vezető mutatta be: a csaknem háromezer négyzetméteres telken megépülő 890 négyzetméteres csarnokban mintegy 800 négyzetméternyi lesz a raktározásra alkalmas terület. Így egyidejűleg akár 250 tonna élelmiszer vagy 250-300 tonnányi építőanyag is elhelyezhető lesz a központban.
A Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola által rendezett országos kispaptalálkozó április 5-én szabadtéri keresztúttal kezdődött az egykori jezsuita templom romjai és a veszprémi főszékesegyház közötti útvonalon. A program közös vacsorával folytatódott a főiskola épületében.
Másnap délelőtt a Tihanyi Bencés Apátság vendégei voltak a papnövendékek. Betekintést nyerhettek a gyógynövénytermesztés és -feldolgozás rejtelmeibe, és az apátság új bemutatkozó filmjének segítségével megismerhették a szerzetesközösség életét. A kispapok megtekintették az apátsági templomot és a királyi kriptát is.
A szeminaristák találkozója ünnepi szentmisével zárult a veszprémi Árpád-házi Szent Margit-templomban. A szentmise főcelebránsa Márfi Gyula veszprémi érsek volt, aki szentbeszédében Jézus követésére buzdította a papnövendékeket, és arra kérte őket, hogy a mai világ nehézségei közepette se bizonytalanodjanak el hivatásukban.
Forrás: Veszprémi Főegyházmegye
Papi rekollekció idején érkezünk a Martineum Felnőttképző Akadémiára. A Szombathelyi Egyházmegye papjainak Serfőző Levente, a Szeged-Csanádi Egyházmegye Kateketikai Irodájának vezetője tart előadást, Egyházkép pasztorális szempontból – Az Egyház az Atya tervében címmel. A rekollekció a sokrétű programot kínáló Martineum egyik pillére, mellyel az intézmény az egyházmegye pasztorációjához kapcsolódik, helyet adva számos további egyházmegyei képzésnek, lelkigyakorlatnak.
De a Martineum ennél sokkal tágabban értelmezi a küldetését. Az akadémiát alapító Horváth József pápai prelátus így fogalmaz: „A felnőttképző intézmény a templom előszobája. Programjaink a közösségépítésről, a kommunikáció fejlesztéséről, az értékrend formálásáról szólnak. Mindez nem elsőrendűen templomi feladat, amiről a papnak a szószékről prédikálnia kellene. Ezt máshol kell megtanulni. A mi hivatásunk, hogy alkalmassá tegyük a lelket, a személyt, az egész embert arra, hogy befogadója legyen annak, amit a templomban hall.”
Horváth József 1977-től volt a szomszédos Kálvária-templom lelkipásztora. Akkor még csak érdeklődve figyelte a karmeliták egykori kolostorának épületét, ami szolgáltatóházként működött. A 80-as évek második felében született meg az a döntés, hogy ismét az egyházmegye birtokába kerülhet az ingatlan. József atya ráébredt ennek jelentőségére. Rögtön közösségépítő programokat hozott a házba, emeletes ágyak kerültek a folyosókra, és helyet tudtak adni az ismert közösségvezető-képzésnek, a Hajszolónak. Konkoly István, az akkori megyéspüspök is szorgalmazta a képzőközpont bevonását a pasztorációba. Utódja, Székely János a kezdetekről így fogalmaz: „Az Egyház élni akarása és életereje mutatkozott meg abban a rengeteg kezdeményezésben, mely itt a rendszerváltás éveiben a felszínre tört.”
Horváth József Paskai László bíboros megbízásából már a 80-as években ismerkedni kezdett a nyugat-európai egyházi felnőttképzéssel. Tagja, sőt két cikluson át alelnöke lett az Európai Katolikus Felnőttképzési Szövetségnek (FEECA). A mintát elsősorban a német és az osztrák Bildungshaus jelentette. Horváth József számos intézményükbe ellátogatott, és a megismert szakembereket bevonta a szombathelyi központ profiljának kialakításába. Az az eszmény lebegett a szeme előtt, ahogyan a német Bildungshaus országos hálózata, benne az egyházmegyék által fenntartott katolikus házak hozzá tudtak járulni a II. világháború után a társadalmi gondolkodás formálásához a keresztény értékek jegyében.
A nemzetközi kapcsolatrendszer az elméleti, tartalmi háttér mellett az anyagi alapok megteremtésében is hatalmas segítséget jelentett. Német és osztrák egyházmegyék, cégek és számtalan magánember adománya nyújtotta a forrást az építkezéshez, melynek köszönhetően modern képzési központ létesülhetett, előadótermekkel, szálláshellyel. 1992-ben itt jött létre elsőként az országban a szó klasszikus értelmében vett felnőttképző intézmény, Katolikus Felnőttképző Intézet elnevezéssel.
A kezdetektől kiemelten részt vettek az egyházi területen dolgozók, különös tekintettel az újonnan létesülő katolikus iskolák pedagógusainak képzésében. Világi hívőknek teológiai alapismereteket nyújtó kurzusokat tartottak. A 90-es évek elején gyerekcipőben járó ökumené építésére is nagy figyelmet szenteltek. Így nyújtja a Martineum Felnőttképző Akadémia ma is a párbeszéd, a fórum és a műhelymunka lehetőségét.
A megszólítottak köre tágabb volt, mint pusztán a templomba járók, ennek megfelelően képzéseik is az élet számos területét érintették. „Tanulni kellett a demokráciát, a szocializációt, hogy jobban megértsük egymást. Alapokat akartunk adni ahhoz, hogy az embereket megtanítsuk más módon gondolkodni, hogy jobban lássák az összefüggéseket a körülöttük zajló folyamatokban. Behoztuk mindazokat a területeket, melyek a környezetünkben keresztény tartalmat hordoznak, például a művészetek terén. Hangsúlyt helyeztünk az együttműködésre a felnőttképzésben érdekelt intézményekkel, hazai és nemzetközi szinten” – fejti ki törekvéseiket a korábbi igazgató.
E célok mentén haladva az intézmény 2000-ben nevet változtatott. Az új elnevezéssel – Martineum Felnőttképző Akadémia – még inkább hangsúlyt akartak adni a társadalom iránti nyitottságnak, programjaikban a széles látókörnek, de nyilvánvalóan hordozva a világnézeti elkötelezettséget. „Úgy véltük, a katolikus szó esetleg sokakat távol tart, és mi nem csak a hívőket akartuk megszólítani, hanem mindazokat, akik érdeklődnek az Úristen, az Egyház iránt” – mondja Horváth József.
A Martineum eszerint a társadalomra széleskörűen nyitott képzőintézményként határozza meg önmagát, melynek célja hozzásegíteni az embereket, hogy az itt szerzett ismeretek birtokában eligazodhassanak az élet különböző területein. Nem igényeket akar kielégíteni, hanem igényeket teremteni; értékteremtő és -közvetítő intézmény lenni. Az a törekvés hatja át működésüket – mondja Maurer Péter, a jelenlegi igazgató –, hogy az Egyház tanítását elfogadható és érthető módon adják át. Az akadémia, mely a valódi találkozások helye, az Egyház és a keresztények szolidaritásának és kommunikációjának társadalomra nyitott közege.
Székely János megerősíti a felnőttképzés fontosságát: Ha az Egyház csak a gyermekekre figyel, és az egyházközségek igazi oszlopait, a felnőtteket nem vonzza be az aktív lelkipásztori életbe, akkor a fiatalabbakat is szükségszerűen elveszíti. Ha a gyermekek csak idős emberekkel találkoznak a templomban, és nem látják, hogy a saját apjuk is letérdel, imádkozik, megéli a hitét, magáénak érzi az egyházi közösséget, akkor felnövekedve hitük könnyen elpárolog. „Egyházunk tartóoszlopai a felnőttek, akiknek apostoli küldetésük van, az ő feladatuk is hirdetni az evangéliumot. Döbbenetesen nagy a hatása annak, ha egy pap és egy világi személy együtt tart lelkigyakorlatot; ha együtt áll az emberek elé az életét az Isten szolgálatára áldozó pap és a munkahelyén, családjában, gyermekei és házastársa szeretetéért küzdő ember” – fogalmazza meg a megyéspüspök, és hozzáteszi: „A világiaknak kell a felnőttképzéssel segítséget nyújtani, erősíteni és megújítani hitüket.”
A Martineum Felnőttképző Akadémia Szombathely egy különlegesen szép részén található. A város nyugati szélén emelkedő magaslaton, a Kálvária-dombon épült, ami évszázadokon át a környék szőlőhegye volt. Ezt a csendes tájat választották egykor a remeték, később a karmelita nővérek, akik itt építtették föl 1904-ben kolostorukat. A Martineum hangulatát ma is meghatározza ez a városfelettiség, a parkerdő közelsége. Virágosított, nagy kertjében a terület római hagyományait, a környéken előkerült ókori emlékeket bemutató témapark mesél a történelemről. Szent II. János Pál 1991-es látogatásának emlékét őrzi az épület bejáratánál 2001-ben felállított kereszt.
Maurer Péter vezetésével járjuk be a házat. Az atyák éppen előadást hallgatnak a konferenciateremben, mely a galériával együtt összesen közel kétszáz főnek adhat helyet. A földszinten négy szemináriumi terem fogadja a beszélgetőcsoportokat. Az alsó szinten található még az étterem, a szobák többsége pedig az emeletre került. Az épület akadálymentesítésének keretében már elkészült egy felvonó terve, megvalósítása engedélyeztetési fázisban van. Az egy-, két- és háromágyas, fürdővel ellátott szobák többségét nemrégiben felújították, modernizálták.
A ház lehetőséget nyújt azok számára is, akik életük egy bizonyos területét rendbe akarják tenni. A bibliodráma-foglalkozások, személyiségépítő kurzusok, kapcsolatépítő hétvégék célja, hogy az emberek közelebb kerüljenek egymáshoz, jobban megértsék a másikat, lebontsák a köztük lévő falakat. A Martineum küldetése napjainkban is a lelki-szellemi-kulturális megújulás, a közösségépítés segítése – hangsúlyozza Maurer Péter. – A 90-es években a nulláról kellett indulni, a hiánypótló intézmény iránt hamar nagy érdeklődés mutatkozott. Ma ennek fenntartása a legnehezebb feladat: intézményként olyat kell nyújtaniuk, amire a templomok és a plébániák nem alkalmasak; a megújulás állandó kihívást jelent számukra.
Az intézmény igazgatója felidézte egyik kezdeményezésüket: a 2016-os Szent Márton-évhez kapcsolódva két és fél ezer levelet küldtek el európai Szent Márton-közösségeknek, -plébániáknak és -templomoknak, és meghívták őket a Savariában született szenthez kötődő hazai zarándokhelyekre. Szicíliától kezdve egész Európából kaptak visszajelzéseket, folyamatosan érkeztek a zarándokcsoportok. Az igényeknek megfelelően információs pontot létesítettek a zarándokok számára.
A Martineum akkreditált felnőttképzési intézmény, számos engedélyes képzést nyújtanak, melyekkel a munkaerőpiaci felkészítésben vesznek részt, de fogadják plébániák megkereséseit is, és megszervezik számukra az igényelt képzést. Visszatérő programjaik mellett – urbanisztikai nyári egyetem, építészkamarai képzések, ünnepekhez kapcsolódó lelkigyakorlatok, családokat erősítő programok, speciális élethelyzetben lévők lelkigondozása – szívesen csatlakoznak új kezdeményezésekhez. Az intézmény működési forrását a programokból származó bevételek, a pályázatok, valamint az egyházmegyei támogatás biztosítja, és kereskedelmi szálláshelyként is jelen vannak a vendéglátási kínálatban.
Maurer Péter megemlíti, hogy két évtizeden át a németországi Renovabis Alapítvány támogatásában részesültek, ők azonban 2018-tól keletebbre helyezték a hangsúlyt. Ma az itt zajló felújításokat az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatja. Önfenntartó működésre törekednek, de fontos, hogy programjaikat megfizethető áron nyújtsák. Fenntarthatóság és elérhetőség – ez a két szempont, melyek között egyensúlyozva kell haladniuk, hogy teljesítsék küldetésüket egy olyan világban, ahol az emberekben nagyon is megvan az élet értelmének keresése, a közösség iránti igény. Ehhez kell olyan közeget teremteniük, ahol az ideérkezők jól érzik magukat, és választ kapnak kérdéseikre. A Martineum ilyen hely.
Révúti Károlyné Editet 79 éves korában, 2017. augusztus 17-én súlyos baleset érte. Azért kerestük fel, hogy a hitéről, minden csüggedésen felülkerekedő természetéről, szenvedéseiben is az isteni akaratot fürkésző látásmódjáról kérdezzük. Története abból a szempontból megnyugtató, hogy mély meggyőződéssel állítja: amit ő tud, bárki megtanulhatja.
Sok megpróbáltatás érte élete során, mégis derűs maradt. Minek tudja be ezt?
– Nem titok. Tudatosság is van benne. A lényegét abban látom, hogy egész életemben ugyanahhoz az értékrendhez igazodtam. A rosszban mindig sikerült megtalálnom a legjobbat. Ha baj ért, mindig azt néztem, hogyan lehet belőle kimászni. Ha örömöm volt, elcsomagoltam rosszabb időkre. Ha valaki megbántott, megvártam, amíg a segítségemre szorult, hogy a kedvességemet látva elszégyellje magát amiatt, ahogyan korábban bánt velem. De én is arra törekedtem, hogy megtaláljam másokban a szeretetre méltót.
Nővérként soha nem fogadtam el hálapénzt. De megesett, hogy egy hölggyel, akit ápoltam, évekkel később újra találkoztam egy áruházban, ahol vezető volt. Emlékezett rám, még mindig hálás volt, és segített, hogy hozzájussak egy jó kis farmerhez. Mennyivel többet ért ez, mintha korábban pénzt ad! Számomra mindennél fontosabb volt az a hála, amely éveken át eleven maradt a szívében.
A lelki és szellemi kincseket becsültem a legtöbbre. Énekkaros voltam például, és ezáltal a világ számos pontjára eljutottam. Megélhettem, hogyan tesz közösséggé a közös éneklés; akkor is, ha nem érted a többiek nyelvét.
De van más példám is. A gyermekeim boldogulása érdekében eladtuk a kismarosi családi házunkat, és egy váci panelbe költöztem. „Meg fogsz bolondulni a városban” – mondták az ismerősök. De én magammal vittem a kedvenc növényeimet a kismarosi kertünkből, és kertecskét alakítottam ki a lakótelepen, a ház aljában. „Na, a gyerekesek majd haragszanak rád, mert a gyerekek nem fognak tudni labdázni” – kritizáltak sokan, de én a kisgyerekekkel, akik a környéken laktak, együtt ültettem-locsolgattam az ibolyát, így az én kertem az ő kertjük is lett. Érti már? A módszerem az volt, hogy megalkossam magam körül, amit szeretek. A régi házunkban és kertünkben is ott maradhatott belőlem valami, mert az új tulajdonosok szerint mindmáig öröm és kiegyensúlyozottság árad belőlük.
Az értékrendjét a szüleitől kapta?
– Apámat és a három lánytestvérét 1945-ben málenkij robotra vitték. Volt, hogy mínusz 32 fokban kellett kőművesmunkát végezniük, és az ujjaik odafagytak a betonhoz. De lehelgették egymás kezét, tartották egymásban a lelket, és esténként sváb népdalokat, templomi énekeket énekeltek, hogy kibírják. Még ott is a pozitívumokra koncentráltak. Isten akaratába beletörődve elfogadták a szenvedést, és neki adtak hálát a hazatérésért – az első útjuk a templomba vezetett a faluban, amikor végre újra a földjére léphettek.
Szilárd értékrendű, zárt közösségben éltek-éltünk Kismaroson. Gyümölcsfát oltottunk, bort termeltünk, tehenet és disznót tartottunk, vajat köpültünk, maguk varrtuk a ruháinkat, és a katolikus hit átjárta a mindennapjainkat. A családunk egy nagyobb közösség tagja volt, amit azonos elvek mozgattak.
Melyek az Ön számára a teljes – elégedett, áldottnak érzett – élethez szükséges legfontosabb körülmények, adottságok?
– Rengeteget kell érte dolgozni, és tudni kell alkalmazkodni. Feleségként és anyaként egyszerre volt sok örömöm és sok problémám, mint mindenkinek. A férjemmel 27 éven át éltünk boldog házasságban, ám aztán 51 évesen elragadta a szívinfarktus. Az volt a mondása, hogy „Új nap, új szerelem”, amin azt értette, hogy mindennap újra meg kell hódítanod a házastársadat. Nem tagadom, voltak vitáink, veszekedéseink. De feldolgoztuk őket – sokszor a fél éjszakát végigbeszélgettük, hogy tisztázzuk a nézeteltérésünket, és ne haraggal a szívünkben menjünk aludni.
Norbi fiam akkor született, amikor a másik két gyermekünk már nagy volt. Valósággal megfiatalodtunk az érkezésétől, és örültünk, hogy újra bábszínházba, állatkertbe járhatunk vele. A vitáink azonban megmaradtak, és őt érthetően zavarták. Az egyik ilyen alkalommal azt kérdezte: „De ugye azért szeretitek egymást?” „Persze, persze” – válaszoltuk mindketten gyorsan, és rögtön puszilkodtunk is, hogy bizonyítsuk. De a férjem azért hozzátette: „Mióta Norbi van, már nem is tudunk igazán jókat veszekedni!”
Nagy-nagy szerelem volt a miénk, ezért a férjem elvesztését igazán feldolgozni csak sok év múlva vagy talán azóta sem tudtam. Még húsz évvel később is voltak eleven álmaim vele, a bőre illatára ébredtem, vagy látni véltem, ahogyan a főutcán a világos ballonkabátjában felém tart. Manapság leginkább az segít, hogy az imáimba foglalom, meg-megszólítom, és a közbenjárását kérem a család számára.
2017. augusztus 17-én csaknem tragikus kimenetelű balesetet szenvedtem. A felépülésemben döntő szerepe volt a sok-sok szép élménynek, amelyeket életem során gyűjtöttem. Például a Gounod-misének, amit a Mátyás-templomban énekeltünk a kórusunkkal, Tardy László vezényletével. Az, hogy én, „a falusi liba” egy olyan gyönyörűség része és alkotója lehettem, mindig az erőforrásom fog maradni. A kisunokám, a tizenegy éves Verus írt rólam egy verset. Arról szól, hogy míg korábban fára másztam, bicikliztem, fogócskáztam, ma már csak egy lábam van – mégis vidáman élek.
Mit mondana egy olyan embernek, akinek látszólag mindene megvan, mégis mindig borúlátó, feszült, és nem bízik abban, hogy egyszer olyan életet élhet, amilyenre vágyik.
– Tanácsadást soha nem vállaltam; nem tartom jónak, ha valaki beleártja magát a másik életébe. De amit a balesetem után megtapasztaltam, az nagyon elgondolkodtatott, és talán a kérdésére is válasz lesz. Sokan látogattak meg, hívtak fel akkor, sokakkal sírhattam-nevethettem együtt a bajomból adódóan. Rájöttem, hogy korábban egyáltalán nem tudtam, hányan tisztelnek, becsülnek, szeretnek.
Amikor a Honvédkórházban feküdtem szétroncsolt testtel, fölkeresett egy atya. Másfél óra hosszat beszélgettünk, de nem a betegségemről, hanem minden egyébről: zenéről, könyvekről. A végén megkérdezte: „Felhasználhatom, amiket mondott, a vasárnapi homíliámhoz? Persze a neve említése nélkül.” Engedélyt adtam rá, erre egy hét múlva mondja a lányom, hogy a diákjai szerint rólam szólt a szentbeszéd a falujukban. Igaz, név nélkül, de ki lehetett találni, hogy rólam van szó. Másik alkalommal egy másik atya – aki szintén megfordult a betegágyamnál – úgy értékelte a velem folytatott beszélgetést, hogy csaknem egy lelkigyakorlattal ért fel a számára.
Megesik, hogy tanácsot is akarnak kérni tőlem, de azt hiszem, nincs mindenkire érvényes életfilozófia. Az, hogy én minden fájdalmam, nyomorúságom ellenére optimista és kiegyensúlyozott maradtam, sokakat elgondolkodtat. Valami energiát éreznek bennem. Volt, aki azt mondta, biztonságban érzi magát mellettem.
Mik azok a kérdések, amelyekre az imáiban a legtöbbször keres választ?
– Megkönnyebbülök az imától. Leginkább a szenvedés oka, értelme érdekel. A baleset óta sok fájdalmam van, próbálják csillapítani, de kevés sikerrel. A gyógyszerektől, amiket fájdalom ellen kaptam, álmatlan, étvágytalan lettem, remegés jött rám. Lassanként belenyugodtam, hogy tökéletesen fájdalommentes állapot számomra már nem létezik. A fájdalom misztérium, amit el kell fogadni.
Hogyan adta át a hitét a gyermekeinek és az unokáinak?
– A gyermekeimre és az unokáimra is hatottam, hatok e téren. A felnőtt lányunokám mindmáig emlegeti, amikor kisgyerekként be-besündörgött utánam a templomba. Verus meg éppen a napokban emlékeztetett – éppen miseközvetítést néztem a tévében –, hogy a Miatyánkot én tanítottam meg neki annak idején. Szerintem az a legfontosabb, ami a felnőtt személyiségéből átsugárzik a gyerek számára. Az a belső igény, amely őt a vallása gyakorlására indítja. És nem az, hogy mire akarja rávenni vagy kötelezni őt a hite nevében.
Hogyan tapasztalta: könnyebb vagy nehezebb annak az élete, aki vallásos?
– A baleset után, a kórházban, amikor eszmélni kezdtem, és rájöttem, hogy élek, aztán a három hónap során, amit Budakeszin a rehabilitációs központban töltöttem, sokszor megkérdeztem ezt magamtól. Egyszer beszélgettünk is róla egy betegtársammal a kórházi misére menet. Nem könnyű kérdés. Attól függ, ki milyen szándékkal gyakorolja a vallását. Nem az a lényeges, hogy az első padsorban ül-e, és milyen ruhában van, hanem, hogy mit visz magával haza abból, amit ott hall és megél.
A legnehezebb hetekben, a műtét után egyszer valósággal kierőszakoltam az Úrtól az imáimmal, hogy az orvosom este jöjjön be hozzám, és kötözzön át aznap hatodszor-hetedszer is. „Irányítsd őt hozzám, Uram” – imádkoztam, és sikerült!
Mit gondol, mi lehet Isten szándéka a sorscsapásokkal, szerencsétlenségekkel?
– Egészségben-bőségben könnyű szeretni. Sajnos mindig csak akkor jövünk igazán rá, milyen jó dolgunk volt korábban, amikor elvesztünk valamit. Megesett, hogy a balesetem után így kérdezgettek: „Hogyhogy éppen veled történt ez, aki annyira vallásos vagy? Hogyan tudsz ezzel együtt élni? Mihez kezdesz most?” Azt válaszoltam: „Hát mihez kezdenék? Megtanulok egy lábbal élni. És így imádkozom majd: Uram, tégy alkalmassá arra, hogy el tudjam fogadni az állapotomat. Hogy otthonoddá, templomoddá válhasson a testem.”
Hogyan érinti az, hogy időnként mintha minden összeesküdne az optimizmusunk, az Istenbe vetett bizalmunk ellen? Hogyan dolgozza fel, hogy az életünk mintha próbatételek sorozata lenne, amelyeket mindig csak még nagyobb hittel, reménnyel, bizakodással győzhetünk le?
– Fiatalkoromban egyszer lebénultam, és csak hosszú évek múlva sikerült teljesen helyrejönnöm. Már akkor világossá vált számomra: tőlem függ, hogy a baj, amibe kerültem, erősíteni vagy rombolni fogja a hitemet. Attól, hogy én hogyan kezelem a helyzetet. Mi lett volna, ha Jézus – minden félelmével és vonakodásával együtt és ellenére – nem fogadja el az Atya tervét, nem áldozza fel magát, nem járja végig a keresztutat, és nem szenved értünk a kereszten? Ha valaki, hát én aztán nagyon szerettem és szeretek élni, de elfogadom, hogy 2017 nyarán megkezdődtek az én szenvedésem napjai is.
Hogyan viszonyulnak egymáshoz azok a javak, amik ajándékok az életében, és minden más, amiért keményen meg kellett küzdenie? A szép haja például adottság. Lehet, hogy a törhetetlen optimizmusa, a jó természete is az? Lehet, hogy a sokat szorongó, szomorkodó, reményvesztett emberek sem tehetnek az alapbeállítottságukról?
– Nem mindegy, hogy mi miatt vagy szomorú. Valami apróság miatt, vagy mert elvesztetted a bal lábadat.
Arra, hogy szeretni tudjunk, egy életen át kell tanítgatnunk magunkat. Nem hiszem el, hogy ne tudna bárki változni, ha nagyon törekszik rá.
Szombat délelőtt fél 10-kor ütött el a kukásautó, hétórás műtéttel mentettek meg. Az is kérdés volt, hogy egyáltalán életben maradok-e. De aztán protézist kaptam, és azóta már lépcsőztem, kertészkedtem, boltban is voltam.
Egy nap a balesetem helyszínét is elmentem megnézni. Útközben szembejött három 15-16 év körüli lány, és köszöntek nekem. Megkérdeztem tőlük, hogy ismernek-e valahonnan. „Nem – válaszolta az egyikük –, de olyan kedvesen tetszett ránk nézni, hogy muszáj volt köszönnünk.”
Hát valahogy így. A hitünket, az értékeinket szerintem azzal adhatjuk tovább a legjobban, amik-amilyenek vagyunk. Hang nélkül: egyszerűen a létezésünkkel.
Virágvasárnap az Egyházban ifjúsági világnap is. Akarjuk-e, hogy fiatalodjon az egyházi közösség? Mit várnak a fiatalok, és mit várhatunk tőlük mi? Serfőző Levente szegedi egyházmegyei ifjúsági referens bizakodó, de leszögezi: a fiatalok megnyerésének kulcsa az, hogy meghallgassuk, sőt meg is értsük őket. Vagyis hogy legalább egy kicsit mindenképpen fiatalabbá váljunk a nemes ügy érdekében.
A fiatalokkal kapcsolatban katolikus körökben mintha lenne egy nagy ellentmondás. Egyrészt nagyon sajnáljuk, ha kevesen járnak közülük templomba, és azt mondjuk nekik: „Szeretettel hívunk, várunk benneteket!” Másrészt rögtön hozzátesszük ezt is: „Amilyenek most vagytok, az nem tetszik nekünk.” Vagyis amikor talán már éppen kedvet kapnának az egyházi aktivitáshoz, rájuk förmedünk, hogy szégyelljék magukat. Ezért gyakori, hogy nemkívánatos személyeknek érzik magukat egyházi környezetben.
– Megpróbáljuk megmondani nekik, milyenek legyenek, ahelyett, hogy meghallgatnánk őket. Elvárásokat fogalmazunk meg velük szemben ahelyett, hogy az örömeikről, a boldogságvágyukról kérdezgetnénk őket, és arról, mitől remélik a boldogságot, és miért éppen attól. A saját képünkre formálnánk, a saját felnőttvilágunkhoz idomítanánk őket, és nem figyelünk eléggé arra, hogy ők maguk mit szeretnének. De ez az alá-fölérendelt nevelési forma ma már egyre kevésbé járható út.
Pár évvel ezelőtt egy falucskában a helyi fiatalok éjjelente bemásztak a templomkertbe gitározni, beszélgetni (talán iszogatni is), és egyszer megkaristolták a templom falát. Lett nagy ribillió! A plébános úgy döntött, magasabb kerítéssel és kamerarendszerrel fog védekezni ellenük, és gyűjtést is rendezett e célból. Megijedt a garázda fiataloktól, és talán joggal. Nem tudott potenciális híveiként gondolni rájuk.
– Jelképes történet ez, és sokféle asszociációnak nyit teret. Az egyházi bezárkózásról szól, a templomainkat körülvevő kerítésekről, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Pedig nekünk bontanunk, és nem magasítanunk kellene a kerítéseinket. Bezárkózás helyett meg kellene nyitnunk a plébániáinkat, és alkalmassá tenni őket az ifjúságpasztorációra. Mert most még nehéz a fiataloknak bejutniuk hozzánk, közösségi tereket találniuk, istentapasztalatokat szerezniük nálunk. Ilyenek csak plébániai közösségekben várnak rájuk, az iskolákban nem. A hit hordozója a keresztény közösség. Az iskola jó esetben is csak híd lehet az egyházi közösség és a fiatal között. Ez érvényes a 2013-ban bevezetett hit- és erkölcstanoktatásra is, amelynek köszönhetően a fiatalok közelében vagyunk, sokkal inkább elérhetők lettek számunkra, mint korábban. Most a hatékony kommunikációra kell figyelni, illetve a gondolkodásbeli és lelki távolságot kell legyőzni.
Mustó Péter jezsuita Remény és kétség között Bogotá utcáin című könyvében beszámol arról a sajátos tapasztalatáról, hogy az utcagyerekekkel foglalkozó, elhivatott szerzetesek körében is általános volt a kedvesebbek, az alkalmazkodóbbak előnyben részesítése. Enyhébb formában nálunk is jellemző ez: az elitet, a már amúgy is vallásosakat várjuk a közösségeinkbe a leglelkesebben, míg bizalmatlanok vagyunk azokkal szemben, akiknek nincs ilyen hátterük, akik renitensek és eleve rosszabb szociális helyzetűek. Tartunk a bonyodalmaktól.
– A munkásifjúsággal foglalkozó szaléziak viszont az ellenkezőjére példák, és a mi egyházmegyénkben is alakultak már agrármunkás fiatalokból álló közösségek. Fontos irány ez: az Egyháztól eltávolodott, nehezen elérhető fiatalokat preevangelizációs módszerekkel megszólító közösségépítés, amely nem hittanórákkal kezdődik, hanem például éjszakai túrákon és más közös élményeken, fizikai kihívásokon, közös munkán, takarításon, szemétszedésen, segítésen keresztül nyeri meg őket. A mindennapi életük küzdelmeiben kell őket megtalálni, meghallgatni. Így sokszor olyasmikről is beszélgethetünk velük, amikről soha senki más. Csak ha képesek vagyunk elhitetni velük, hogy őszintén érdekel bennünket az életük, akkor láthatunk hozzá ahhoz, hogy alternatívát kínáljunk számukra, és a válaszainkkal is előálljunk.
A szegényebb, nehezebb sorsú gyerekeket a társadalom gyakran leírja – rémes lenne, ha úgy kellene érezniük, hogy egyházi oldalról sem számíthatnak megértésre, hogy nálunk sem találhatják meg a helyüket. Fontos, hogy érezzék: mi értékeljük őket, és nem távolról osztjuk nekik a bölcsességeinket, hanem odamegyünk hozzájuk, közösséget vállalunk velük.
A hátrányos helyzetű és magatartási problémákkal küzdő gyerekek helyzete az Egyházban azért mostoha néha, mert hajlamosak vagyunk a külső alapján értékelni vagy megítélni őket. Értem ez alatt azt, hogy egyes fiatalok magatartásában sokszor a lelkük nyugtalansága tükröződik. Éppen ezért a katekétának vagy a lelkipásztornak a segítő, a támogató és a meghallgató szerepében kell jelen lennie, bár a hitoktatásnak nem ez lenne az elsődleges célja. Mivel a katekézisben és az ifjúság nevelése során az egész embert formáljuk, tudnunk kell értelmezni a gyermekek és a fiatalok jeleit. Minden fiatalhoz küldetésünk van! Életük, megjelenésük, stílusuk üzenet számunkra, amely nem mindig szoros értelemben vett evangéliumi magatartás, ugyanakkor provokatív kérdéseikben, lázadó viselkedésükben sokszor személyes istenkeresésük köszönhet vissza. Ez utóbbi pedig már igencsak evangéliumi: az istenkereső ember evangéliumi ember! Ennek a belső keresésnek örülnünk kell! Egyházunk utat és alternatívát adhat a nevelésben, amihez a személyes hiten túl komoly szakmai kompetenciára van szükség.
Nemcsak a hátrányos helyzetű, hanem a „rossz” fiatalokért sem nagyon versenyeznek az egyházi közösségek. Szívesebben töltenék fel a soraikat mintacserkészekkel, és ez érthető is. Csak az evangelizáció egyetemességével nincs összhangban.
– Bár ott tartanánk, hogy léteznek olyan plébániai közösségek, amelyek képesek befogadni és bevezetni az Egyház életébe a nehezen kezelhető fiatalokat, csak a befogadási hajlandóság nem kielégítő. Ma még a közösségeink megerősítése a cél; az a fajta közösségépítés, amely által egy plébániai csoport integrálni tudja a kereső fiatalokat. Volt egyszer egy olyan plébániai ifjúsági csoportom, amelynek az iskola fenegyereke is a tagja lett. És angyal ugyan nem lett belőle, de lehetett vele beszélni, beszélgetni, otthon érezhette magát közöttünk. Nem kellett attól tartania, hogy számonkérik, összeszidják, és volt egy hely, ahol várták.
Egy másik ifjúsági csoportom tagjai zömükben tanyán felnőtt gyerekek voltak. Böjti felkészülésként csákányt, metszőollót, baltát és kapát ragadtunk, és kiszabadítottuk a környékbeli utak mentén álló kereszteket a dzsumbujból, a bokrok közül, amelyek a többségüket már teljesen benőtték. A pasztoráció nyelve az ő számukra ez volt, mert a növények között, a kertben érezték otthon magukat. Az egykori tanítványaim a mai napig emlegetik ezt az akciónkat, amikor egyikükkel-másikukkal időnként összefutok. Mindmáig azokon az utakon közlekednek ugyanis, és így gyakran láthatják az egykori munkánk eredményét.
A fiatalok különböző háttérből, más-más tudással és hittel érkeznek közénk, ez természetes. Az iskolai hittanórák nem alkalmasak arra, hogy ezeket a különbségeket számba vegyék, kiegyenlítsék. Egy péntek vagy szombat esti közösségi együttlét viszont igen, mert annak sokkal bensőségesebb a hangulata, és alkalmat nyújt igazi, személyes találkozásokra, az összecsiszolódásra.
Mi kellene ahhoz, hogy az egyházi hangsúlyok a fiatalok irányába tolódjanak el? Hogyan lehetne elmozdulni az öreges szóhasználattól, stílustól, beidegződésektől, amelyek a templomainkban annyira jellemzőek?
– Először is tisztázzuk, kiket értünk fiatalokon. Én most leginkább a 16 és 29 vagy 35 év közötti életkorúakra gondolok. Ami a náluk fiatalabbakat illeti, sajnos már a hittanosoknak is csak egy kis része lesz elsőáldozó, a bérmálkozók aránya pedig még alacsonyabb. Sokan az elsőáldozásra is csak az iskolai kereteken belül készülnek fel, de az iskolai hitoktatás nem képes őket tanítvánnyá nevelni, a keresztény beavatás küldetését elvégezni. Ez a plébániai közösség dolga lenne: ott találhat egy fiatal a feladatára, válhat apostollá. Ott értheti meg – és ez perdöntő mozzanat –, hogyan kapcsolódik az egyházi tanítás az ő problémáihoz. Ha ez a találkozás nem történik meg, el fogunk beszélni egymás mellett. A plébánia és hozzá tartozó közösségek megkerülhetetlen szereplői az egyházi nevelésnek.
Egy párizsi metróállomás falára egyszer valaki felgraffitizte: „Jézus a válasz”. Aztán hamarosan melléírták azt is: „De mi a kérdés?” A papnak vagy a katekétának törekednie kell arra, hogy megértse a fiatalt, ismernie és értelmeznie kell a kérdéseit, hogy valóban fontos, életadó legyen, amit mond, és ne csak azért mondja, mert így szokás. Ezért azzal teszi a legjobbat, ha a tanítást mindig konkrét élethelyzetekre alkalmazza, és képes az igazságot érthetően közvetíteni.
Az Új Embert gyakran a nagymamák lapjának nevezik, mert a legkülönbözőbb életkorú emberek nyilatkoznak úgy, hogy a nagymamájuk konyhaasztalán mindig ott volt vagy van. Ez számomra sokáig a katolikus kontinuitás reményét jelentette. Ami mintha mégis megszakadt volna.
– Ez a kontinuitás látszólag valóban megtört. De talán helyesebb, ha csupán egyházi megfáradásról beszélünk, és a fiatalodó egyházi profilra is felfigyelünk, amely új lelkiségekben és új formák terjedésében jelentkezik. Ilyesmi például a Szegeden két éve bevezetett face2Face, azaz az ifjúsági szentségimádás, amelynek keretei erősen eltérnek a hagyományos szertartástól. Természetes, hogy egy fiatal és egy felnőtt másképpen van csendben, az új formáktól nem szabad megijedni. Ének, elmélkedés, tanúságtétel, szőnyegen térdeplő fiatalok – ha nekik így tetszik, miért ne választhatnák a szentségimádásnak ezt a formáját? Nagyon mély imatapasztalatokat élnek meg.
A fiatalok nemigen tudnak mit kezdeni a determinált helyzetekkel, a keretek közé szorítottsággal, de ez nem jelenti azt, hogy nem akarnak aktívak lenni az egyházi színtereken. A generációs sokszínűség érték, gazdagságunk jeleként is felfogható.
Jellemző-e ma is, hogy a nagyszülő hatására kezd egy fiatal templomba járni?
– Biztosan van ilyen, bár úgy tapasztaljuk, hogy egyre kevésbé. A fiatalok viszont egyre gyakrabban hozzák el a szüleiket. És bizonyos plébániákon szokássá vált a hittanra, közösségbe járó gyerekek családjának meghívása a diákmisékre. Ezek az alkalmak a misszió óriási lehetőségeit kínálják, és sokszor vissza nem térő alkalmat jelentenek lelkipásztori szempontból. Az, hogy a pap hogyan szólítja meg a szülőt vagy a testvért, hogy mit visznek haza, milyen benyomásuk támad, milyen útravalót kapnak ilyenkor, döntő lesz a továbbiakra nézve. A pap kezdeményezőkészségén, nyitottságán rengeteg minden múlik.
Hogyan tekintenek a fiatalokra a középkorú és az idős hívek? Az ő szemszögükből hogyan fest a vallásosságuk vagy vallástalanságuk, útkeresésük kérdése? Miket mondanak erről egy papnak?
– Féltik a fiatalokat, jót akarnak nekik. Ha kritizálják őket, az is szeretetből, aggódásból fakad. Csak az a kérdés, hogyan félthetik, segíthetik őket jól. Szeretnék elérni, hogy a gyermekeik, unokáik biztos alapra építsék az életüket, de a kritikájukat nem mindig fogalmazzák meg elég árnyaltan. Én azonban voltam már olyan Taizé-imaórán, ahol egymás mellett énekelt egyetemista fiatal és a nagymamája, vagyis ezen a téren is akadnak lelkipásztori örömeim.
Milyen tapasztalatokat gyűjtött 2012 óta, amikor ifjúsági referens lett? Akkor mennyire érezte testhezállónak ezt a feladatot?
– Középiskolás koromban a gyulai plébánia ifjúsági csoportjába jártam. Az az egyházélmény és hitben való megerősítés, amelyben ott volt részem, később kihatott a lelkipásztori gondolkodásomra is. Annak idején hetente volt valamilyen karitatív megmozdulásunk, és nagyszerű táborok emlékét őrzöm mindmáig.
Ifjúsági referensként az egyházmegyei pasztorációs tevékenységet koordinálom, a plébánosokkal együttműködve. Sajnos Szegeden kívül elég kevés ifjúsági csoport működik. Hogy a helyzet változzon, 2015-ben plébániai csoportvezető-képzést indítottunk, amelyre minden egyházközségből három főt hívtunk meg: a plébánost, a katekétát és egy világi Krisztus-hívőt. Most a második kurzusnál tartunk. A végzetteket arra bátorítjuk, hogy akár néhány fővel is indítsanak csoportot a plébániájukon. Óriási jelentőségét látom a katekéták jelenlétének, munkájának, ők ugyanis napról napra, hétről hétre találkoznak a fiatalokkal, eleve közel vannak hozzájuk, és a kapcsolatuk nagyon személyessé válhat. Ők újabb híd a fiatalok és az Egyház között.
Hogyan alakította a szemléletét ez a munka? Milyen különleges érzékenység szükséges ezen a területen? Az Ön által megismert fiatalok mit várnak az egyházi jelenléttől, a papoktól, a közösségüktől?
– Az ifjúsági munka mellett egyetemi lelkész is voltam, és a Szent Imre Szakkollégium igazgatójaként ott laktam a diákokkal – talán mondanom sem kell, hogy ez időnként együtt járt bizonyos nehézségekkel. Az utóbbi években arra jöttem rá, hogy a fiatalok között igyekezni kell fiatalnak lenni, aminek az az egyik ismérve, hogy elfogadom, ahogyan ők gondolkodnak. Ahelyett, hogy erőből akarnám őket tanítani, a meghallgatás az első lépés. Ahelyett, hogy egyedül én akarnám meghatározni a kereteket, arra kell törekednem, hogy velük együtt alakítsam ki. Így sokkal nagyobb esély adódik a jó együttműködésre, egymás megértésére.
Prefektus is vagyok, és éppen nemrég mondtam a kispapoknak, mennyit tanultam tőlük. Hitték is, nem is, pedig komolyan gondoltam. Hozzásegítettek, hogy jobban megismerjem magamat – azon túl, hogy persze őket is.
Két bibliai példa is jól leírja ezt a tapasztalatomat. Az egyik Barnabás és Pál kapcsolata. Barnabás magához veszi Pált, és elviszi Jeruzsálembe. Társa tud lenni a fiatalabbnak, akihez küldetése van. Nem rendeli fölé magát, hanem elkíséri az útján. A másik történet az emmauszi tanítványok és Jézus kapcsolatával ad számomra példát. Jézus nem előttük megy, hanem az útitársuk lesz. Beszélget velük, átérzi a kétségeiket. Az ő alázatával kellene a fiatalok mellett lennünk nekünk is – és hagynunk, hogy ők is formáljanak, tanítsanak bennünket.
A telt házas előadást Somogyiné Petik Krisztina és Asztalosné Elekes Szende pszichológus, valamint Papp Miklós morálteológus tartotta. A bevezetőben elhangzott, hogy a témának gazdag irodalma van, és a pszichológiában a férfiléttel, a férfiasság mibenlétével kapcsolatban több, egymással vitázó szakmai vélemény ismert. Az előadók hangsúlyozták, szükséges beszélni arról, hogy „a férfiak manapság nincsenek rendben”, ahogyan arról is, hogy milyen is az igazi, érett férfi. „Az ilyen ember ugyanis jó a családnak, az Egyháznak és a társadalomnak” – mondta Papp Miklós morálteológus.
A nyugati kultúrában a férfilét válságának több oka is van – hangsúlyozta Somogyiné Petik Krisztina. – Az egyik a feminista ideológia, amelynek napjainkra eltorzult formája egyenesen megveti a férfiasságot, vagy éppen teljesíthetetlen elvárásokat támaszt a férfiakkal szemben. A másik oka a genderideológia azon változata, amely szerint az egyén a biológiai meghatározottságától függetlenül maga dönti el, hogy férfi vagy nő akar-e lenni. Mindezek zavart okoznak az adott kultúrában, a mindennapos kapcsolatokban is. A felszínen az uniszex öltözködés szokásában is ez mutatkozik meg. Ezzel szemben az evolúciós megközelítés rámutat arra, hogy a nemek különbözőségei, a sajátosan nőies vagy férfias vonások életfunkciókat szolgálnak – mondta Asztalosné Elekes Szende.
– Egyáltalán miért vannak nemek? – tette fel a kérdést teológiai szempontból Papp Miklós. A mítoszok általában a férfi-nő kapcsolatot vetítik ki az istenekre, a platóni androgün ember mítosza szerint pedig az ember eredetileg kettős nemiségű (férfi-nő) lény volt, akit az istenek irigységből választottak ketté. A különvált nemiség tehát nem más, mint büntetés.
A Biblia az előbbiekkel ellentétben azt tanítja, hogy a férfi és a nő egyaránt Isten képére teremtetett. A különböző nemek szellemi-lelki és biológiai szempontból is gazdagítják egymást; az élet minden területén egyformán fontosak a női és a férfiszempontú megközelítések.
A kereszténység üzenete, hogy megnyílt a Szentháromság agapé-szeretete, s ennek természetét, valóságát Krisztustól tanuljuk. Ebbe ágyazódunk bele férfiként és nőként. (Többek között erre utal Szent Pálnak az Efezusiakhoz írt levelében a vőlegény-menyasszony szimbolika). A keresztény ember ehhez próbál igazodni, s az Egyház ezt a szeretetet őrzi – mondta Papp Miklós.
Az előadó Leo Scheffczyk német teológus gondolatai nyomán leszögezte: éppen istenképiségünkből ered, hogy a férfimivolt nehezen körülhatárolható, alapvetően titok, misztérium.
– A férfi és a nő titka Istenre mutat – folytatta az előadó. – Eredendően, ösztönösen arra vágyunk, hogy kapcsolatainkban – például házastársként – úgymond félszavakból is megértsük egymást. De vajon tényleg azt akarjuk, hogy egészen egyformák legyünk, mintha csak kettő volna belőlünk? Miért lenne baj, hogy férfiként nem értem a nő világát, a nő pedig a férfi világát? Ő más, titok, hát még milyen nagy titok lehet Isten! – mondta Papp Miklós. – A nő nőisége, titka révén nem hagy minket, férfiakat belenyugodni a kialakított istenképünkbe. Alázatossá és kíváncsivá is tesz.
XVI. Benedek a Deus caritas est kezdetű enciklikában azt írta, az erósz célja nem maga a szexualitás, hanem a vágyakozás a másikra, s ez a vágy Isten felé röpít.
Somogyiné Petik Krisztina a férfilét válságával kapcsolatban elmondta: a nyugati kultúrában lassan elmosódnak a nemi szerepek jellemzői, s ez megnehezíti a fiatalok lélektani fejlődését. Hagyományosan a nemi identitás a serdülőkorig szilárdul meg, fiúk esetében a lányoktól való elkülönülés által. A fiatal majd csak középkorú férfiként válik képessé arra, hogy igazán meg merje élni a gyengédséget.
A választott szingliség („nincs szükségem a másikra, férfi- és női mivoltomat is megélem egyedül”) evolúciós zsákutca. Asztalosné Elekes Szende az előbbiekhez hozzátette, hogy kultúránkban a férfiak háttérbe vonulásának tanúi vagyunk. Az iskolarendszerünk elnőiesedett, alig van férfipélda. Az elvárt minta a csendben ülő, tanuló, engedelmes, szófogadó gyermek (mindez alkatilag a kislányoknak kedvez). Elvárt tulajdonsággá vált a férfiak esetében a kedvesség, a szelídség, a megértés is, pedig ezek alapvetően női tulajdonságok. Nem minden agresszió rossz – folytatta a pszichológus. – Jó, ha valaki képes beleállni a küzdelmekbe, ha tud konfrontálódni, ha van tettereje, aktivitása – azaz férfias.
Ezzel szemben napjainkban a fiatal férfiak esetében inkább a digitális világ térhódítása a jellemző, a közösségi médiában megjelenített személyiség, a digitális vagy a pornográfiához köthető függőség, a könnyen elérhető élvezet. A fiatal férfiak (különösen, ha szorongó típusúak) már nem akarnak valódi kihívásokat megélni, hús-vér nőkkel találkozni, menekülnek a valódi feladatok elől. Kérdés, hogy az így kialakult magatartásforma megfelel-e a férfi életfeladatának.
Ugyanakkor terjed a látszatférfiasság, ami nem más, mint torzulás, a serdülőkorban ragadt identitás – vette át a szót Papp Miklós. – Menő, ha minél több nővel létesítesz szexuális kapcsolatot, ha vezetőként uralkodó típus vagy. Fontos a jó autó, illetve a külső megjelenés (piperkőc férfi). Valaki azt mondta, „lassan a leghiúbb lesz a legsikeresebb”.
A férfilét aktuális problémája jellemzően a családok válságában mutatkozik meg. Az apa egyre kevésbé elérhető a gyermek számára (nincs otthon, mert dolgozik). A válások következménye, hogy sok az egyedülálló anya. Az egyszülős családok számára jó hír, hogy az apa hiánya nem okoz helyrehozhatatlan károkat a gyermekben, de ehhez az elvált apának is ki kell vennie a részét a nevelésből.
A férfi szerepe a nevelésben pótolhatatlan, a fiúgyermeknek nagy szüksége van rá a nemi azonosuláshoz. A férfi dolga, hogy a gyermekáldás és a nevelés időszakában pénzt keressen, a gyerekkel is legyen, és feleségének érzelmi támogatást nyújtson.
Papp Miklós arról is beszélt, hogy az Egyház a nemi sajátosságokat, a szellemi, lelki, biológiai különbségeket hivatalos megnyilatkozásaiban is a személyiség alapvető összetevőinek vallja, s a férfi és a nő együttműködő kapcsolatát preferálja. A morálteológus (George Scherer transzcendentálfilozófus munkássága nyomán) felhívta a figyelmet egy sajátos szempontra is. Eszerint a férfi transzcendenciája transzcendens (kifelé, előre-, túllendülő) dinamikát mutat, a nőé pedig inkább immanens, mindent átölel, a szívére vesz. Isten mindig irgalmas (női princípium), ugyanakkor küldetést is ad (férfiprincípium). Az Úr nem kedves vallásos férfiakat akar, hanem prófétákat! – hangsúlyozta az előadó.
A humor vonatkozásában is megmutatkozik a nemek közötti különbség: „A férfi mindenen tud nevetni, a nőt azonban nem lehet mindig ugratni, vele inkább kedvesnek kell lenni.”
A férfinak a gyermekekkel is más a kapcsolata. Míg a nő ölelgeti, szeretgeti a gyerekeket, a férfinak arra kell biztatnia őket, hogy bátran vállaljanak kockázatot, és felelősséget a tetteikért. „Ez a kettősség, míg élünk, mindig neveléssel kapcsolatos viták tárgya lesz férfi és nő között, és ez a természetes” – tette hozzá a morálteológus, aki azt is elmondta, hogy sajnálatos módon ezekben a helyzetekben „a nő általában ügyesebben, jobban kommunikál, a férfi pedig inkább kivonul a nevelésből, a nőre hagyja a feladatok megoldását”.
Papp Miklós rámutatott, hogy a mai tudásunk alapján azt mondhatjuk, a férfi-nő polaritás mindkét nemben megvan, „szabadok vagyunk arra, hogy ezt miként valósítjuk meg”.
Az előadás további részében a morálteológus a férfivá érés fázisait elemezte. Ez a folyamat nagyjából húszéves periódusokra bontható. Az első időszakban a fiúk azt bizonygatják, hogy érett férfiak, nőznek (akár egyszerre több lánnyal is), fontosak számukra a teljesítmények, a státuszszimbólumok, próbálgatják a szárnyaikat. Az érett férfivé válást valójában az segíti, ha egy érett nővel találkoznak, ettől kezdve lesznek kedvesebbek, érzékenyebbek: egy jó szerelem az érettség irányába vezet.
A következő periódus lehetséges csapdája, torzulása a fészekbélelő, kedves (tulajdonképpen csak a maga dolgaival foglalkozó) férfivá válás, ami az életközép időszakának problémája. Hogyan lehet innen továbblépni? – tette föl a kérdést az előadó. – A családi körön túl egy tágabb dimenzióban is felelősséget kell vállalni valamiért, és szeretni. Ez a férfi királykorszaka – folytatta Papp Miklós. – Például elkezdhetünk támogatni valakit vagy valamit (egy jó ügyet), segíteni (rászoruló gyerekeket, ismerőst, kollégát). Ez már út az időskor („a sztareccé válás” lehetősége) felé.
A morálteológus arról is beszélt, hogy Isten azért mutatkozik be Atyaként, mert „nem szüli, hanem teremti a világot, kezdeményez. Krisztus is férfiként jött közénk, az ikonokról is férfias arc tekint ránk. Nem valamiféle kedves istenke.”
Jézus sürget, tanít, amikor pedig Pilátus előtt áll, csöndje igazán férfihoz méltó; megfeddi az apostolokat, és keresztre feszítik értünk. A beszélgetős előadás folytatásában Asztalosné Elekes Szende elmondta, hogy a nők sokat tehetnek a férfiakért: „Bizony éles a nyelvünk, verbális fölényünkkel azonban nem szabadna visszaélnünk. Érdemes felülvizsgálnunk az elvárásainkat és a kritikáinkat. Ne akarjuk a saját képünkre formálni a társunkat!” Papp Miklós megköszönte az elhangzottakat, és hozzátette: „A férfi valódi erőforrássá lehet társa számára, ha a nő nem válik ugráltató házi sárkánnyá, hanem szereti és elfogadja a férfit, megnyugodva abban, hogy ő így jó. A nő így válik múzsává, nagy tettek ihletőjévé.”
Az előadó a férfiak feladatáról azt mondta: nem szükségesek a látványos teljesítmények, a hétköznapi helytállás is nagy dolog. Fontos, hogy az embernek legyenek tervei, törekvései, akarata, képes legyen a lemondásra, és gyakorolja az önkontrollt. „Nyugodtan lehetünk jól öltözöttek, karakteresek, és felvállalhatjuk a mentorszerepet, a fiatalabb férfiak vezetését, hiszen az érett férfiak dolga, hogy beavassák a fiatal csikókat.”
Az életkoronként változó férfiúi identitásról szólva a morálteológus összefoglalóan azt mondta: Kaptunk egy biológiai nemet, és az a feladatunk, hogy életünk folyamán kibontakoztassuk ezt. Isten eredendően férfinak és nőnek képzelte el az embert, és amilyenné alakítjuk magunkat földi életünk során, olyan férfiként, illetve nőként fogunk feltámadni is.
Papp Miklós a férfiúi identitás megéléséhez segítségül ajánlotta a böjtöt, a férfias imát (Istennel szemtől szembe), az önmegtartóztatás különféle formáit (hiszti nélküli szenvedés) és a példaképeket. Ez utóbbiak közül a nagy dolgokba belevágni képes Martin Luther Kinget említette meg, és a sokakról gondoskodó Szent Miklóst, valamint Szent Józsefet, aki egy érthetetlen helyzetben is vállalta Máriát. A morálteológus a hallgatóság figyelmébe ajánlotta az időtálló irodalmi művekben megjelenő férfijellemek tanulmányozását is.
