Tartottam tőle és kétségeim voltak, most pedig azon gondolkodom, hogy jövőre folytatni kell ezt a programot – értékelte búcsúzóul Tornyai Gábor atya a Katolikus Társadalmi Napok (Kattárs) idei rendezvényét. Éppen véget ért a szentmise, elnéptelenedett a Városház tér, az emberek elsiettek a vasárnapi ebédre. Szép három napon vagyunk túl. Szeptember első hétvégéjének péntek délutánján kezdődött az Egyház és a társadalom párbeszédét előmozdító programsorozat, Székesfehérváron.
Ez a pezsgő életű város ezúttal is vonzó arcát mutatta, s minket, vendégeket arról győzött meg, hogy jó lehet itt élni. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia és a Székesfehérvári Egyházmegye közös munkájával megvalósult idei Kattárs emlékezetes élmény marad.
A pénteki érkezésünkkor fúvószene fogadott bennünket, a Magyar Honvédség Központi Zenekara indulókat játszott. Sokan megálltak a téren azok közül is, akik részt vettek a rendezvényt megnyitó szentmisén. Az ünnepi szertartáson Udvardy György pécsi megyéspüspök a konferencia mottójához – Van célunk! Van jövőnk! – kapcsolódva arról beszélt, hogy reménységünk az üdvösségre szól, e remény pedig a jövő felé irányítja a figyelmünket. Gyakran félünk attól, hogy mit hoz a holnap, megfeledkezve arról, hogy újjáteremtő és szabadságot adó ajándékával Isten benne van az ember jövőjében – mondta a mise főcelebránsa.
A sétálóutca két oldalán már álltak a Székesfehérvári Egyházmegye társadalmi szolgálatát ellátó intézményeket bemutató sátrak. A Kattárs belakta a történelmi belvárosnak ezt a központi részét, a ciszterciek templomától egészen a Szent István Hitoktatási és Művelődési Házig.
A palotákkal és rezidenciákkal szegélyezett Fő utca, a Városház tér, valamint az itt található intézmények – a polgármesteri hivatal, a Székesfehérvári Egyházmegyei Múzeum, valamint a katolikus egyesületek számára 1903-ban épült Szent István Ház – adott otthont annak a csaknem száz eseménynek, amellyel az egyházmegye erre a háromnapos találkozóra készült.
Sokszínű volt a kínálat: a fesztivál programjában főszerepet kaptak a nagy műfaji változatosságot mutató énekes-zenés és színpadi produkciók. Bemutatkoztak az egyházmegye szociális szolgálatát végző szervezetek, az oktatás-nevelés intézményei, a cserkészet. A résztvevők megkóstolhatták „a püspök sörét”, és alkalmuk nyílt arra is, hogy elbeszélgessenek a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészítésén dolgozó munkatársakkal. Az egyházmegyei múzeumban Barokk mennyország címmel megtekinthették a Szent István-székesegyház kincseiből rendezett tárlatot, valamint az imádság témáját feldolgozó, Föld és ég között című kiállítást.
A Kattárs megszólította a gyerekeket és az ifjúságot is. A ciszterci gimnázium iskolarádiót készítő diákjai beszélgetést vezettek a Székesfehérvári Egyházmegye ifjúságának életéről. A ciszterci templomban fiatalok számára tartottak szentségimádást a Magyarok Nagyasszonya Antióchia közösség vezetésével. A résztvevők figyelemmel kísérhették két konferencia előadásait és pódiumbeszélgetéseit is, melyeken sok egyéb mellett a teremtésvédelemről, az imádságról, a misszió lehetőségéről, a fogyatékossággal élőkért végzett szolgálatról, a segítségnyújtás jövőjéről, a függőségekről és a Katolikus Karitász határon túli segítőmunkájáról is szó esett.
A Magyar Katolikus Rádió kitelepült a Városház térre. Szombaton reggel, amikor a város még csak ébredezett, a rádió munkatársai már mikrofonjuk elé ültették Hajdu Ferenc székesfehérvári helynök atyát és Kótai Róbert tábori lelkészt. Nem volt könnyű dolguk: olyan kérdéseket kellett feltenniük, a riportalanyoknak pedig olyan válaszokat adniuk, hogy az emberek megálljanak, és odafigyeljenek a beszélgetésre. A belvárosban ezen a napon tartották a hagyományos lecsófőző vigasságot is, de amint a rádióban a felek egyre inkább belemelegedtek a beszélgetésbe, és az izgalmas kérdésekre egyre mélyebb válaszok érkeztek, mind többen álltak meg, és hallgatták a párbeszédet. Ezt az első beszélgetést még néhány további követte, és mindegyik nagyszámú érdeklődőt vonzott. A témák között terítékre került a sport és a város színházi élete is.
Mit tudunk és mit akarunk tenni a társadalom életének szolgálatában? – ez volt a Kattárs hagyományos ünnepi konferenciájának központi kérdése. A résztvevőket a székesfehérvári polgármesteri hivatal történelmi múltunkat megidéző dísztermébe hívták a szervezők. Üzenetértékű volt a helyszínválasztás – az Egyház és a városvezetés közötti harmonikus együttműködésről tanúskodott.
A tanácskozáson Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke Ferenc pápát idézve – a Lélek az, ami jobbá, boldogabbá, szebbé tudja tenni a világot – közös felelősségünkre figyelmeztetett. „Nekünk kell közel mennünk a világhoz, megkeresnünk az embert. Elsősorban rajtunk múlik, milyen lesz az életünk. Felelősek vagyunk a jövőnkért” – mondta. Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára a megyés főpásztorhoz csatlakozva amellett érvelt, hogy csak akkor lesz valódi hatásunk a felnövekvő nemzedékre, ha megfelelően képzettek és hitelesek vagyunk, s ha a kereszténységünk a mindennapokban is megmutatkozik. Lukácsi Zoltán győr-szigeti plébános, a győri Hittudományi Főiskola júniusban leköszönt rektora a kultúra, Frenyó Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia főmunkatársa pedig a politika oldaláról közelített az alapkérdéshez, amely a kultúra nyelvén így fogalmazható meg: Miként érhető el a kultúra és a kultusz újbóli egymásra találása, amely az embert Istenhez tudja emelni? Ugyanez a dilemma a politika nyelvén így szólt: Miképpen tud az Egyház hozzájárulni egy kívánatos társadalmi rend megvalósításához?
Mindkét előadó súlyos látleletet adott korunk helyzetéről. Lukácsi Zoltán szerint a kultúra, amelynek lényegéhez tartozik a természetfelettivel való foglalkozás, elveszítette kapcsolatát a gyökerével, amelyből táplálkozva kimagaslóan fejlett civilizációt hozott létre. Az előadó feladatként fogalmazta meg, hogy vissza kell állítanunk a szó becsületét, a logosz helyes értelmezését, és mélyítenünk kell lexikális tudásunkat. Szükségünk van a közös ismeretekre, amelyek összekötnek bennünket, s amelyek hiányában széthullunk, erőtlenné válunk, elveszítjük az önazonosságunkat. Meg kell értenünk, hogy a helyes gondolkodáshoz és a helyes élethez elengedhetetlenek a könyvek. Az igazi kultúrának át kell szőnie a hétköznapokra épülő egész életünket, hogy felemelje és kinyissa az örökkévalóságra.
Frenyó Zoltán párhuzamot vont a századforduló és a ma Magyarországa között, s a Prohászka Ottokár-i utat jelölte meg követendőként. Lelki és erkölcsi újjászületésre van szükség, a világ tudatos alakítására, a vallás és az erkölcs összetartozására, és ennek érvényesítésére a mindennapokban – fogalmazott.
A konferencia gondolatait folytatta a vasárnapi záró szentmisén elhangzott szentbeszédében Erdő Péter bíboros, prímás is. Nagy tömeg gyűlt össze ünnepelni és hálát adni a Városház téren álló nagyszínpadon elhelyezett oltár előtt. Erdő Péter a megújulás útjáról beszélt. Új és új kihívások közepette az evangélium és az Egyház tanításának fényében kell keresnünk a keresztény válaszokat korunk kérdéseire, kreatív, alkotó módon. Az életünkért felelősséget vállalva, az itt és mostban Isten akaratát felismerve és követve, nem feledkezve meg arról, hogy működésünk révén maga az evangélium keres utat az emberek szívéhez. A napi evangéliumból – a siket ember meggyógyításának történetéből – kiindulva a főpásztor arra hívta fel a figyelmet, hogy keresztényként meg kell hallanunk, mi fáj az embereknek, s törekednünk kell arra, hogy egymás barátai legyünk, segítsünk másoknak, és keresztény közösségként összetartsunk a hétköznapi élet ezernyi helyzetében. Jézus útja az evangelizációban a szegények és a betegek felé fordulás. „De nem szabad elvesznünk ebben. Jézus is többet akart adni, mint a gyógyulás vagy a jóllakás. Akinek megnyílik a füle erre a tanításra, annak jó sora lesz. Nem csak a hétköznapi gondjaira kap enyhülést, nem csak a hangulata javul ettől, hanem kapcsolatba léphet Istennel, s a sorsa így örökre biztonságba kerülhet.”
Erdő Péter bíboros így kapcsolódott a Kattárs mottójához: Azt hirdetjük az emberiségnek, hogy van célunk, van jövőnk. Ez a jövő túlmutat az e világi történelmen. Krisztus feltámadt, és ezzel utat nyitott számunkra a feltámadásra és az örök életre. Ez az a jó hír, ez az a jövőkép, amelynek társadalomalakító ereje van. „Adja Isten, hogy segítő kezünk és az evangéliumot hirdető szavunk egyforma távolságra érjen el!” – zárta beszédét a főpásztor.
Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye Katolikus Iskolai Főhatóságának (EKIF) tájékoztatása szerint az ünnepi szentmisén tíz egyházi intézményfenntartó harminc oktatási-nevelési intézményének összesen ötezer diákja és pedagógusa vett részt. A tizenkilenc középiskolából hét az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye, három a Szalézi Intézmény Fenntartó, egy-egy a Boldogasszony Iskolanővérek Kongregációja, az Isteni Megváltóról Nevezett Nővérek Kongregációja, a Congregatio Jesu Szerzetesrend, a Piarista Rend Magyar Tartománya, a Zirci Ciszterci Apátság, a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, a Magyar Bencés Kongregáció Pannonhalmi Főapátság, a Kolping Oktatási és Szociális Intézményfenntartó Szervezet és a Krisztus Légiója Kongregáció fenntartásában működik. A tizenegy általános iskola és óvodából egynek a Szalézi Intézmény Fenntartó, a további tíznek az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye a fenntartója.
Erdő Péter bíboros a következőket mondta beszédében: „Új tanévet kezdünk állami és egyházi iskoláinkban egyaránt. Katolikus iskoláink közös tanévnyitóján a Szentlélek Úristen különleges segítségét kérjük. Ezért is nevezzük a tanévnyitó szentmisét Veni Sancténak, hiszen ilyenkor azt énekeljük: Jöjj, Szentlélek Úristen.
A zsinagóga Krisztus korában, de később is inkább a Szentírás tanulmányozásának, mint a nagy liturgiáknak a színhelye volt. Nem templom, nem az áldozatbemutatás helye, hanem inkább iskola. Ezt őrizte meg a zsinagógák középkori elnevezése is, a sul vagy sül, ami éppen erre a sajátos feladatra utal. Ott és akkor, a názáreti zsinagógában Jézus volt a tanító, ő magyarázta Izaiás próféta szavait, amelyek a Messiásról szóltak. A szent szakasz pedig úgy kezdődött, hogy »Az Úr lelke rajtam.« Mi is ezért hívjuk segítségül a Szentlelket minden tanév kezdetén.
Az 500-as évek végére már egész Nyugat-Európában, sőt Rómában is összeomlott az oktatás egész rendszere. Barbár idők voltak azok. A pápa arra kényszerült, hogy a legelemibb ismereteket is saját iskolában oktassa azoknak a fiataloknak, akik később az oltárnál szolgáltak. Ehhez meg kellett tanulni legalábbis írni-olvasni és énekelni. Ezért alapította meg Nagy Szent Gergely pápa a kántoriskolát. Nem a választék bővítésére, nem a kifinomult igények kielégítésére, hanem a legelemibb ismeretek átadására. A pápa kitűnő műveket írt latinul, sőt görögül is kiválóan tudott. Nyitott szemmel járt a világban, helyesen mérte fel az őt körülvevő valóságot. Ő volt az, aki megtervezte az angolszászok keresztény hitre térítését. Ő támogatta a kolostori iskolák kifejlődését is. Mire jó az iskola? Főleg arra, hogy a kultúrát közvetítse. Mire való a kultúra? Arra, hogy megmagyarázza, értelmes, kerek egészként rendezze be körülöttünk a világot. Szóval, hogy derűsen, bizalommal, értékes célokat kitűzve éljük az életünket. Végső soron arra jó, hogy boldogok legyünk. Az a kultúra, amit a katolikus iskolák átadnak, megmutatja, hogy a világ nem a véletlen szüleménye, hanem Isten alkotása. Hogy értéke, értelme, célja van az életünknek. S hogy ebben az életben szeretnünk kell egymást. Tehát beleállítja a mindennapjainkat a teljes valóság nagyobb összefüggésébe.
Ezzel a nagyobb összefüggéssel volt nekem bajom harmadik osztályos koromban. Az egyik osztálytársam kibírhatatlanul viselkedett az órán. Erre a tanár egy teljes órára bezárta az osztályt a terembe, egy órával később mehettünk haza. Mindenki haragudott arra, aki miatt a büntetést kaptuk. Ahogy tódultunk ki az iskola kapuján, könnyebb volt a lelkemnek, hogy rásózzak a táskámmal ennek a gyereknek a fejére. Éppen akkor léptünk ki a kapun. Arra persze nem gondoltam, hogy őt már türelmetlenül várja az iskola előtt az édesapja. Amint meglátta, hogy verem a fiát, szegénykét, rögtön odarohant, és jól felpofozott. Hát igen, nem látta a nagyobb összefüggést. Én pedig örültem, hogy hazasomfordálhatok. Dehogy akartam én már magyarázkodni! Az a nagyobb összefüggés persze, amit a hitünk megmutat nekünk, nem ilyen egyszerű, és nem arra való, hogy minket igazoljon. De arra igen, hogy a harag, a félelem vagy a bosszú érzése helyett szeretetet és okosságot tanítson nekünk. Mert Isten világában élünk, érte tanulunk, érte élünk. Érte tudunk uralkodni magunkon és másoknak megbocsátani. Ő segít a tanulásban, ő igazít el az életben. Ő legyen velünk az új tanév minden napján!” – zárta beszédét a bíboros.
A szentmise végén Erdő Péter kilenc igazgatónak ünnepélyesen átadta az intézményvezetői kinevezéseket.
Az ünnepi Veni Sanctén a zenei szolgálatot az új egyházi iskola, az ország egyetlen Prima Primissima díjas zenei intézménye, a Weiner Leó Katolikus Zeneiskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Zeneművészeti Szakgimnázium adta, amelyet Csonka Szabina Babett egyházzenész, karnagy vezetett.
Az olvasmányokat és könyörgéseket az új bajóti egyházi óvoda és az új budapesti zenei középiskola tanulói és vezetői olvasták fel. A rendezői feladatokat – az EKIF munkatársain kívül – a Pál Apostol Katolikus Általános Iskola és Gimnázium középiskolás diákjai és tanárai, valamint a bazilika munkatársai látták el. A szentmisén jelen volt Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára.
Hosszú távú stratégiai együttműködési megállapodást kötött a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (MMSZ) és az Elmű–ÉMÁSZ Társaságcsoport szeptember 6-án Budapesten. A szerződést Vecsei Miklós, a segélyszervezet alelnöke és Marie-Theres Thiell, az energiavállalat igazgatóságának elnöke írta alá.
Az együttműködés alapján az áramszolgáltató-csoport a jövőben minden évben támogat egy előre meghatározott, kiemelt esélyteremtő programot, amelyet a karitatív szervezet valósít meg.
A Máltai Szeretetszolgálat és az Elmű–ÉMÁSZ együttműködése évekkel ezelőtt kezdődött. A szociális programok mellett az energiavállalat olyan segítő akciókat is támogatott, amelyek a cég számára is fontos társadalmi kérdésekre keresték a megoldást. Ilyen volt az adósságkezelő program, amelyben a családok nemcsak a felhalmozódott közüzemi tartozásaikat rendezhették, hanem adóstanácsadáson és a tudatos fogyasztásra nevelő előadásokon vehettek részt. A cég a rászoruló családok energiafogyasztását csökkentő fejlesztéseket is támogatta.
A dokumentum ünnepélyes aláírása előtt Romhányi Tamás, az MMSZ kommunikációs vezetője köszöntötte a megjelenteket, és hangsúlyozta, a stratégiai megállapodás megkötésével a szeretetszolgálat és az energiavállalat együttműködése új szakaszba lép. Az együttműködés keretében többek között kiemelt figyelmet fordítanak az idősgondozás támogatására. Tavaly karácsonykor Marie-Theres Thiell személyesen kereste fel a segélyszervezet Batthyány téri intézményében gondozott időseket. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat legfontosabb szava a „jelenlét”. Távolról nem lehet segíteni, találkozni – mondta beszédében Vecsei Miklós, majd köszönetét fejezte ki a partnerségért és a közös projektekért Marie-Theres Thiell elnöknek és Irlanda Boglárkának, az Elmű–ÉMÁSZ igazgatósági megbízottjának. Marie-Theres Thiell szintén az együttműködés kezdeteire tekintett vissza. Megemlítette, hogy különösen megérintette a Batthyány téri idősek otthonában tett látogatása. „Nagy segítséget jelent az idősellátás, de mindennél fontosabb a személyes jelenlét” – hangsúlyozta az Elmű–ÉMÁSZ elnöke.
A cég vezetője kifejtette, Budapest gyönyörű város, azonban ha a városhatárokon kívül merészkedünk, láthatjuk, hogy nagyon sok még a tennivaló. Egy energiavállalatnak különösen fontos ezt figyelembe vennie, hiszen felelősséggel tartozik a fogyasztók iránt. Ez a megegyezés garancia a hosszú távú együttműködésre, „egy újabb lépés a nagy legójátékban, amelyet együtt rakosgatunk” – zárta beszédét Marie-Theres Thiell.
Ezt követően került sor az együttműködési szerződés ünnepélyes aláírására. Vecsei Miklós ajándékkal készült erre az alkalomra: A befogadás emlékműve kicsinyített mását adta át az energiavállalat elnökének. Az eredeti alkotás az MMSZ zugligeti országos központjának, a Befogadás Házának udvarán áll.
Nem biztos, hogy a világ (egyik) legszebb városában, Budapesten egy káprázatos dunai panorámát nyújtó, a belvárosi szakaszt oda-vissza megjáró rendezvényhajón célszerű sajtótájékoztatót tartani, hiszen a páratlan, megszokhatatlanul gyönyörű látvány még borús időben is rendre el-elvonja a vízen ringatózók figyelmét. Az Ars Sacra vezetői, szervezői azonban szeptember 4-én délelőtt tényleg mindent megtettek azért, hogy a Rapszódia esőtől pettyezett üvegfalú szalonjában emlékezetessé tegyék az idei fesztivál ismertetőjét.
Az Ars Sacra Alapítvány kuratóriumának tagjai rövid történeti visszatekintéssel, afféle helyzetértékeléssel vázolták fel a szeptember 14-én 15 órakor a Nemzeti Múzeumban nyíló rendezvénysorozat főbb eseményeit. Kolek Ildikó a bevezetőjében kitért arra, hogy a tizenkét éves múltra visszatekintő, a zsidó-keresztény kultúra értékeit felvonultató Ars Sacrát az Európai Fesztiválszövetség nemzetközi minősítése fémjelzi. Köszöntötte a sajtótájékoztatón megjelent Klukon Edit zongoraművészt és Török Mátét, a Misztrál együttes vezetőjét, akik a fesztivál visszatérő előadói közé tartoznak. Az idei mottó Jób könyvéből való: „Tekints az égre, és lásd meg!” Buzdítás ez arra, hogy szánjunk időt és figyelmet az Isten adta szépségekre, amelyek mellett rendre elmegyünk rohanó világunkban.
Az Ars Sacra ötletgazdája, Dragonits Márta szerint a hit szépségét és örömét hirdető fesztivál a 2007-es budapesti városmisszió gyümölcse, valójában „a Szentlélek érdeme”. A rendezvénysorozat immár második alkalommal nyerte el az európai rangját igazoló kitüntető címet. (A fesztivál egyre ismertebbé váló, puttót ábrázoló emblémáját időközben le is védették.) A sikeren felbuzdulva a hazai, illetve határon túli magyar vonatkozású rendezvényeken túl 2019-ben már Európa-szerte szeretnének „programokat generálni”.
Toroczkay Ilona a Budapesten megrendezendő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra utalt ajánlójában. Az idei fesztivál néhány eleme ugyanis – így többek között Snétberger Ferenc Szent István-bazilikai és Bogányi Gergely belvárosi főplébánia-templomi koncertje – a 2020-as katolikus világesemény kulturális főpróbájának is tekinthető. Az Ars Sacra fesztivál fővárosi fellépői között ismét ott lesz Ránki Dezső és Klukon Edit, Sass Sylvia, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Bubnó Tamás és a Szent Efrém Férfikar, a Kaláka, a Misztrál, Kéri Kitty és Oberfrank Pál, Lackfi János. Csáki András gitárművész az Anima Musicae Kamarazenekarral lép fel, Ábrahám Márta Bach-műveket játszik. Újdonság, igazi (egyház)zenei kuriózum lesz Kéri György skótdudás és Makai István orgonaművész egyedülálló duója.
A nyitott templomok éjszakájához ötven település száz temploma, továbbá két, határon túli település, Csíksomlyó és Csíkszentkirály csatlakozott. A fesztivál tíz napja alatt összesen mintegy száznyolcvan templomi programot tartanak, és tizenkilenc tematikus-szakrális sétán vehetnek részt az érdeklődők. Az Ars Sacra filmfesztiválra 83 dokumentum-, illetve rövidfilm érkezett, ebből szeptember 16-tól 44 alkotást vetítenek le a Tabán ArtMoziban. A díjkiosztó ünnepségre 23-án 19 órától kerül sor.
Sajgó Szabolcs SJ, a Párbeszéd Háza igazgatója a jezsuita kulturális központba tervezett események közül emelt ki néhányat. Többek között a Kaszap István-emlékestre, az Ars Naturae folyóirat ökológiai krízissel foglalkozó új számának bemutatására, Sudár Annamária és Török Máté verszenész közös műsorára, valamint a Misiones de Chiquitos sokáig rejtőző szakrális-szellemi kincseit, a dél-amerikai őserdőkben született jezsuita barokk zenei különlegességeket rögzítő CD anyagának előadására hívta fel a figyelmet.
Részletes programismertetések a Papageno kulturális magazin fesztiválos különszámaiban, illetve a fesztivál honlapján olvashatók.
Akinek pályaválasztás előtt áll a gyermeke, az jól tudja, milyen kínzó a döntés. Egy évvel az érettségi előtt a mezőtúri Kovács Zoltán feltette a kérdést Istennek: Mit kezdjek az életemmel? Erősségei – a matematika és a fizika – alapján keresgélt a lehetséges hivatások között. Aztán egyszer vásárolt egy, a riói Jézus-szobrot ábrázoló, kétezer darabos kirakóst, hogy a munkában elmélyedve a lelkében is a helyére kerüljenek a puzzle-darabok. És egy nap hirtelen felmerült benne a papi hivatás gondolata. Megriadt, mert úgy érezte, Isten valami unalmas, szomorú életre hívja ezzel. Csak a papokról alkotott akkori képe alapján tudott gondolkodni erről. Menekült a hívás elől. Hónapok teltek el a tagadásban, mígnem a harmadszori hívásra végre ki tudta mondani az igent. Ekkor béke töltötte el, és már nem arra figyelt, mi mindenről mond le, hanem hogy mire mondott igent. Még néhány hónap hátra volt a felvételiig. Zoltán várt, és az elhatározását nem támogató szüleivel szemben kitartóan képviselte a döntését: jelentkezik a szegedi szemináriumba. Kovács Zoltán idén szeptember 8-án áll a főpásztor elé, hogy pappá szenteljék.
Gyerekként nem volt idegen számára a templom, az édesanyja vasárnaponként elvitte misére. Ám a középiskolai évek alatt a világ eltávolította őt a hittől. Megtérését egy amerikai keresztény ifjúsági tábornak köszönhette. A fiatalok körében megtapasztalt élő hit élménye olyan erős hatással volt rá, hogy az addig parttalan bulizással töltött középiskolás élete nagy fordulatot vett. Elhagyott mindent, amit idegennek érzett a Jézusra figyelmes élettől. Ez nem jelentette azt, hogy kiszakadt volna a kortársai világából, de mindig tudta, hol a határ, mibe mehet bele tiszta lelkiismerettel. A táborban kapott egy Bibliát, s otthon olykor egész délutánokat töltött a Szentírás olvasásával és az olvasottak átelmélkedésével. A Szentírással való találkozás hatására élete egyre inkább átformálódott, és kezdett kialakulni benne az érett hit. Kezdte felfedezni a liturgia értékét is. „Megértettem: a szentmise nem arról szól, hogy elmondjuk a szöveget, Isten pedig bólogat a mennyből. Idővel a sajátommá váltak a liturgikus gyakorlatok, megéltem általuk a kapcsolatot Istennel.”
A szemináriumi évek során folytatódott ezt a belső építkezés, amelynek középpontjában Krisztus állt. „Formálódott a gondolkodásom, az volt a célom, hogy egyre közelebb kerüljek ahhoz, akiről tanulok. Az Istennel együtt töltött idő papnövendékként egészen átszőtte a hétköznapjainkat, és mindig új szempontot adott a fejlődéshez. Sokat köszönhetek ezeknek az éveknek, mert egyre inkább megismertem önmagamat és Istent. Rengeteget kaptam a közösségtől is.” A szegedi szemináriumban hangsúlyos szerep jutott a gyakorlati oktatásnak, és ennek nagy hasznát vették a növendékek. Hospitáltak, tanítottak az iskolában, hétvégékre és a nyár néhány hetére pedig bekapcsolódtak a plébániák életébe. Zoltán így sokféle közösséget megismerhetett az egyházmegyében. Eljutott számos faluba, városba. „Mindig nyitottan mentem mindenhová, azt kerestem, mit tanít nekem Isten az adott helyen. És mindenütt volt valami, amit be tudtam építeni a szolgálatomba, ami formáló erővel bírt számomra.” Egy új területet is felfedezett: megtanult gitározni, „kibontakoztatta zenei érzékét”. Zoltán nem idegenkedik a számára egészen új kezdeményezésektől sem. A lengyelországi ifjúsági világtalálkozóról például a közös tánc élményét is magával hozta.
Vallja, a pap identitása szempontjából meghatározó, hogy minél inkább azonosuljon Krisztussal, hogy mindig és mindenben őt helyezze az élete középpontjába. A jó papot a jó édesapához hasonlítja. „Ahogyan az apa áldozatosan és szeretettel neveli gyermekeit, úgy a pap mindenekfelett szereti Istent és Isten népét. „Meghívásunk a szeretetre szól.”
Az ünnep alkalmat adott arra is, hogy visszaemlékezzenek 1946. szeptember 8-ára, amikor Mindszenty József bíboros, hercegprímás, esztergomi érsek mondott beszédet Máriapócson a kegykép könnyezésének 250. évfordulóján, megerősítve az őt hallgató háromszázezer hívőt magyarságában és katolikus hitében. A kegytemplom előtti szabadtéri oltárnál Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök mutatott be ünnepi szentmisét, amelyen jelen volt Kocsis Fülöp hajdúdorogi érsek-metropolita, Orosz Atanáz miskolci megyéspüspök, Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára, Simon Miklós, a térség országgyűlési képviselője, Kiss András, a megyei közgyűlés tagja, Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, a Mindszenty Alapítvány elnöke, Papp Bertalan, Máriapócs polgármestere, Szentes István, Pócspetri plébánosa, az egyházmegye papjai és más egyházi, közjogi és világi méltóságok. Palánki Ferenc a szentmise homíliájának bevezetőjében emlékeztette a zarándokokat arra, hogy Szűz Mária születésének ünnepén az Egyház Jézus születésének történetét olvastatja fel, mert ezen a napon is Jézust állítja a középpontba. Mária életének legfontosabb törekvése az volt, hogy Fiára irányítsa a figyelmet, így lehetett Jézus legkiválóbb tanítványa, első, tiszta szívű követője, mindannyiunk példaképe.
„Ki a mi életünk középpontja? – tette fel a kérdést a főpásztor, majd Máriáról beszélt. A Szűzanya, aki az egész életét Jézusnak szentelte, példaként áll előttünk. Az Isten vagy a semmi című interjúkötetben így fogalmaz Mária hitével kapcsolatban Robert Sarah bíboros: „Hinni annyi, mint akarni, amit Isten akar, szeretni, amit Isten szeret, még akkor is, ha ez a kereszthez vezet.”
Életével Mária Isten szeretetét továbbítja a világba. A mi küldetésünk is az, hogy megnyilvánuljon rajtunk keresztül Isten szeretete – mondta Palánki Ferenc. – Ezt kell megtanulnunk Máriától. Nekünk is naponta igent kell mondanunk Isten akaratára, amely így megvalósul az életünkben, s rajtunk keresztül is eljön a világba Isten szeretete. A főpásztor azt is hangsúlyozta, hogy – velünk ellentétben, akik mindig a miértekre keressük a választ – Mária csupán egyetlenegyszer tette fel a kérdést: „Miért?” Ez akkor történt, amikor a tizenkét éves Jézus a szülei tudta nélkül Jeruzsálemben maradt, ők pedig elveszettnek hitték. Amikor megtalálták a templomban, Mária ezt kérdezte tőle: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk?” (Lk 2,48) Jézus pedig így felelt: „De miért kerestetek, nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?” (Lk 2,50) Mária ezért a kereszt alatt sem kérdezte, hogy „miért”. Tudta, hogy Jézus a kereszthalálával is az Atya akaratát teljesíti. A Szűzanya hite, bizalma, igenje példakép valamennyiünk számára. Palánki Ferenc ezt követően Mindszenty bíborosra emlékezett, aki hetvenkét évvel ezelőtt éppen Kisboldogasszony ünnepén járt Máriapócson. A főpásztor örömét fejezte ki azért, hogy a Szentek Ügyeinek Kongregációja szakértői bizottsága már jóváhagyta Mindszenty József életszentségét, így megalapozott reményünk van arra, hogy hamarosan a boldogok között tisztelhetjük.
A megyéspüspök a néhai bíborost méltatva hangsúlyozta: ő is Istent helyezte élete középpontjába, nem azt akarta, hogy ne történjenek vele rossz dolgok, hanem hogy a nehézségek, megpróbáltatások között is igaz ember maradjon. Mindszenty magatartása példa számunkra. Palánki Ferenc a bíboros egykori máriapócsi beszédéből idézve hangsúlyozta, a Katolikus Egyház főpásztora Isten ajándékáról beszélt a híveknek, arról, milyen nagy dolog, hogy a Szűzanya egyszerű képe könnyezik népéért. Mindszenty a magyarságot ért igazságtalan döntésről, a második Trianonról is szólt hetvenkét évvel ezelőtti beszédében. Hangsúlyozta: mi nem roppanunk össze, mert nem vagyunk pogányok, nekünk van reménységünk. Az 1946-ban elhangzott beszédében Mindszenty Prohászka Ottokár „Amíg élek, remélek” jelmondatát is idézte, és kifejtette: a reménység a hitünkből táplálkozik, ezért töretlen bizalommal fordulunk Máriához, akinek karja, mint a jó édesanyáé, soha nem hanyatlik le. Vigasztalásunk alapja, hogy Mária gondoskodik rólunk, imádkozik és könyörög értünk. E beszédben Mindszenty József szólt a katolikus iskolákról is, ahol megtanítják, hogy az ember életének alapja a tízparancsolat, vagyis a szeretet parancsa. „Jézus megparancsolja, hogy szeressétek egymást. Ez egy döntés. Amellett, hogy életünk középpontja Krisztus, így leszünk követői nemzetünk nagy szentjeinek és a magyarok Nagyasszonyának, aki Máriapócson háromszor is könnyezett. Úgy kell élnünk, hogy ne sírjon miattunk!” – zárta gondolatait a debrecen-nyíregyházi megyéspüspök.
A szentmisét követően az asszisztencia, a meghívott vendégek és a zarándokok átvonultak a Szeplőtelen Fogantatásról elnevezett római katolikus templom elé, ahol Palánki Ferenc püspök és Kocsis Fülöp érsek megáldották az egész alakos Mindszenty József-szobrot, amelyet a Máriapócsért Alapítvány kezdeményezésére és a magyar kormány támogatásával Bíró Lajos szobrászművész készített.
A szoboravatási ünnepségen beszédet mondott Soltész Miklós államtitkár, Simon Miklós országgyűlési képviselő, Kiss András, a megyei közgyűlés tagja és Habsburg-Lotharingiai Mihály főherceg, alapítványi elnök.
Forrás és fotó: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
A nyírbátori és a geszterédi után a debreceni ünnepen is jelen volt az építtető, Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök, Soltész Miklós, a Miniszterelnökség egyházi, nemzetiségi kapcsolatokért és az üldözött keresztények megsegítéséért felelős államtitkára, a testvérintézmények vezetői, Molnár Katalin, a helyi Egyházmegyei Katolikus Iskolai Főhatóság főigazgatója és Béres Nándor egyházmegyei gazdasági igazgató. Az új épületszárny és a tornaterem megáldásának további vendégei voltak: Komolay Szabolcs debreceni alpolgármester, Lépes M. Katalin SSND nővér, az iskola első igazgatója, Pogány Béláné nyugalmazott igazgató, az építtető és a kivitelező cégek képviselői, Hegedüs Gábor, az Olasz Focisuli vezetője, valamint az iskola munkatársai, diákjai.
Az új épületben nyolc osztályterem, három csoportszoba, egy nagy tornaterem, tanári szoba és kiszolgálóhelyiségek létesültek. A debreceni katolikus köznevelési intézményben a 2016/2017-es tanévtől indult be az általános iskolai képzés. A diákok létszámának ezzel is összefüggő megemelkedése (2012 óta megháromszorozódott a tanulók száma 220-ról 720-ra nőtt) tette szükségessé az intézmény bővítését. A beruházás 750 millió forintos állami támogatásból valósult meg.
A 2018/2019-es tanév a debreceni Szent Anna-székesegyházban bemutatott püspöki szentmisével kezdődött. Palánki Ferenc megyéspüspök a homíliájában Jézus tanításáról elmélkedett, amit a názáreti zsinagógában mondott (Lk 4,16–30). A főpásztor rámutatott: ezt Jézus küldetésnyilatkozatának is tekintik. Az Úr esztendeje a zsidó nép körében a jubileumi évet jelentette, ekkor kellett visszaadni az elvett földeket, a kölcsönt, és elengedni a tartozásokat – tehát helyreállt a rend. Jézus azáltal, hogy teljesítette a szeretet küldetését, ezt a rendet hirdette meg.
Palánki Ferenc hangsúlyozta, ha valamit meg kell tanulnunk az iskolában és az életünkben, az az, hogy Isten szeret bennünket, Jézus hozzánk is el akar jönni. Ne mulasszuk el a vele való találkozást! „Jézus azt mondja: »Az Úr Lelke van rajtam, ő kent fel engem.« Mindannyiunkat felkentek a keresztségben, így a Szentlélek templomai vagyunk, az Úr Lelke van rajtunk is. Jézus meghív bennünket arra, hogy a Szentlélek erejének és kegyelmének segítségével minden a helyére kerüljön a szívünkben, az életünkben” – fogalmazott beszédében a főpásztor.
A szentmise után az iskolában folytatódott az ünnepség. Elsőként Bódis Zoltán intézményvezető mondott beszédet. Elmondta, az épület falai több száz év történelmének tanúi. Amikor azt mondjuk, helyreáll a rend, arról a rendről beszélünk, amelyben a világ Isten szándéka szerint halad.
Az igazgató részletesen bemutatta az iskola történetét. Gróf Csáky Imre püspök hívására az első piarista, Szlopnyay Elek 1719 januárjában érkezett a városba. A tanítást csak 1721 januárjában kezdték meg a Szent Anna és a Varga utca sarkán álló nádfedeles épületben, huszonkét diákkal. Ebben az évben kezdődtek meg az iskola legrégebbi épületének munkálatai is. 1811 tavaszán tűzvész pusztította el az intézményt, s az új iskola építésére csak Wolafka Nándor debreceni plébános idejében került sor. 1902-ben lebontották a régi iskolaépületet, az új gimnáziumot pedig 1903. szeptember 3-án avatták fel.
A két világháború súlyos károkat okozott a debreceni piarista gimnáziumban. Falai között egy időben katonai kórház működött, de összerabolt holmik raktáraként is használta a román hadsereg. Az 1944-es bombázás óriási pusztítást végzett az épületben. A következő nagy csapás az 1947/1948-as tanév befejezése után következett be az iskola életében – ekkor államosították az intézményt.
A Szent József Gimnázium és Kollégium 1996. szeptember 1-jén kezdte meg működését Debrecenben, a Szent Anna utca 19. szám alatt. Az indulás évében még csupán két 7. évfolyamos osztály volt, összesen ötven tanulóval. Az iskola fiúgimnáziumként nyitotta meg kapuit, a Kalazanci Szent József Gimnázium örökébe lépve. Bosák Nándor akkori megyéspüspök vállalta az induló intézmény fenntartói kötelezettségeit. 2015-ben Palánki Ferenc püspök vette át az egyházmegye irányítását, s folytatta elődje iskolaalapító tevékenységét.
Bódis Zoltán igazgató részletesen bemutatta az intézményt, majd köszönetét fejezte ki a támogatásért a fenntartónak és a magyar államnak.
Komolay Szabolcs alpolgármester beszédében többek között elmondta: a lüktető, dinamikusan fejlődő Debrecenben az oktatás több mint ötszáz éves múltra tekint vissza. Lakói mindig is az itt élő polgárok tudására alapozták a jövőjüket. Ma sincs ez másként, Debrecen iskolái alkalmazkodnak a XXI. század kihívásaihoz. A város azonban törekszik arra, hogy a tudás mellett értékeket is közvetítsen, ezért fontosnak tartja, hogy a keresztény értékek minél nagyobb hangsúlyt kapjanak oktatási rendszerében. Debrecen oktatási potenciálját mutatja az is, hogy a különböző felekezetek munkájukat összehangolva, egymást kiegészítve működtetnek iskolákat.
Soltész Miklós államtitkár Kalazanci Szent József gondolatát idézte, miszerint ha a gyermekeket kicsi koruktól fogva szorgalmasan nevelik vallásos életre és műveltségre, remélhető, hogy felnőve egész életük alakulása boldog lesz. Az iskola lehetőséget ad e keresztény életforma kialakulására. Az államtitkár felhívta a szülők figyelmét arra, hogy nem lehet két irányba vinni a nevelést, és bizony nem mindig a gyermeknek van igaza a pedagógussal szemben. A tanárokat bátorítva hangsúlyozta, ne sajnálják az energiát a diákok megismerésére, mert az sokszorosan megtérül a tanításban.
A fiatalokhoz szólva az államtitkár hangsúlyozta, ne vegyék természetesnek azt, hogy egyházi iskolába járnak. 1948-ban súlyos veszteség érte az Egyházat, az államosítás után csupán nyolc – szerzetesrendek által működtetett – egyházi iskola működhetett az országban. 1990 óta óriási változás történt: az előző tanévet már 585 egyházi iskola zárta. Ez mintegy ezer tagintézményt jelent, ahol több mint 210 ezer gyermeket nevelnek, közülük 120 ezren katolikus iskolákba járnak. A további növekedést anyagi támogatás révén segíti a magyar kormány.
A beszédek után az új épületrész megáldása következett, majd a nemzeti színű szalag átvágása. Ezután megkezdődhetett az oktató-nevelő munka a kibővült intézményben. Az ünnepélyes tanévnyitón az iskola alsós és felsős diákjai közreműködtek, valamint Szabó Csaba görögkatolikus papnövendék és Tulipán Márton 12. b osztályos tanuló.
Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
Régebben gyakran vártam vonatot Szajolban, de manapság is viszonylag sűrűn megfordulok az Alföld e fontos és szépen felújított vasúti csomópontján: tisztaság, szépen gondozott virágok, sárgára festett, tetszetős állomásépület zöld ablakokkal, térkövezett, megfelelő magasságú peron esőbeállóval, modern utastájékoztató táblák, automata hangosbemondó – barátságos környezet fogad, és mégsem tudom torokszorító érzés nélkül eltölteni itt azt a néhány percet, amíg megérkezik a csatlakozásom. Szinte látom, amint egy halálra rémült vasutas kivágódik a forgalmi irodából: „Te, Sanyi, ez az egyesre futott!” A rossz vágányra tévedt gyorsvonat mozdonya még áthalad a váltón, de a leszakadó kocsik a felsővezeték oszlopait magukkal rántva az állomásépületbe és a mellette álló szolgálati lakásokba csapódnak, szétrobbantva azok falait… Az 1994. december 2-án történt, harmincegy halálos áldozatot követelő vasúti szerencsétlenség emlékét ma Kő Pál alkotása őrzi Szajolban. Az emlékművet, amely az égbolt egy leszakadt darabját ábrázolja az elhunytakat jelképező csillagokkal, a kisiklott szerelvény által romba döntött szolgálati lakások helyén állították fel. Csodával határos módon a vasutasházban élők közül mindenki könnyebb sérülésekkel élte túl a balesetet. Köztük volt a tragédia idején hatéves Kovács Zsolt is, aki ma már a Váci Egyházmegye újmisése.
Idős úr és papi civilt viselő fiatal férfi bekeretezett fotót tart a kezében, amelyen ijedt kisfiút emel ki az összedőlt ház romjai közül egy tűzoltó. A közelmúltban számos internetes oldalon jelent meg ez a kép, és sokan osztották meg a közösségi médiában a hozzá tartozó cikket. Mi történt ezen a különleges találkozón?
– A szajoli plébános, Lengyel István atya meghívott, hogy én tartsam náluk az augusztus 20-i búcsút. Szerette volna, ha ezen a napon megünnepelnénk az újmisémet, én prédikálnék, majd a szertartás végén újmisés áldást adnék. Az áldás előtt a plébános megajándékozott. Kaptam egy képet a szajoli templomról. Nagyon örültem neki, igazán szép gesztus volt. Aztán azt mondta, hogy készült még valamivel. Nagy meglepetés volt számomra a megmentésemet ábrázoló, kinagyított kép, amit mutatott: ez annak idején díjnyertes sajtófotó lett. A kezembe adta, hirtelen szóhoz sem jutottam. Felemeltem, hogy a jelenlévőknek megmutassam: ezen a felvételen látszik Isten gondviselése. A plébános akkor azt mondta, hogy itt van velünk az a férfi is, aki kimentett a romok közül – a harmadik-negyedik padból kilépett egy idős úr, ő volt az az egykori tűzoltó. Nagyon megható pillanat volt, odamentem hozzá, megöleltem, ő pedig visszaölelt. Mondtam neki, hogy remélem, lesz még időnk beszélgetni, és a szentmise utáni fogadáson volt is rá alkalmunk. Ez a találkozás csak úgy belekeveredett az újmisébe. Mi egyébként körülbelül fél évet éltünk Szajolban: 1994 márciusában költöztünk oda, és decemberben megtörtént a baleset, ami miatt a település kitörölhetetlenül beleivódott a családunk történetébe.
Nem okoz Önnek fájdalmat újra felidézni a tragédiát?
– Nem, már nem. Persze a mai napig előttem vannak az események képei, bármikor fel tudom idézni, hogy mi történt ott, ahogy beszakad alattunk a padló… De érzelmileg már nem zaklat föl mindez. A családban december 2-án minden évben megemlékeztünk a történtekről. És korábban is megkerestek újságírók, hogy a tragédiáról kérdezzenek.
Az egyik írás éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg az Új Néplapban.
– Igen, bár erről általában nem nagyon szoktam beszélni, nem szeretném, hogy erről jegyezzenek meg az emberek. Persze ami történt, az elválaszthatatlan részévé lett az életünknek, és mélyen megélt istenélménnyé vált számunkra.
Mennyiben befolyásolta az Ön és családja későbbi életét a baleset? Közrejátszott az Isten felé fordulásukban az, hogy a család tagjait könnyebb sérülésekkel mentették ki a romok alól?
– Alapvetően. Ahogyan édesanyám mondta mindig, számunkra olyan volt ez, mint valami újjászületés, hiszen a Jóisten megmentett minket. Amikor az ember az életéről gondolkodik, ott van benne, hogy igen, Isten épségben kimentett minket abból a helyzetből, tehát biztosan van valami célja az életünknek, valami, amit be kell teljesítenünk. Kiderült számunkra, hogy kedvesek vagyunk Istennek, és hogy ő szabadító Isten. Amikor kamaszkoromban vagy bármikor máskor lázadoztam a hitem ellen, ez a gondolat mindig visszatérített, így sohasem tudtam elszakadni a vallástól.
Megmaradt a kapcsolata a baleset többi túlélőjével vagy esetleg az áldozatok hozzátartozóival?
– Nem igazán. Egy ideig, amikor még gyerekek voltunk, édesanyám tartotta a kapcsolatot az egykori szomszédainkkal, akik a balesetben szintén elvesztették a lakásukat. Nekem nem nagyon maradtak emlékeim erről, de azt tudom, hogy amikor beköltöztettek minket Szolnokra, a közelünkben ők is kaptak egy szükséglakást. Mivel a közös élmény összekötött minket, egy ideig még átjártunk egymáshoz, kerestük egymást, aztán később meglazult a kapcsolat.
Ön és a családja azok közé tartozik, akik túlélték a balesetet, azonban számtalan család veszítette el a hozzátartozóját 1994. december 2-án. Ráadásul a tragédia áldozatai főként középiskolás és egyetemista fiatalok voltak, akik péntek délután lévén éppen hazafelé tartottak. Minden halál szomorú, de a fiatalok hirtelen és értelmetlen halála különösképpen az. A tömegszerencsétlenségek idején gyakran tör elő az emberekből kérdés: Hol volt akkor Isten? Miért engedte, hogy harmincegy halálos áldozatot követelő emberi mulasztás történjen a szajoli vasútállomáson? Ön szerint mi a legmegfelelőbb válasz e kérdésekre?
– Ezt nagyon nehéz megválaszolni. A baleset huszadik évfordulójára írtam egy üzenetet Lengyel István atyának, amit fel is olvasott a templomban. Úgy emlékszem, a Bölcsesség könyvének arra a részletére hivatkoztam, amelyben az áll: „Isten sietett kimenteni őket a romlottság köréből (…) Látják ezt az emberek, de nem értik (…), hogy kegyelem és irgalom vár az Úr választottjaira” (vö. Bölcs 4, 10–11.14–15). A halál gyakran eszköz Isten kezében, és megmentésként is fel lehet fogni, úgy, hogy Isten ezáltal valami nagyobb rossztól mentette meg őket. Ami az emberi síkon tragédia, az nem biztos, hogy a magasabb isteni síkon is az. Gondoljunk csak Jézus Krisztus megtestesülésére: Szűz Mária szempontjából elég tragikus helyzet volt ez: egy fiatal lány várandós lett, s ezzel megszomorította a vőlegényét, az apját, az anyját. Hirtelen teljes egzisztenciális válságba került, hiszen a régi világ felfogása szerint kinek kellett egy leányanya, aki könnyűvérűnek látszott? Mária megdöbbentette az egész környezetét, a falu lakói megbotránkoztak, Isten mégis ezt az utat választotta ki arra, hogy elhozza nekünk az üdvösséget. Ami az emberi világban tragédiának tűnik, az az isteni perspektívában új értelmet nyerhet, és hosszú távon pozitív hatása lehet. Nagyon sajnálom a tragédia áldozatait. Nem ismertem, és nem is fogom megismerni őket… Isten nyugosztalja valamennyiüket! Néhány túlélőre emlékszem a kórházból, ahogyan kezelték őket, és hangosan kiáltoztak a fájdalomtól… Kemény időszak volt.
Az ember elvárná, hogy minden kérdésére feleletet kapjon. Jó példa az Ószövetségből Jób könyve. Amikor a megannyi csapással sújtott Jóbhoz megérkeztek a barátai, melléültek a hamuba, egy szót sem szóltak, csak a jelenlétükkel vigasztalták őt. Semmilyen választ nem tudtak adni arra, hogy miért történt vele az a mérhetetlen sok katasztrófa. Emberi szinten nincs minden kérdésre válasz.
Ezzel kapcsolatban Barsi Balázs ferencesnek volt egy emlékezetes mondata. Amikor 1993. február 12-én Pörbölynél személyvonat és iskolabusz ütközött, tizenegy gyermek vesztette életét a balesetben. A tragédiát követően rengetegen telefonáltak be a televízió vallási műsorainak szerkesztőségébe, és azt kérdezték: Hol volt abban a pillanatban Isten? Miért engedte, hogy ennyi gyermek halálát okozza ez a baleset? Balázs atya azt válaszolta, hogy Pörbölynél nem Isten követett el mulasztást, hanem az ember: a tolvaj, aki ellopta a fénysorompó akkumulátorát, illetve a buszvezető és a mozdonyvezető, akik nem a látási viszonyoknak megfelelően vezettek. Ezt a gondolatot Máthé György szolnoki plébános is fölelevenítette 2017 januárjában, a veronai busztragédiával kapcsolatban.
– Valóban, ezek a szörnyű balesetek legtöbbször emberi mulasztásra vezethetők vissza. Úgy tudom, Szajolban szabálytalan tolatás történt, ami miatt átállítódott a váltó. Emiatt siklott ki a Nyíregyházáról Budapestre tartó gyorsvonat.
A gyász természetes folyamatához hozzátartozik a harag is. Keressük, ki a felelős a történtekért, és hibáztatjuk a váltókezelőt, a vasúttársaságot, a kormányt és végezetül Istent. Mennyiben tehet Isten ezekről a tragédiákról?
– Emlékszem, amikor még a szemináriumi éveim előtt szociológiát tanultam Debrecenben, az egyik iskolatársam szemrehányóan azt kérdezte tőlem, miért hagyja Isten az afrikai éhezést. Azt feleltem, hogy nem ő hagyja, hanem mi, emberek. A világ javainak igazságtalan elosztásáért mi vagyunk a felelősek, nem Isten. Ő elküldte közénk szent Fiát, aki tanítást adott nekünk. A mi bűnünk, hogy nem akarunk annak megfelelően élni.
Például mindig pontosan teljesíteni a ránk bízott feladatot: vasutasként a szabályoknak megfelelően végezni a tolatást, majd ellenőrizni a váltót, hogy a gyorsvonat biztonságosan haladhasson át az állomáson.
– A balesetről egyébként egy vasútmérnök komoly tanulmányt készített. Azt írta, legalább három ponton kell hibázni ahhoz, hogy egy ilyen katasztrófa bekövetkezzen.
Hogyan tudja helyreállítani a sérült istenképét az, aki egy ilyen tragédia folyamán veszítette el a hozzátartozóját vagy szenvedett maradandó károsodást? Mit tehet az ember azért, hogy képes legyen elengedni az Isten vagy akár a baleset közvetlen felelősei iránti haragot?
– A legfontosabb, amit mi, emberek egymásnak adhatunk, a megértés, valamint a felhívás a bűnbocsánatra. A szolgálattevők hibáztak, súlyos mulasztást, bűnt követtek el, hiszen hibájuk emberéleteket követelt. Felelősséggel tartoznak azért, amit tettek, de azoknak, akik a tragédiát elszenvedték, illetve a hozzátartozóiknak törekedniük kell a megbocsátásra. Így nekik is könnyebb lesz, nem kell olyan terhet cipelniük, ami csak megmérgezi a mindennapjaikat. A baleset előtti állapotot visszahozni, az eseményeket meg nem történtté tenni nem tudják, viszont az újrakezdéshez szükség van a megbocsátásra. A környezetükben élőknek pedig az együttérzésre és a vigasztalásra kell törekedniük. Isten minden nehézségben meg akar vigasztalni bennünket, erőt adni az újrakezdéshez, megmenteni minket. A kérdés csak az, hogy elfogadjuk-e, hagyjuk-e, van-e bennünk ráhagyatkozás és bizalom Isten iránt.
Gyerekként az egészből csak annyit fogtam fel, hogy mi túléltük, s ezért nagy hálát érzünk Isten és mindazok iránt, akik a mentésünkben segédkeztek. Akkor még nem értettem, milyen hihetetlen veszteséget éltek át azok, akiknek a szeretteik meghaltak a balesetben. Ez a tragédia megtörtént, de senki sem akarta, hogy így legyen. Felelőtlenség, emberi mulasztás okozta, de úgy érzem, a folytatáshoz arra van szükség, hogy mi, emberek vigasztaljuk, támogassuk egymást, és segítsük az érintetteket vigasztalódni Istenben, aki továbbra is szereti őket. Hozzátartozóik halála nem azt jelenti, hogy Isten elfordult tőlük. Az ő útjuk is ugyanúgy a boldogság felé halad.
Egyikünk szentté válása sem gyerekjáték. Senkinek sem könnyű végigjárni az utat: rengeteg kínt, fájdalmat, betegséget kell elszenvednünk, miközben folyamatosan bennünk visszhangzanak a miértek: miért kell szenvednünk, veszteségeket átélnünk, meghalnunk? Miért kell átélnünk szeretteink és a hozzájuk fűződő kapcsolatunk halálát? Miért történik mindez, és miért nem lehet minden olyan szép, amilyennek elképzeltük? Amikor ilyen kétségek gyötrik az embert, én azt tudom javasolni, hogy keressük Isten látószögét a történtekben. Ha megbízunk a bölcsességében és üdvösségszerző akaratában, s a szívünkben rábízzuk elvesztett szeretteinket, akkor idővel megnyugszik benne a lelkünk. Elhisszük-e, hogy nála vagyunk a legjobb helyen már itt, a földön és a halálon túl is? Keressük az isteni perspektívát, azt, hogy az átélt események által hová akar eljuttatni bennünket Isten! Az életben és a halálban titkok rejlenek. Ezekre a kérdésekre nem fogunk tudni olcsó válaszokat adni.
Életmód-tanácsadók szokták mondani, hogy veszteség idején nem a miért, hanem a hogyan tovább a legmegfelelőbb kérdés. Miként folytassuk az életünket a szerettünk nélkül vagy tartósan károsodott egészséggel? Hogyan tudunk új életet kezdeni? Ha folyton csak a miértekkel foglalkozunk, megbetegítjük magunkat.
Ez így van.
A hivatása összefügg a balesettel?
– Szerepet játszik benne, bár nagy az időbeli távolság a kettő között.
Ha nem történt volna meg ez a tragédia, vajon akkor is itt és így találkozhatnánk?
– Szerintem igen. Isten a papi hivatást az ember szívébe rejti. Olyan ez, mint a prófétai hivatás: „már anyád méhétől fogva kiválasztottalak”. A mai napig hiszem, hogy Isten a papságra választott ki engem. Minden ember számára kijelölt egy utat, ami a boldogságunk útja. A mi dolgunk az, hogy kikutassuk, felfedezzük ezt… Izgalmas dolog megkeresni, merre vezet a boldogságunk útja. A vágyakozás segít abban, hogy megtaláljuk. Isten ugyanis mindannyiunk lelkébe mély vágyat ültet, amit nem mi találunk ki, hanem tőle kapunk. Én szociológiát és szociálpolitikát tanultam, teljesen más karriert képzeltem magamnak, de valahányszor a papságról hallottam, mindig megrezdült valami a lelkemben. A papság jó esetben olyan, mint a szerelem: az ember beleszeret Istenbe, és nagyon mély vágyat érez az után, hogy vele lehessen. Ez a szerelem sokkal inkább szellemi, mint a két ember közötti érzés. Ez a személyes szeretet szabaddá tesz Krisztusban. Isten rabul ejt, hogy szabad legyek. Ez a szerelemhasonlat azért is jó, mert felhívja a figyelmet rá, hogy nem kell aggodalmaskodni. A kereszténység nem a görcsösség vallása, hanem az Istenre való teljes ráhagyatkozásé. Az ő szeretete tesz alkalmassá a boldogságra, a krisztusi útra.
Soha nem akart vasutas lenni?
– Édesanyám szerette volna, hogy az legyek. Kérésére be is adtam a jelentkezésemet a közlekedésmérnök szakra, de tudtam, hogy úgysem oda fogok menni.
Önök többgenerációs vasutascsalád, ugye?
– Igen, édesapám is vasutas volt, a nagyapám is. Lehet, hogy a balesetnek tudat alatt köze van ahhoz, hogy mi az öcsémmel nem lettünk azok. Ennek ellenére rengeteget vonatoztunk, és továbbra is vallom, hogy a vasút az egyik legbiztonságosabb közlekedési eszköz.
© 2015 copyright Új Ember Szerkesztőség és Kiadóhivatal
