Az északolasz nagyváros déli peremkerületében lévő templom plébánosa az alábbi levelet írta az „alkotónak”:
„Kedves névtelen falfirkáló!
Sajnálom, hogy nem tudtál példát venni az édesanyádról. Benne volt bátorság. Megfogant, várandós volt veled, és megszült téged. El is vetethetett volna. De nem tette. Felnevelt, táplált, mosdatott és öltöztetett téged. Most ezért van életed és szabadságod. Szabadságod, amelyet most éppen arra használsz, hogy elmondd nekünk, jobb lenne, ha olyan emberek, mint amilyen te is vagy, nem lennének ezen a világon. Sajnálom, de nem értek egyet veled. És őszintén csodálom az anyukádat, mert bátor volt. Ma is bátor, mert mint minden édesanya, büszke rád, akkor is, ha csúnyán viselkedsz, hiszen tudja, hogy van benned jóság, amely csak arra vár, hogy a felszínre kerülhessen. Az abortusz minden dolog »értelmetlensége«. A halál, ami győz az élet felett. A félelem, ami győz egy szív felett, amely küzdeni és élni akar, nem pedig meghalni. Az abortusz azt jelenti, hogy eldöntjük, kinek van joga élni, és kinek nincs, mintha ez valami egyszerű jog volna. Az abortusz egy ideológia, amely győz az emberiség felett, el akarja venni tőle a reményt. Minden reményt. Csodálok minden asszonyt, aki számtalan nehézség közepette is elég bátor ahhoz, hogy továbbmenjen. Benned nyilvánvalóan nincs bátorság, hiszen névtelenség mögé rejtőzöl. És ha már itt tartunk, szeretném elmondani neked azt is, hogy a kerületünk sok nehézségen ment már keresztül, nincs szükségünk olyanokra, akik összefirkálják a falakat és lerombolják azt a kis jót, ami még megmaradt. Meg akarod mutatni, hogy bátor vagy? Tedd jobbá a világot, ahelyett hogy lerombolnád! Szeress, ahelyett hogy gyűlölnél! Segíts a szenvedőknek fájdalmuk hordozásában! Adj életet, ahelyett hogy elvennéd! Ilyenek azok, akik igazán bátrak! Szerencsére a kerületünk, amelyet rongálsz, tele van bátor emberekkel. Olyanokkal, akik képesek szeretni téged is, aki azt sem tudod, mit írsz le.
Én aláírom a nevemet:
don Andrea (András atya)”
Előfordul, hogy támadó, provokatív feliratokat firkálnak templomok falára. Az is megesik, hogy plébánosok a közösségi oldalakon keresztül próbálnak kapcsolatba lépni a rongálókkal. A milánói plébános bátor gesztusa különösen szép, és a bejegyzés népszerűsége is rendkívüli: eddig 8547-en osztották meg, 1762-en írtak hozzá kommentet, és 18 ezren reagáltak rá.
Forrás és fotó: Avvenire.it
(T. Zs.)
A máltai szeretetszolgálat szemlélete szerint az önfeledt játék öröme minden gyermeknek jár. A szervezet az ország több száz településén egész évben lehetőséget teremt a rászoruló gyermekeknek a játékra, a kikapcsolódásra. Emellett a máltai intézmények, az ország harmincegy legszegényebb járásában működő „Gyerekesély” program munkatársai és a szervezet önkéntes csoportjai változatos programokkal tették emlékezetessé a családok számára a gyermeknapot.
A szeretetszolgálat mozgó játszóterei a gyermeknaphoz kapcsolódva két hét alatt hatvan településen közel háromezer gyermek fejlesztő kikapcsolódásához járultak hozzá.
A játékokkal felszerelt mikrobuszok általában két-, illetve háromfős személyzettel, szakképzett pedagógusokkal látogatták az ország elszigetelt településeit, azokat a helyeket, ahol a gyerekeknek sok esetben szinte semmilyen játékkal kapcsolatos élményük nincs. A kicsik körében a felfújható ugrálóvár a legnépszerűbb, de a szakemberek olyan, eszközöket alig igénylő, közösségfejlesztő játékokat is tanítottak a családoknak, amelyeket a mozgó játszótér távozása után is játszhatnak.
A nagyvárosok lakótelepein működő máltai játszóterek családi napot szerveztek a gyermeknaphoz közeli hétvégéken. A játszótereken felállított fedett játszószobában, illetve a helyi közösségi terekben a szakemberek és az önkéntesek kézműves foglalkozással, társasjátékkal, vetélkedőkkel, zenés műsorokkal várták a családokat.
A fővárosi Szatmár utcai Befogadás Háza Zuglói Családok Átmeneti Otthona, amely átlagosan nyolcvan gyermekről és családtagjaikról gondoskodik, az intézmény mellett található játszótérrel együtt egész napos programmal készült.
Saját rendezvényei mellett a karitatív szervezet a városi gyermeknapi programokban is közreműködött. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat gyermeknapi eseményeinek szervezésében és lebonyolításában az intézmények munkatársain kívül több száz önkéntes vett részt, köztük az iskolai közösségi szolgálatukat teljesítő középiskolás diákok is.
Forrás és fotó: Magyar Máltai Szeretetszolgálat
Cressida Dick, a Scotland Yard főparancsnoka június 4-én tartott sajtótájékoztatóján közölte, a merényletben heten meghaltak és negyvennyolcan megsebesültek. A főparancsnok megerősítette azt is, hogy a helyszínre érkező fegyveres rendőri egységek mind a három elkövetőt megölték.
Ferenc pápa pünkösdvasárnap, a Regina coeli imádság előtt megemlékezett a londoni merénylet áldozatairól. A Szentlélek adjon békét az egész világnak, és gyógyítsa a sebeket, amelyekért a háború és a terrorizmus a felelős, aminek most szombat este is ártatlan személyek estek áldozatául Londonban. Imádkozzunk az áldozatokért és családtagjaikért! – mondta a szentatya.
A katolikus bíborosok és püspökök szerte a világon kifejezték együttérzésüket, és imáikról biztosították az érintetteket a június 3-ai terrortámadás után. Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek, az angliai és walesi püspöki konferencia elnöke azonnal reagált a tragikus történésekre a szigetországban és az Amerikai Egyesült Államokban különösen népszerű közösségi média, a Twitter felületén. „Ma éjjel imáimba foglalok mindenkit, akit érintettek a felkavaró és erőszakos támadások a London Bridge, a Borough Market és a Vauxhall környékén” – írta a főpásztor.
Wilfrid Fox Napier OFM dél-afrikai bíboros, Durban érseke a Twitteren üzent Nichols bíborosnak, és kifejezte részvétét és együttérzését.
Az Amerikai Egyesült Államok püspöki konferenciája vasárnapi közleményében szintén imáiról és együttérzéséről biztosította az áldozatok családjait: „Alig kezdődött el pünkösd vigíliája, amikor újabb súly nehezedett a világra, ez alkalommal a baljóslatú támadások miatt, amelyek ártatlan embereket sújtottak London belvárosában” – fogalmazott Daniel N. DiNardo, aki tavaly november óta tölti be az Egyesült Államok katolikus püspöki konferenciája elnöki tisztét. „Ezekben a tragikus órákban a Szentlélekhez könyörgünk, hogy árassza ki a vigasztalás kegyelmét mindazokra, akik szeretteik elvesztését gyászolják, és a rettenetes erőszak valamennyi sebesültjére” – fogalmazott a bíboros.
Vincent Nichols érsek a hétvégén szülővárosában, Liverpoolban ünnepelte a Krisztus király-székesegyház felszentelésének ötvenedik évfordulóját. Felidézte, micsoda megrendült csend töltötte be a templomot 1989. április 16-án, a Hillsborough-stadionban bekövetkezett, kilencvenhat halálos áldozatot követelő tömegszerencsétlenség másnapján, és a hívekkel együtt imádkozott a londoni terror áldozataiért.
Forrás: CNA
A kiadó részéről Kuzmányi István, a Magyar Kurír és az Új Ember főszerkesztője egy személyes élményét megosztva köszöntötte a résztvevőket. Libanonban járva mesélte neki egy szerzetesi elöljáró, hogy miután a cédrusok erdeje leégett, szerették volna újratelepíteni azt. Két különböző véleményt fogalmaztak meg a növendékek: egy részük úgy gondolta, mivel úgyis sok idő kell ahhoz, hogy egy cédrusfa felnövekedjen, ráérnek még ezzel, mások szerint viszont éppen emiatt kell sürgősen hozzálátni a munkához. Az ökumenikus párbeszéd is valahogy így jelenik meg előttünk: van, aki szerint nem kell igyekeznünk, mások – így a könyv írója, fordítója – szerint nincs vesztegetni való időnk, az egységtörekvés mindnyájunk számára sürgető feladat.
Lukács László a kötetet bemutatva emlékeztetett arra, hogy ez a könyv Lutherről, és nem a reformációról szól. Ugyanakkor beleilleszkedik azon kiadványok közé, amelyek az ötszázadik évfordulón a mai kor szempontjai szerint értékelik, értelmezik Luther tevékenységét. A szerző monografikus igénnyel tárgyilagos áttekintést ad a reformáció kezdetéről. A könyv két részből áll: egy történeti és egy teoretikus nagy fejezetből. Neuner az ötszáz év értékelését a lutheri évfordulókhoz köti: az 1617 körüli esztendőkben a pápa mint antikrisztus jelenik meg; 1717-et a pietizmus vitája jellemzi; 1817-ben III. Frigyes Vilmos porosz király kimondja a lutheránus és a kálvinista egyház egyesítését; 1917 körül pedig Luthert német nemzeti hősként ünneplik. A XX. század második felét viszont már a közeledési folyamat felgyorsulása jellemzi. Ennek fontos lépése volt a II. vatikáni zsinat szemléletváltása, illetve a megigazulásról kiadott Közös Nyilatkozat 1999-ben.
A teoretikus fejezet azokat a kérdéseket veszi sorra, amelyekről napjainkban gondolkodnak az ökumenével foglalkozó teológusok. A sola Scriptura (egyedül a Szentírás) elve és a szentek tisztelete mellett a mise áldozati jellege, a successio apostolica (apostoli utódlás) és a pápai primátus jelent ma megoldandó problémát.
Fabiny Tamás püspök többek között arról beszélt, hogy Wittenbergben áll egy hatalmas Luther-szobor, nemrég pedig a reformáció jubileumához kapcsolódva ötszáz kisméretű Luther-szobrocskát helyeztek el a városban. Nekünk azonban nem óriásként vagy törpeként kell a reformátorra tekintenünk, hanem szemmagasságban, úgy, ahogyan azt Neuner könyve is teszi. Ez a kötet Luther fontos tézisei – a megigazulás, a kereszt és a szabadság – köré épül. A püspök rámutatott: az evangélikusoknak nem szabad büszkének lenniük arra, hogy elszakadtak a katolikusoktól, sokkal inkább a szakadás feletti fájdalommal kellene visszatekinteniük erre az időszakra. Ezért az evangélikusok nem ünneplik a reformáció kezdetét, hanem megemlékeznek róla.
Görföl Tibor arra hívta fel a figyelmet, hogy e kötetből nagyon világos képet nyerhetünk Luther életéről, tevékenységéről és hatástörténetéről. A szerző müncheni kollégája volt Wolfhart Pannenberg, aki evangélikusként vette kritika alá Luther személyét, Neuner az ő munkásságára is támaszkodott. Eltökélten koncentrál a témára, több helyen tesz bátor, provokatív megállapításokat úgy, hogy közben nem téveszti szem elől a hivatalos álláspontot sem. Neuner Heinrich Fries tanítványa volt, aki Karl Rahnerrel együtt tett javaslatot az egyházak egységének megvalósítására. A két katolikus teológus azt szorgalmazta, hogy a különféle felekezetek úgy fogadják el egymás álláspontját, hogy önmagukra nézve ne tartsák azokat kötelezőnek. A tisztelet egyik legmagasabb szintű megvalósítása, ha merünk vitatkozni egymással. Neuner könyve pedig a keresztény vitakultúrának is jó példája lehet.
Daluk címe Amar Pelos Dois, amelynek Luísa a szerzője, Salvador pedig az előadója. Ez az első alkalom, hogy a vetélkedőt portugál előadó nyerte, mégpedig nem is akárhogyan: a fesztivál története során elért legmagasabb pontszámmal: hétszázötvennyolc ponttal.
A huszonhét éves Salvador soha nem akart sztár lenni. A Lisszabonban született Salvador gyermekkora óta énekel, családja mindig is bátorította. Tanulmányait egy szalézi iskolában kezdte, később pszichológiát, majd jazzt tanult. „Otthonülő gyerek voltam” – mondta egy interjúban a News Magazine-nak. „Nem tetszettek a diszkók, nem követtem a barátaimat, nem akartam inni és verekedni, és a lányokkal sem volt túl sok szerencsém…”
Salvador Sobral szívátültetés előtt áll, de betegségéről nem szeret beszélni. „Van egy csomó jó dolog az életben, sokkal több jó, mint rossz. Ez a betegség csak egy kis probléma, tulajdonképpen ez az egyetlen gondom, és ha nem is lehet teljesen meggyógyítani, kezelhető” – mondja.
Hazájában nemzeti hősként ünneplik, de őt nem szédítette meg a siker. Hogy védje magát, nem olvassa a Facebookot és a Twittert, sem a YouTube-on megjelenő kommenteket. „Ez el fog múlni. Néhány nap múlva az emberek elfelejtik ezt, és csak azok a rajongók maradnak, akik valóban szeretik a zenémet. Csak ők érdekelnek.”
Salvador Sobral megtartotta a hitét szalézi iskolás korából. Betegsége során megtanult napról napra élni, mindig csak a mának, és minden újabb napra Isten ajándékaként tekint.”
Forrás és fotó: Szaléziak.hu
A könyvbemutatóra érkezett érdeklődők – többek között szerzetes-elöljárók, klerikusok, szerzetesek, teológusok, pszichológusok, coachok, szupervizorok – megtöltötték a főiskola könyvtárát.
A kiadó részéről Kuzmányi István főszerkesztő köszöntötte a megjelenteket. Mint elmondta, ez a könyv pszichológiai, mentálhigiénés, teológiai és spirituális szempontból tárgyal egy olyan kérdéskört, amely nagyon sok embert érint. Remélhetőleg kulcsot ad ahhoz, hogy kinyithassuk a magunk által felépített falakban rejlő ajtókat. A főszerkesztő azt is kiemelte, hogy a szerző nagy bátorsággal vállalta fel érintettségét, s ez a személyesség hitelessé teszi a könyvet.
Füzes Ádám a kötetről szólva rámutatott, hogy abban több találkozási pont is fellelhető. Versegi Beáta keresztény antropológus és szupervizor is, személyében két eltérő megközelítési irány találkozik. Ugyanakkor a könyv nagy erénye, hogy szerzője képes elválasztani egymástól a különféle – mentálhigiénés és spirituális – elemeket. A kötet arra figyelmeztet, hogy meg kell tudnunk különböztetni azt, akik vagyunk, attól, amivel foglalkozunk.
A kiégés örvényébe leginkább a segítőfoglalkozást gyakorlók kerülnek bele. A szerzetesek, a papok is veszélyeztetettek, különösen azért, mert nekik „intézményesült magánszférájuk” van.
Füzes Ádám azt is kiemelte, hogy a párbeszédes formában megírt könyv nemcsak azt mutatja be, miként lehet kijutni a kiégés folyamatából, hanem a helyes életvezetésben is segítséget nyújt az olvasóknak.
Rottenhoffer Ágota coach, szupervizor – aki a kötet létrejöttében is közreműködött – személyes élményeit osztotta meg a könyvbemutató népes közönségével. A lelki gondokkal küzdő ember leginkább azt szeretné, ha valaki nevén nevezné a problémáját. Versegi Beátával folytatott beszélgetése során merült fel, hogy ha sikerülne könyv formában összefoglalni mindazt, amin átment, az másokat is segíthetne abban, hogy kilábaljanak a kiégésből.
Kovács Gergely – akinek művészi illusztrációi segítik a szöveg befogadását – arról beszélt, hogy a grafikák egy történetet szeretnének elmesélni, azt mutatják be, mit él át az, aki a kiégés során lejut a gödör aljára, majd kikászálódik onnan.
A könyv szerzője, Versegi Beáta-Mária nővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja először köszönetet mondott mindazoknak, akik segítettek neki kijutni a kiégés folyamatából. A kötet létrejöttéről elmondta, hogy több esemény, előadás adott hozzá inspirációt, valamint az Új Ember hetilapban és a Magyar Kurír hírportálon megjelent interjúja iránti nagy érdeklődés adott megerősítést ahhoz, hogy belevágjon történetének megírásába.
Végül Kuzmányi István köszönetet mondott Versegi Beáta mellett a szerzői munkafolyamatot elmélyítő kérdésekért Kámán Veronikának, Rottenhoffer Ágotának és Baranyai Bélának, továbbá a grafikai munkáért Kovács Gergelynek. A könyvbemutató dedikálással ért véget.
A kiadvány Pál Ferenc katolikus pap, mentálhigiénés szakember ajánlásával látott napvilágot.
A könyv a Magyar Kurír gondozásában, az Új Ember-kiadványok sorozatban jelent meg. Megtalálható az Új Ember könyves- és webboltban, valamint megvásárolható a május 22-én kezdődő Szent István Könyvhéten.
A marosvásárhelyi (volt) ferences templom plébánosa huszonöt éve pap. Ez alkalomra jelentette meg tizenötödik könyvét, az Ezüstbeszédet. Mégis, amikor egy író-olvasó találkozón szóba kerül, hogy ő író, hevesen tiltakozik. Nem vagyok író, egy könyvet sem írtam – hárítja el a megjelölést, mint afféle Keresztelő János, aki kijelentette, ő nem messiás. Miközben a nyomtatásban való állandó jelenlét elvét követve szinte évente kiad egy kötetet, néha kettőt. Hát akkor kicsoda Sebestyén Péter? (Csík) Szépvízen nevelkedett, Gyulafehérváron járta a teológiát. Csíksomlyón szentelték pappá 1992. április 25-én. Erdőszentgyörgy és Bözödújfalu, az elárasztott templom plébánosa, onnan került Marosvásárhelyre, ahol a marosvásárhelyi rádió munkatársa, és személyes honlapján is (www.peterpater.com) közli gondolatait. Ennyi, ami könnyűszerrel kideríthető. Azt a kérdést már nehezebb megválaszolni, hogy ha nem író, akkor miért gyűjti mondandóját immár a tizenötödik könyvbe, és miért adja ki komoly költségen.
Két eshetőség van. Vagy Szabó T. Anna költő mondata: „Mert aki könyvbe préseli magát, az egy ideig biztos halhatatlan” (Hamu, Láng), vagy Ady Endre figyelmeztetése: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Az egyik eshetőséggel a saját halhatatlanságán dolgozik az ember, a másik eshetőséggel a másokén. Erdély papjaira mindig is jellemző a helytállás önmagukért és másokért, szóban és írásban egyaránt. Magyarságon és kereszténységen őrködik az, aki ír, mert az írás is marad, nem csak a kő. Hallottam prédikálni, lelkigyakorlatos beszédeket tartani; szavakkal és hangsúlyokkal jól bánó szónok, akinek fontos, hogy messzire hangozzék, amit mond.
Tizenötödik könyvét lapozgatva mégis összeáll egy pályaív. Szónok és glosszaíró, lelkipásztor és szerkesztő. A szülőföld szerelmes szószólója. Szenvedélyes hang hordozza igéit. Megnyugtató felismerni azt is, hogy nemcsak író, de olvasó is egyben. És ha nem írónak vallja magát, akkor az azért van, mert meg akarja őrizni szabadságát a publicisztika műfajaitól, hogy kötve maradhasson az evangéliumokhoz. Az írástudók pesszimizmusa és melankóliája helyett a lelkipásztorok optimizmusát vallja magáénak. Legszebben a szárnyai alól kinövő pap újmiséjén elmondott prédikációja tanúskodik erről. „Egy alkalommal két cipőgyáros járt a sivatagban. Az egyik, az orrlógató, csak azt látta, hiába jött ide, errefelé senki se hord cipőt. A másik, a vérbeli üzletember viszont felujjongott: micsoda lehetőség, itt mindenki mezítláb jár!”
Köszönjük, Péter, könyveidet, ezt a tizenötödiket, az Ezüstbeszédet is! De leginkább azt, hogy huszonöt éve pap vagy, és mert – szavaid szerint – magyarságodért jobban meg kell küzdened, mint kereszténységedért, még inkább azt köszönjük, hogy katolikus papként Erdély népét szolgálod. Köszönjük a humorodat, a nevetésedet és azt, hogy ott akarsz maradni, ahol születtél. Nem vágysz el a gyimesi, a gyergyói és a csíki hegyek közeléből. A kő marad, az írás is, és te is maradj nekünk – mezítlábas barátaidnak.
Első állomásunk Rákoscsaba. Perényi Péter invitál a házba. A konyhában egy tíz év körüli kislány vacsorázik az öcsikéjével. A fiúcska egyáltalán nem ijed meg a „csúnya bácsiktól”, hanem üdvözült mosollyal hadonászik a villájával, és buzgón tömi magába a makarónit. Az ikrek a belső szobában játszanak.
„Áron és Dávid egypetéjűek, és hasonló temperamentumúak is: igazi fiúk, gyakran ölre mennek egyik-másik játék megszerzése érdekében. Kristóf szelídebb, egy kicsit talán lányosabb, elmélyülten játszó fajta. Általában alulmarad, amikor valamelyik ikertestvére nekiesik, és ha sírni kezd, csak nehezen vigasztalódik meg” – mondja a büszke apuka. – „A pelenkafogyasztásunk elég jelentős; eddig, két részletben egy évre elegendő mennyiséget, közel ötezer darabot kaptunk a karitásztól” – folytatja Zsuzsa, a felesége. – Az ikrekkel együtt öt gyermekünk van: Máté fiunk négy-, Lili lányunk tizenegy éves. 2014-ben költöztünk Budapestre, mert a férjem itt kapott munkát.” – „Először Kőbányán laktunk albérletben, aztán megvettük ezt a házat, amely alapos felújításra szorult – meséli Péter. – Az ikrek a harmincadik hétre, 2015. november 17-én, a koraszülöttek világnapján jöttek világra, mindhárman valamivel kevesebb mint másfél kilóval.” – „Negyvenhárom napig kellett a kórházban maradniuk, én mindennap reggeltől estig benn voltam velük a csecsemőintenzíven. A kis Máté szegényke jól meg is sértődött, annyira keveset lehettem vele akkoriban” – emlékezik Zsuzsi. – De azóta már nagyon megszerette az öccseit, Lili pedig menő velük az iskolában, hiszen csak neki hármas ikrek a testvérei. Az alvás hosszú-hosszú időre száműzve lett az életünkből, miután megszülettek, de három-négy hónapja már nem kell őket éjjel etetni. A karitász a gyermekfelügyeletben és a házimunkában is segítséget ajánlott, de igyekszünk ezzel a lehetőséggel nem visszaélni. Februárban egy éve történt, hogy összeszedtem valami csúnya vírust, és egy reggel egyszerűen jártányi erőm sem volt. Felhívtuk Tampu-Ababei József atyát, az akkori plébánost, és egy óra múlva már meg is érkezett a segítség a karitásztól! A rákosligeti plébánia közösségének figyelme, gondoskodása nagyon sokat jelent a számunkra. Amikor újszülöttként betegek voltak a gyerekek, az egész templom imádkozott értük. Én mindig azt mondom: azért gyógyultak meg.”
Lili szívesen fürdeti, öltözteti-vetkőzteti az ikreket, vacsoráztatja Mátét, és gyakran bohóckodik az öccseivel. „Minden öcsém odavan értem” – büszkélkedik.
*
Következő vendéglátónk a Csörsz– Tóth házaspár Budapest hetedik kerületében. Hét gyermekük van; a legkisebb négy, a legnagyobb tizenhat éves. A lakásuk ötvenkét négyzetméteres, de Csaba minden szobába galériát épített, így még két nagy teknős is elfér. Noha minden gyerek otthon van, amikor megérkezünk, nincs zsúfoltság vagy hangzavar, sőt amíg a szülők nem szólnak nekik, hogy fotózás lesz, a többségről azt sem tudjuk, hol lehet. Amikor pedig végül összegyűlnek, kedvesen, kíváncsian, várakozásteljesen pillantgatnak ránk, és szívesen válaszolnak a kérdéseinkre.
Ágnes református lelkésznek tanult, és hitoktatóként dolgozik, a katolikus Csaba szoftvermérnök. A felekezeti különbség soha nem zavarta őket, egyrészt mert Ágnes apukája is katolikus, másrészt mert Délvidéken, ahonnét Csaba származik, a magyar mivolt mindig egységtudatot adott a különféle keresztény egyházakhoz tartozók számára.
A karitásztól kapható pelenkákról a családsegítőben értesültek. Korábban Csaba keresetéből élt a család, de az ő anyagi lehetőségei az utóbbi két-három évben beszűkültek. Így aztán megtapasztalták, milyen szomorú sztereotípiák vonatkoznak a nagycsaládokra a magyar társadalomban. Nagycsaládosnak lenni ugyanis nálunk a társadalmi lecsúszás, a „szociális érintettség” szinonimája. Meg kellett tanulniuk, mit jelent kérni és segítséget elfogadni, és ez nem volt könnyű – Csaba szavaiból érezni, mennyire megszenvedte azt az időszakot. Tavaly pályáztak a pelenkákra, és elvileg egyévi mennyiséget kaptak, de nekik nem tartott ki addig. Tartós élelmiszerhez és tejpéphez is többször hozzájutottak a karitász jóvoltából.
A gyerekek iskolai osztálytársainak háromnegyed része csonka családban nevelkedik, és legfeljebb egy testvérük van. Általános a körükben az „apahiány”, mert a válások gyakorisága miatt vagy egyedülálló édesanyjuk neveli őket, vagy „új apukát” kapnak. Így nem könnyű a hittanon a házasságról és a hűségről úgy beszélni, hogy igazán értsék, mire gondolok, panaszkodik Ági. De talán az ő családi boldogságuk hathat az ilyen gyerekekre; esély lehet arra, hogy megérezzenek valamit az örömből, az életérzésből, amely egymás körében megadatik számukra.
A környezet hozzáállása legtöbbször inkább értetlen, mint érdeklődő, inkább rosszindulatú, mint elismerő. Gyakran kapnak kellemetlen, gúnyos vagy sértő megjegyzéseket, például hogy „minek ennyi gyerek?”, vagy hogy igazán védekezhettek volna. „De én inkább boldog vagyok, hogy az emberiség egész biztosan nem miattam fog kihalni” – viccelődik Csaba pikírten. – „Nagycsaládosnak lenni sok lemondással jár, de több szeretettel is – véli Ági. – Jó mindig újabb kis lelkeket a közösségünkbe fogadni, megismerni őket és a fejlesztésükkel foglalkozni. Egyetlen gyermek sem véletlenül érkezik egy családba, és anyává válni is meghívás – én így éltem meg. Mi nem »terveztük« a sok gyereket, hanem Istenre, a gondviselésre bíztuk magunkat. Jólesne, ha a társadalom jobban megbecsülné a vállalásunkat, jobban értékelné az áldozatkészségünket. Ha soha egyetlen nagycsaládnak sem kellene szégyenkeznie az anyagi szükséghelyzete miatt. A karitász segítsége számunkra pontosan ezért annyira jelentőségteljes. Annak jeleként tekintünk rá ugyanis, hogy igenis vannak, akik értik és értékelik, amit mi fontosnak tartunk, amit fel akarunk mutatni az életünkkel.”
© 2015 copyright Új Ember Szerkesztőség és Kiadóhivatal
