Magyarázatom mindig érthető volt: hosszú, nehéz, de szép történelmünk az oka. Volt két hősies szabadságharcunk. A külső, nagyhatalmi beavatkozás ugyan leverte ezeket, de évek múlva, kitartásunknak hála, mégis győztek; okkal vagyunk büszkék rájuk ma is. Amikor a szovjeturalmat elhozó április 4-ét már nem kellett megünnepelnünk, a szabadon választott kormánynak és Országgyűlésnek döntenie kellett, hogy az 1848-at idéző március 15. és az 1956-os szabadságharc kezdete, október 23. közül melyik legyen a nagy, hivatalos ünnepünk. Nem akartuk egyiket a másik alá rendelni. Ekkor Antall József miniszterelnök állt elő egy javaslattal: legyen két nemzeti ünnepünk, de emeljük ismét az ünnepek közé a magyar állam megalapítójának, első királyunknak, Szent Istvánnak a napját is. A törvényhozás jóváhagyásával 1990 óta augusztus 20. állami ünnep. Mivel azonban a nyár végére esik, ezért külképviseleteinken általában a külföld számára még ma is emlékezetes 1956 emléknapján rendezzük a nemzeti ünnepi fogadást, Petőfi és a pesti nép forradalmát pedig általában a helyi magyar kolóniával együtt ünnepeljük, s az államalapításról is meg szoktunk emlékezni valamilyen formában.
Gyermekkoromban – protestáns létünkre – a szüleimmel együtt részt vettünk a krisztinavárosi vagy a Belvárosi templomnál tartott körmeneten mindaddig, amíg a kommunista hatalom be nem tiltotta. 1990. augusztus 20-án azután a Szent István-bazilikánál az egyházi és az állami vezetőkkel, a rangos vendégekkel és sok-sok hívővel együtt a Szent Jobb-körmenet előtt ünnepeltem a visszaszerzett szabadságot. Az államfő, Göncz Árpád és Antall József miniszterelnök mellett részt vett ezen az eseményen Habsburg Ottó, az utolsó magyar király fia is. A menetet ő vezette, utána következett a kormány. Már túl voltunk a tavaszi választásokhoz fűzött irreális várakozásokon és az első nehézségeken, már emelkedtek az árak, megszűntek egyes munkahelyek. A sajtó élvezte, hogy most már szabad bírálni, sőt szidni a kormányt. Ezért kellemes meglepetésként fogadtuk, hogy amerre haladt a menet, az utat szegélyező tömeg azt zúgta: „Éljen a kormány!” Máig meghatottan emlékezem arra, hogy a nép jelen lévő képviselői megértették, az ő érdekükben, nem a magunk javát keresve dolgozunk.
Történelmi háttere folytán mindhárom ünnepünk alkalmas arra, hogy minden magyar, bárhol is él, bármilyen is a politikai felfogása, együtt örüljön annak, hogy „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. Miért nincs ez így? 1990 óta miért vált szokássá, hogy a pártok és követőik külön ünnepelnek? Nehéz elfogadható magyarázatot adni erre. Túl kellene lépni, felül kellene emelkedni a polgárokat megosztó vitákon. Nemzeti érdek csak egy van, persze ki-ki mást tekint annak, és másként akarja biztosítani.
Első szent királyunk napja több mint tiszteletet érdemlő hagyomány. Tettei, gondolatai ezer éven át ösztönzést és iránytűt jelentettek, kritikus helyzetekben a nép ösztönösen is hozzá fordult imával, énekekkel. A rendszerváltozás után újjá kellett építenünk a kommunizmus által tönkretett országot, s ennek külpolitikai vetülete rímelt Szent István külpolitikájára: szakítani a keleti örökséggel, és csatlakozni a nyugati kereszténységhez, nem pedig a misztikus és dogmatikus bizáncihoz. 1999. március 12-én Magyarország a NATO, egy olyan politikai és katonai szövetség tagja lett, amely garancia a történelmi balsors, az idegen megszállás és az országcsonkítás megismétlődése ellen. 2004. május 1-jén a magyarság, azaz annak a csonka hazában élő törzse (a felföldiekkel együtt) az Európai Unió tagállamává vált, így közel fél évszázados elszakítottság után visszatértünk az Occidens kötelékébe. Mentalitásban és életszínvonalban nagy árat fizettünk azért a kitérőért, amiről nem tehettünk. 1947-ben nem kapcsolódhattunk be a Marshall-tervbe, 1949-ben nem léphettünk be a NATO-ba, 1957-ben nem írhattuk alá az európai gazdasági integrációt megalapozó, a Közös Piacot megteremtő Római Szerződést, mert 1945-ben félreérthetetlenül kinyilvánított és 1956-ban vérrel megpecsételt akaratunk ellenére szovjet uralom alá voltunk kényszerítve. Az elmúlt harminc évben kevesen vonták kétségbe, hogy az ország függetlenségét és a nemzet gazdasági fölvirágzását egyedül az euroatlanti integrációban való részvétel biztosíthatja. Valóban, tertium non datur, más út nincsen, mert nem vagyunk sziget az óceánban, nincsenek olajkincseink, vannak velünk szemben nem barátságos országok, s egy ilyen veszélyes tájon élve egyedül hamar bajba kerülnénk. Az Európai Unióból és a NATO-ból kimaradva éppen a magyar függetlenség veszne el, mert ki volnánk szolgáltatva közeli és távolabbi hatalmaknak, és tartóssá válna az a ma még létező nagy különbség, az a „jóléti fal” is, ami fennáll közöttünk és nyugati szoszédaink között.
Nekünk, magyaroknak, van egy különleges okunk is, amiért számunkra létkérdés az európai integráció. A ma nyolc országban, szétszabdalva élő magyar nemzet csak az Európai Unióban tud elválasztó határok és vámsorompók nélkül újra találkozni, jogilag és gazdaságilag újra egyesülni azokkal a magyar közösségekkel, amelyeket a rossz békeszerződések szakítottak el tőlünk. Az embereket elválasztó, a régi gazdasági kapcsolatokat tönkretevő igazságtalan trianoni határok légiesítését, eljelentéktelenedését jelenti az a minta, ami Nyugat-Európában már jórészt megvalósult a szemünk láttára. Ott szabaddá vált a személyek, a tőke és természetesen a gondolatok áramlása, eltűntek a fináncok és a határőrök, mindenki szabadon választja meg a lakóhelyét, az állampolgárságát, s természetesen a nemzetiségét, a vallását is. A merev központosítás helyére a regionalizmus, a döntéseket a lehető legalacsonyabb szintre vivő szubszidiaritás, más szóval a széles körű helyi demokrácia lépett. Az európai integráció mentheti meg a határainkon kívülre kényszerült magyar közösségeket a beolvadás vagy a kivándorlás nemkívánatos alternatívájától. Az Európai Unió tagjaként Magyarország jóval hatásosabban tud szót emelni az ő érdekükben is.
Számomra ez Szent István nagyon is aktuális üzenete.
Az ambulancia felújítása 2013-ban kezdődött. Az elmúlt években folyamatosan nőtt az érdeklődés a szolgáltatások iránt, ez tette szükségessé a dolgozók létszámának növelését, új csoportszobák és egy terasz építését. „Remény a szabaduláshoz, Értelem az élethez, Választás a lehetőségek közül” (RÉV): ebben a szellemben végzi munkáját a szenvedélybeteg-segítő ambulancia, immár 22 éve. Az intézmény terápiás lehetőségeket nyújt a különböző függőségektől szenvedőknek, a szer- és a viselkedésfüggőknek.
Az egyéni konzultációk mellett fontos a pár- és családkonzultációk működtetése is. Az évek során nőtt a tematikus csoportfoglalkozások száma is, így a Székesfehérváron 1997 óta működő, Móri úti központ egyre szűkösebbnek bizonyult. A RÉV 2012-ben költözött a Gyümölcs utca 14. szám alatti épületbe, amely bővítésre szorult. A RÉV alapszolgáltatásai továbbra is elérhetők a Móri úton, illetve a bővítésnek köszönhetően most már a Gyümölcs utcában is. Az átadási ünnepségen a munkatársak, valamint a társintézmények és a társzervezetek képviselői vettek részt. Spányi Antal püspök Szent II. János Pál pápát idézve hangsúlyozta: „az embert ott kell segíteni, ahol van”. Ha valaki bajba kerül, veszélyezteti a saját életét, vagy életvitelével a környezetének nehézséget okoz, akkor segíteni kell rajta, abban az életállapotában, amiben van, ott, ahol van. A Katolikus Egyház mindig a küldetésének érezte, hogy támogassa és segítse a rászorulókat.
„Mindenki szegény, aki rászorul arra, hogy valaki támogassa” – fogalmazott a főpásztor. Hozzátette, ezért szervezte meg az Egyház a szeretetszolgálatot, és ezért indította el a RÉV szolgálatát is, amely a szenvedélybetegségben és a különféle rabságokban szenvedők segítését tűzte ki célul. „Az egyházmegye örömmel és szeretettel támogatja ezt a szolgálatot, melyre oly nagy szükség van sajnos” – fogalmazott a megyéspüspök, és reményét fejezte ki, hogy sok ember megtalálja itt a teljes életet, szabadságban és szeretetben, s léte áldássá válik. Cser-Palkovics András székesfehérvári polgármester beszédében kifejtette: augusztus a legtöbb embernek a szabadságolásokról, a pihenésről és a napsütésről szól, de sajnos vannak, akiknek ebből kevesebb jutott. Rájuk is oda kell figyelni, ez közös feladatunk és felelősségünk. A bajba jutott ember számára nagy kihívást jelent belátni, hogy segítségre szorul, aztán pedig megtalálni a megfelelő szakembereket, akikben megbízhat. „Meg kell becsülnünk azokat, akik szakmai segítséget nyújtanak a rászorulóknak és családjaiknak. Fontos, hogy a családtagok, a barátok és az ismerősök tudják, kihez forduljanak segítségért. A RÉV ebben segít Székesfehérváron, immár több mint két évtizede.”
A városvezető köszönetét fejezte ki az Egyháznak, amiért fenntartóként biztos hátteret nyújt a fejlesztésekhez, és méltatta a szakemberek erőfeszítéseit, amelyeket nemcsak anyagilag, hanem morálisan is értékelnünk kell. Farnas István Géza, a RÉV-ambulancia intézményvezetője köszöntőjében úgy fogalmazott: a mai nap a hálaadás napja, hiszen elképzeléseik, céljaik lassan megvalósulnak. Isten áldásainak megtapasztalásához először el kell vetnünk a magokat, és időt kell szánnunk rá, hogy kikeljenek.
A Gyümölcs utcai központ most elkészült, és oázis mindenki számára. A kliensek itt keresnek segítséget, valamit, ami örömet és békességet hoz a napjaikba, és segít, hogy megszabaduljanak a régi rossz szokásoktól, a konfliktusoktól. Mindig igyekszünk elmondani, hogy az életben vannak igazán fontos dolgok, prioritások. Ha ezek rendben vannak, akkor nem lehet eltéveszteni az utat – mutatott rá Farnas István.
Forrás: Székesfehérvár.hu/Székesfehérvári Egyházmegye
A Zöldfás Lelkigyakorlatos Központ frissen nyírt és öntözött gyepén, az árnyékot adó fák alatt piros pólós emberek beszélgetnek. A fel-felhangzó nevetés elárulja, jól érzik magukat. Feladatot oldanak meg, képzési héten vannak ugyanis a Szeged melletti Domaszéken. Az ország tizenhat egyházmegyéjéből érkeztek, többségükben plébániai karitászcsoportok vezetői. Önkéntesek, akik ezt a nyári hetet arra szánták, hogy szakmai ismereteket szerezzenek a szociális munka területén, és így fölvértezve végezzék a szeretetszolgálatot. Teszik mindezt sok-sok, összetartozásukat, egyéni elkötelezettségüket erősítő, ébren tartó közösségi élménnyel fűszerezve. Előadások, azokat feldolgozó műhelymunkák és csoportbeszélgetések alkalmával tárgyalták meg a szakmai témákat; borkóstoló, városnézés, fürdőzés, táncház, filmvetítés, társasjáték során épült a közösség.
A mintegy hatvan résztvevő között sokan vannak, akik szabadságot vettek ki erre a hétre – megállapítható egyfajta fiatalodás a táborban, szemben a korábbi, főként nyugdíjasok által végzett karitászmunkával. Az önkéntesekkel itt van csaknem valamennyi egyházmegye karitászigazgatója és az országos központ több munkatársa, köztük Écsy Gábor igazgató és Zagyva Richárd igazgatóhelyettes.
Tizedik alkalommal vannak ilyen keretek között együtt, így már több száz önkéntes szerezhetett itt tudást munkájához – magyarázza a tábor jelentőségét Zagyva Richárd. – Ők azok, akik országszerte a Katolikus Karitász nyolcezer állandó önkéntesének vezetői lettek.
A résztvevők sok helyről – a kis falvaktól a nagyvárosokig –, sokféle tapasztalattal érkeznek. „Fontos számunkra, hogy nem külső képzők, hanem mi, karitászmunkások adjuk át a tudást, és fontos, hogy megmutassuk, egy közösség vagyunk. Együtt vezetők, munkatársak és önkéntesek.”
Végigkísérte a tábort a karitászmunkát megalapozó lelkiség építése, ezt foglalta össze Lőrincz Pál OSB pannonhalmi karitászvezető A karitász teológiája címmel, és erről tanított szentbeszédében a táborba látogató Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök, a Katolikus Karitász elnöke; ez állt a mindennapi szentmisék középpontjában.
A szeretetszolgálat nem abból indul ki, hogy jónak lenni jó, nem jószolgálati munka; forrása és célja Isten szeretete, a segíteni akarásban mindig az embert kell a munka középpontjába állítanunk – ez az alapállás hatja át az önkéntesek hozzáállását.
A táborban a karitászmunka nyolc területének szakmai kérdéseivel ismerkednek, így a családok, idősek és betegek, fogyatékossággal élők, szenvedélybetegek, hátrányos helyzetű kisebbségek, menekültek támogatásának lehetőségeivel, illetve a katasztrófahelyzetekben végzett karitászmunkával. Emellett a szolgálat gyakorlatának más jellegű területeivel is foglalkoznak, a forrásteremtés, pályázatok kidolgozása, csoportdinamika, csoportvezetés feladataival, továbbá a területen működő családsegítővel és gyermekjóléti szolgálattal való kapcsolatépítés témájával.
Látogatásunk a tábor utolsó előtti napjára esett, amikor a résztvevők játékos módon számot adtak a héten megszerzett tudásról. Minden csoport kapott egy gyakorlati életből vett szituációt: táborszervezés hátrányos helyzetű gyerekeknek, idősek napi teadélután, jótékonysági bál szervezése. Olyan feladatok voltak ezek, melyekkel a mindennapokban szembesülnek az önkéntesek. Forgószínpadszerűen kapták a feladatokat: meg kellett szólítani támogatást kérve a plébánost, egy helyi vállalkozót; fiatal önkénteseket kellett szóbeli megszólítással toborozni; a helyi lapba támogatáskérő felhívást megfogalmazni; illetve plakáton meghirdetni a rendezvényt.
Az egyes állomásokon a vezetők átadták a terepet a résztvevőknek, saját kútfőből, egymással együttműködve, mindenki által vállalható konszenzust találva kellett kidolgozniuk a feladatot. A vezető szempontokat adott a továbblépéshez, rákérdezett a résztvevők tapasztalataira, a végén pedig értékelte az eredményt. Bebizonyosodott, mennyire fontos ebben az önkéntesmunkában is a professzionalitás. Zagyva Richárddal beszélgetve világossá vált, hogy a lelkiség az alap, de hozzáértés nélkül a munka hatékonysága kérdéses.
Mennyire szükség van ebben a szolgálatban a megerősítésre – ebből a tapasztalatból kiindulva szólt az önkéntesekhez a tábor búcsúmiséjében Spányi Antal. Buzdított és tanított, rávilágított arra, mire szól a karitász önkéntesének a meghívása.
A mi szolgálatunk nem egy a szociális munkák közül, több és más a küldetésünk. Nem egyszerűen jót tenni a feladatunk, ahogy Jézusnak sem az volt a célja, hogy meggyógyítson mindenkit, hogy mindig jóllakassa az embereket, ahogy az evangélium sem Jézus jó cselekedeteivel van tele. Jézus azért jött, hogy Isten szeretetéről beszéljen. Isten szeretetéről, amiből nem lehet kiesni, Istenéről, aki örömünnepet rendez, ha tékozló fia visszatér. Jézus meghirdeti Isten országát, ami öröm és élet, s ezzel reményt kelt az emberekben, minden nehéz helyzetben. Csodákat tesz, gyógyít, enni ad, feltámaszt – de azért jött, hogy elvezessen Isten szeretetére. Tőlünk is ezt kéri. Menjünk az ő nevében, és osszuk meg az emberekkel az örömhírt, mert az a küldetésünk, hogy krisztusivá formáljuk a világot. Mi vagyunk a kovász, küldetésünk a tanúságtétel. Ezt akkor tudjuk megtenni, ha bennünk él Krisztus, őt hordozzuk, és az ő szemével nézzük a másik embert. Ezzel a hozzáállással tegyük a jót – fogalmazta meg a főpásztor az önkénteseknek szóló üzenetét.
Zagyva Richárd igazgatóhelyettes és Fieszl Csaba, a Váci Egyházmegye karitászigazgatója szerint tartalmas egy hét van mögöttük. „Fontos, hogy mi, vezetők itt láthatjuk, mennyire komolyan veszik a szolgálatot az önkénteseink. Értékes kapcsolatok épülnek, melyekből konkrét, egyházmegyei határokon átívelő segítségnyújtás tud kinőni. Az önkéntesek és a vezetők számára is a megerősödés lehetősége ez az egy hét.”
„Nemcsak a tudás, hanem az itt átélt közösségi összetartozás is fontos” – mondja Gabi, Bordányból. Három éve csatlakozott a közösséghez, óvónői munkája mellett végzi a szolgálatot. „Sok ötletet merítettem, hogyan tudjuk továbbvinni a fiatalok megszólítását” – teszi hozzá István, Sajószentpéterről. Az igazgatóhelyettes szerint fontos hozadéka a tábornak, hogy a hazatérő résztvevők lelkesedésén keresztül egész csoportok megerősödnek, új területek és új emberek kerülnek be a szolgálatba. Anikó, Vácról az első nap után, szembesülve az egyszerű, tábori körülményekkel, majdnem hazament. Az utolsó előtti napon már arról kérdez, visszajöhet-e jövőre ismét. A képzés megnyitotta és egymás felé fordította az önkénteseket, akik azzal a szándékkal mennek haza, hogy a jövőben még jobban végzik majd a szolgálatot.
Szigligeten Juhász Gábor budapest-vizafogói plébános – a zarándoklat lelkivezetője – köszöntötte a kerékpáros résztvevőket.
A közös imádság után Bódi Mária Magdolna születési helyéről indult útnak a csapat, hogy biciklivel tegye meg azt a több mint 70 kilométeres útvonalat, ami a tisztaságát és a társait védő munkáslány életének főbb színhelyeit érintette.
Szécsi Ferenc zalabéri plébános, a zarándoklat ötletgazdája is elkísérte a kerékpárosokat, ahogyan minden évben.
Az első állomás Badacsonytördemic volt, ahol Magdit megkeresztelték. A Szent Mihály főangyal-templomban Cséry Gergő nemesgulácsi plébános köszöntötte a zarándokokat, majd a jelen lévő atyák szentmisét mutattak be Bódi Mária Magdolna boldoggá avatásáért.
Innen Köveskálra tekertek tovább, ahol Magdi iskolába járt. Ezután Balatonfüred érintésével érkeztek meg Balatonfűzfőre, ahol megkoszorúzták az emléktáblát annak a gyárnak a kapuján, ahol Bódi Mária Magdolna dolgozott. A zarándokok útja végül Litérre vezetett, ahol a vértanú szűz sírjánál imában adtak hálát a nap folyamán kapott kegyelmekért.
Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye
A Káld Egyház szinódusát Sako pátriárka nyitotta meg, szentmise bemutatásával, majd kétnapos lelkigyakorlat következett, amelyet Juszef Szueif ciprusi maronita érsek vezetett. A szinódusi üléseken ezután két napig világi hívek is részt vettek, akik a Káld Egyház egyházmegyéit, valamint a Közel-Keleten és a diaszpórában élő káld közösségeket képviselték. Világiak most első alkalommal lehettek jelen a Káld Egyház szinódusán – tájékoztatatta a sajtót a Fides hírügynökség. Augusztus 8-tól az ülésen csak a püspökök vettek részt.
A pápának küldött levelében Sako bíboros így fogalmazott: „Megragadom az alkalmat, hogy kifejezzem a Káld Egyház nagy háláját Őszentsége imáiért és a keresztényekhez, valamint minden iraki és a régióban élő állampolgárhoz való közelségéért.”
A pátriárka beszámolt Ferenc pápának a szinódus első két napjáról. Levelében hangsúlyozta, hogy az egyetemes Egyház és a többi keresztény közösség számára a Káld Egyház – kis létszáma ellenére – erős jel. Az első századoktól kezdve missziós egyház, amely „Kínáig eljutva hirdette az evangéliumot. Számos vértanút adott a múltban és jelenleg is. Története során a Káld Egyház mindig is a mártírok egyháza volt.”
Sako pátriárka emlékeztetett arra, hogy muszlim polgártársaik is szenvednek, és naponta többen meghalnak közülük is. „Abban reménykedünk, hogy közös szenvedésünk egy jobb jövő reményének jele.”
A Szentatya korábban kifejezte vágyát, hogy jövőre szeretné felkeresni a közel-keleti országot. Sako pátriárka ezzel kapcsolatban a következőket írta levelében Ferenc pápának: „Örömmel fogadtuk a hírt esetleges iraki látogatásáról. Jelenléte közöttünk nagy támaszt és buzdítást jelent, különösképpen a jelenlegi körülmények között. Türelmetlenül várjuk.”
Hogyan fogadták a hírt, hogy a következő három esztendőre Önök lettek a MÉCS európai vezetői, és milyen terveik vannak?
Ménesi Balázs: A CFM európai vezetése eddigi magyarországi önkéntes szolgálatunk kiterjesztését jelenti. Papjainkkal és házas munkatársainkkal együtt 23 éve foglalkozunk plébániai házasközösségek indításával, építésével és a MÉCS-napok lelkigyakorlatos programok szervezésével. Szolgálatunk gyümölcsei gyógyuló, erősödő házasságok és családok, hitbeli megújulás, bontakozó közösségi élet. Mindezt látva világos számunkra, hogy a MÉCS lelkigyakorlatai és módszertana olyan kincs, ami szinte egyedülálló ma Európában. Van mit továbbadnunk, mert kontinensünkön napjainkban mindennél nagyobb szükség van a családi élet és a hit megújulására.
Ménesi Krisztina: Kállay Emil piarista atya, egykori lelkiatyánk szokta mondani, hogy a Jóisten fokozatosan kitágítja az ember szívét. Így mostantól nemcsak a magyar családokat hordozzuk imában és szolgálatban, hanem más európai országokban élő családokat is. Szeretnénk a mozgalomhoz tartozó európai családokat erősíteni abban, hogy a Szentlélek indítására és
vezetésével vágyakozzanak szentté válni. Szeretnénk erősíteni őket mindabban, amit Isten országáért és a családokért tesznek, ugyanakkor igyekszünk majd továbbadni a tapasztalatainkat és a módszereinket mindazoknak, akik nyitottak erre. Hisszük, hogy vannak Európa országaiban házaspárok és papok, akikben él a vágy, hogy hatékonyan szolgálják a családok hitben és szeretetben való erősödését, és bízunk abban, hogy a Szentlélek elvezet bennünket hozzájuk. Hálásak vagyunk mindenkinek, aki ismerősként vagy ismeretlenül imádkozik azért, hogy így legyen.
Mikor és milyen céllal indult el a MÉCS mozgalom?
M. B.: A Keresztény Családmozgalom, amelynek a MÉCS 1998 óta teljes jogú tagja, tudomásunk szerint a legrégibb világi mozgalom az Egyházban. Dél-Amerikában 1948-ban indult, Észak-Amerikában és Spanyolországban az ’50-es évek óta működik. A kontinensek családmozgalmainak konföderációja (ICCFM) 1966-ban alakult meg Venezuelában, és 1989 óta a Világiak Pápai Tanácsa által elismert nemzetközi szervezet. Célja, hogy tagjai az imádság és a családok szolgálata által folyamatosan növekedjenek az Isten és embertársaik iránti szeretetben, az evangélium és a Katolikus Egyház tanításainak iránymutatása alapján.
M. K.: A magyar MÉCS 1996-ban indult, amikor egy hollandiai családkonferencián találkoztunk az ICCFM európai vezető házaspárjával. A beszélgetést magyarországi meghívás követte, majd Bíró László családreferens püspök atyától biztatást és megbízást kaptunk, hogy a világszervezethez tartozóan, a MÉCS (megfigyelés, értékelés, cselekvés) beszélgetési módszer alapján plébániai házasközösségeket indítsunk. Emellett 1999 óta szervezzük a MÉCS-napokat, Gabriel Calvo atya eredeti lelkigyakorlatait. Évente összesen 10-12 ilyen lelkigyakorlatos alkalmat tartunk papok vezetésével, elkötelezett szervező házaspárok és tanúságtevők segítségével különféle életkorú és életállapotú érdeklődők számára. Hálásak vagyunk Bíró püspök atyának, hogy indulása óta kíséri és iránymutatásaival segíti a MÉCS-et, most pedig vállalta, hogy európai megbízatásunkban is számíthatunk rá.
Mi a MÉCS Családközösségek legfőbb karizmája?
M. B.: Ha van karizmája a MÉCS-nek, az a józan evangéliumi lelkület, amelynek tettekre váltásához Joseph Cardijn bíboros láss, ítélj, cselekedj módszerét alkalmazzuk az élet különféle kérdéseinek megközelítésében. A világszervezet mindenütt erre a módszerre alapozza a közösségépítést és a szolgálatot.
M. K.: Az elnevezés általunk használt magyar fordítása a megfigyelés, értékelés, cselekvés, amely egyúttal szép szentírási jelkép. Kifejezi, hogy a sötétség elleni hadakozásnál hatékonyabb lehet, ha fényeket gyújtunk, bármilyen kicsik legyenek is. Világosságot és meleget sugárzó mécsesekké válnak a hitben és szeretetben erősödő családok, házasközösségek és gyakran a MÉCS-napok résztvevői is.
Hányan vesznek részt a mozgalomban külföldön és Magyarországon?
M. K.: A világszervezetnek jelenleg több mint 130 ezer tagcsaládja van, túlnyomó többségük Dél-Amerikában. Magyarországon 130 plébániai családközösségben körülbelül 650 család, illetve 14 ifjúsági közösségben 210 fiatal tartozik a MÉCS-hez. De idesoroljuk azt a több mint négyezer fiatalt, jegyest, házast és egyedülállót is, akik az elmúlt húsz évben egyszer vagy többször részt vettek lelkigyakorlatainkon, a MÉCS-napokon.
Egyre általánosabb az a vélemény, hogy a hagyományos házasság és család idejétmúlt intézmény. Csak nagyon kevesen vallják a CFM legutóbbi világtalálkozójának mottóját: „A család megszentelődésre hivatott, hogy minden otthonban Krisztus fénye ragyogjon.” Mi erről a véleményük?
M. B.: A házasságot Isten rendelte, ezért nagyszerű útja annak, hogy az ember megismerje Istent, és egyre közelebb kerüljön hozzá. Feltéve, ha Krisztus szavai szerint naponta vállalja, hogy a házastársáért, a családjáért szeretetből megtagadja az önzését, és Krisztussal együtt életadó áldozattá válik. Ha egy házaspár tagjai hűségesen kitartanak ebben, akkor bármilyen nehézségekkel küszködnek is, semmihez sem hasonlítható örömet tapasztalnak.
M. K.: Sok házaspárt és családot ismerünk, amelyek így élnek, és ragyog az életük. Szegénységben is, betegséggel küszködve is, gyermektelenül vagy nagyon sok gyermekkel, sőt gyermekük elvesztése után is. A szent életű papok, szerzetesek mellett az ilyen családok éltetik tovább a keresztény civilizációt.
Mennyire jellemző a krisztusi szeretetkapcsolat az Önök házascsoportjaiban?
M. B.: Ez egyszerűen kialakul, konkrét példákkal igazolhatóan. A házasközösségünkhöz tartozó egyik házaspárnál például kiderült, hogy az egyikük súlyos vesebeteg; transz-
plantációra volt szüksége. A saját családjától nem kaphatott szervet a vércsoport összeférhetetlensége miatt. Az állapota folyamatosan romlott. Ezt látva a közösségünk egyik tagja felajánlotta: amennyiben megfelel a donorság követelményeinek, akkor átadja az egyik veséjét. Ez meg is történt. A veséjét önként felajánló illető és a házastársa nyilván nem ezért csatlakozott korábban a MÉCS közösséghez, de az itt tapasztalt szeretetkapcsolat megérlelte bennük azt, hogy az egyikük áldozatot hozott, a másikuk pedig beleegyezett ebbe. Az ilyen cselekedetek minden szép szónál többet mondanak.
M. K.: Hordozzuk egymás terheit a közösségünkben. Az összejöveteleink elején, ha valakinek gondja van, elmondhatja, a többiek pedig imádkoznak érte.
Előfordul-e, hogy válságba kerülnek házasságok, és ha igen, hogyan próbálnak segíteni ezen?
M. B.: Egy kertet könnyebb folyamatosan gondozni, mint megvárni, míg elszáradnak a virágok, és mindent fölver a gaz. A MÉCS elsősorban nem a terápiát, hanem a problémák megelőzését szolgálja. Ez kevésbé látványos, de sokkal hatékonyabb. A megelőzés legfőbb eszköze a honlapunkon rendszeresen meghirdetett MÉCS-napok házasoknak elnevezésű lelkigyakorlat, amelyen szentségi vagy rendezhető házasságban élők vehetnek részt. Igazi lelki wellness ez: örömteli, megerősítő találkozás Istennel és a házastárssal. A MÉCS-napok fiatal pároknak program pedig a házasságra készülők döntését segíti.
M. K.: Minden házasságban előfordulhatnak mélyrepülések. Ez alól a MÉCS-es házasságok sem kivételek, bár a tragédiák aránya elenyésző; becslésünk szerint az elmúlt években százból mindössze három-négy házaspárnál történt válás. Az a tapasztalatunk, hogy amíg mindkét fél tenni akar a kapcsolat javításáért, addig van kiút. Számos, válságban lévő házaspár is részt vett a házas MÉCS-napokon, és a lelkigyakorlat imádságos légkörében szinte minden esetben megszületett közöttük a kiengesztelődés és az újrakezdés reménye.
Az, hogy Ön felszentelt diakónus, mennyiben segíti a MÉCS mozgalomban végzett küldetését?
M. B.: A felszenteltségemmel egy lépéssel közelebb kerültem az Úr Jézushoz, és ez az életem minden területén többletet jelent: a házasságomban, a szolgálatomban, a munkahelyemen, valamennyi kapcsolatomban, ahol az Úr Jézust jelenítem meg. Nem azért, mert tökéletes vagyok, hanem mert Szentlelke vezetésével azt a küldetést kaptam, hogy a diakónusi szeretetszolgálatomban az Úr Jézus szeretetét közvetítsem mindazoknak, akikkel kapcsolatba kerülök. Ez a MÉCS mozgalomban végzett szolgálatomban is megvalósul.
A közvetlen, oldott hangulatú lelkinapok változatos programjai között csendes, illetve vezetett szentségimádást, szentmisét, képmeditációt, festőműhelyt, irodalmi klubot, liturgikus táncot és gyermekfoglalkozásokat is találtak a résztvevők. Nem kell hosszasan szemlélődnünk ahhoz, hogy megállapíthassuk: megvalósul a Nyolc Boldogság Közösség egyik fő célkitűzése, hogy egy katolikus közösségben mindenki megtalálhassa a maga helyét.
A 2020-ban megrendezendő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra (NEK) való felkészülést is szem előtt tartják a szervezők, így a Betánia Napok központi témája már három éve az Eucharisztia.
A program egyik házigazdája és előadója Csernai Balázs, a Veszprémi Hittudományi Főiskola tanára, egyetemi lelkész, valamint a Veszprémi Főegyházmegyében a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus előkészületeivel megbízott lelkipásztor. A Nyolc Boldogság Közösséghez kapcsolódó egyházmegyés lelkipásztorokból álló papi testvériség tagja, a közösséggel való intenzív kapcsolata segíti őt hivatásának minél teljesebb megélésében. Ezért is támogatta, hogy a Betánia Napokat idén Veszprémben rendezzék meg, ezáltal is elősegítve az egyházmegye kongresszusi felkészülését.
Beáta nővér, a Betánia Napok szervezésének felelőse és a NEK oktatási referense lapunknak elmondta, az első Betánia Napokat 2016-ban tartották. A program elnevezéséről a nővér kifejtette: a Szentírás szerint Betániában sokféle ember volt jelen, ezért ide is várják a „Máriákat”, „Mártákat”, „Lázárokat”, a hétköznapok „Betániájának” lakóit. A lelkigyakorlatok célja, hogy ide is bárki eljöhessen, korhatár nélkül. A résztvevők itt átélhetik a tanítások mélységét, a liturgia szépségét, a szentségimádás meghittségét, a személyes találkozásokat, ugyanakkor van szabadidő, pihenőidő is. Megjelennek mindazok a dimenziók – lelki, művészeti, szellemi, szakmai –, melyekkel a közösség rendelkezik. A délutáni műhelyek során a közösség tagjai mindazt a szakmai tudást is megosztják a résztvevőkkel, amivel egész évben foglalkoznak (lelkivezetés, lelkigondozás, coaching, művészetek, bibliodráma stb.)
Leitner Veronika, a Veszprémi Főegyházmegye szervezőasszisztense a NEK-re való felkészülés jegyében végzi a munkáját a Betánia Napokon – jelenleg segítőként. Úgy látja, hogy a mostani lelkinapok szépen belesimulnak a világrendezvényre való felkészülésbe, nagyon jó, hogy János evangéliumának az eucharisztikus szövegeivel foglalkoznak. Korábban nem járt Betánia Napokon, így jó élmény számára megtapasztalni a családias légkört, a közvetlen hangulatot, hogy mindenkit befogadnak, hiszen itt barátian kapcsolódik egymáshoz mindenki, nem számít, ha valaki első alkalommal vagy egyedül, korábbi ismerősök nélkül érkezett.
A lelkigyakorlat során két előadás hangzott el. Csernai Balázs atya az „Uram, kihez mennénk, az örök élet Igéi nálad vannak” mottóra építette elmélkedését. János evangéliumának hatodik fejezetében a kenyérszaporítás története után Jézus sok érthetetlennek látszó dolgot mond: „Egyétek a húsomat, igyátok a véremet.” Ez nem az, amit szívesen hallgatunk, és fellelkesülünk tőle; emiatt sok ember zúgolódik, elhagyja Jézust. Kérdésére Péter apostol az, aki visszakérdez: „Hová menjünk?” Nem azt válaszolja, hogy „megértettük, amit mondtál”, valószínűleg ő sem ért semmit, ám abban biztos, hogy Jézus mellett akar maradni, mert felismerte, hogy ő az Isten szentje, az Isten Fia.
A mi életünkben is gyakran előfordul, hogy olyan dolgok történnek velünk, amiket nem értünk, ekkor Péter nyomán dönthetünk a Jézus személyéhez való ragaszkodás, hit és bizalom mellett, de előfordulhat, hogy megbotránkozunk. Ekkor érdemes feltennünk a kérdést: Hová is mehetnénk?
Theresia nővér elmélkedése rávezetett bennünket arra, hogy Isten tapasztalatokat kínál fel számunkra, melyek arra hívnak, hogy olvassunk bennünk, nézzünk a mélyükre. A Szentírást olvashatjuk szó szerint, allegorikus módon, erkölcsi és eszkatologikus szinten. Azonban életünk könyve, hétköznapi tapasztalataink is arra hívnak bennünket, hogy olvassuk azokat. Ha belemerészkedünk ennek tartalmas olvasásába, nem maradunk ezek felszínén, hanem közelebb kerülünk önmagunk és Isten személyének, cselekvésmódjának megismeréséhez.
Darnai János atya, a helyszínül szolgáló Davidikum Római Katolius Kollégium lelki igazgatója prédikációjában kiemelte: elméleti tudásunkat valós, megélt tapasztalatra váltva leszünk csak képesek igazán Jézust követve az úton járni. Ne féljünk azonban, ha ezen az úton olykor elbukunk és sérüléseket szerzünk, mert kitartóan tovább haladva még szenvedéseink is értelmet nyernek.
Sára nővér elmesélte, hogy több mint húsz éve létezik a közösség ifjúsági tábora, a Tábor Hegyi Napok, ahol 35 év a korhatár. Azok, akik túllépték a korhatárt, szerettek volna további lelki alkalmakon részt venni a közösséggel, ebből az igényből született a Betánia Napok, melyen korra való tekintet nélkül bárki megélheti, milyen a közösség lelkiségén keresztül közelíteni Jézus Krisztushoz. Sára nővér elmondta: a közösségben kiemelt jelentősége van annak, hogy a liturgiát a maga szépségének teljességében mutassák meg a szentmisén, még a dekorációban is.
A Kiss házaspár, Attila és Zsuzsa a közösség laikus ágának tagjai. Zsuzsa grafikus, Attila könyvelő egy multinacionális cégnél, emellett költő – a lelkinapokon Pilinszky János költészetéről tartott előadást, Zsuzsa pedig festőiskolát vezetett. Szavaikból kiderült: a Nyolc Boldogság Közösségben fontos a művészet, a szépség, ami Isten jelenlétét fejezi ki. Napjainkban nagy a nyitottság, a progresszív keresés, hogy a művészet miként fejezheti ki Istent, hogyan van jelen a keresztény öntudat a kortárs, keresztény művészetben.
Szabó Zsófia Lilla művészettörténész hét éve csatlakozott a közösség világi ágához (Bárány Barátai). Munkájából adódóan is sajátjának érzi a közösség művészetek iránti elkötelezettségét. Képmeditációt és liturgikus táncműhelyt tartott a lelkinapokon, és segített a kápolna díszítésében.
A közösség lelkisége és az általuk szervezett programok őt magát is megerősítik a szépség iránt fogékony szemlélődő életvitelben, a test és lélek harmóniájának megélésében – műhelyeiben az ebből fakadó gazdagságot szerette volna továbbadni. Szabó Zsófia vallja: elsősorban a tetteinkkel kell tanúságot tennünk, ebbe beletartozik a felebaráti szeretet gyakorlása, világi hivatásának kiteljesítése, hogy kihozza magából a legjobbat mindabból, amit Isten adott neki.
Markovics Zsóka Veszprémben él, nyugdíjas óvónő, hívő katolikus. Balázs atyától értesült arról, hogy létezik a Nyolc Boldogság Közösség, és hogy idén itt tartják a Betánia Napokat. Késztetést érzett arra, hogy eljöjjön, és mivel férje egy bándi templom újjáépítésén segédkezik, egyedül érkezett. Ezt azonban senki nem éreztette vele: az oldott, felszabadult hangulatú lelkigyakorlaton azonnal befogadták, mintha már régen közéjük tartozna. Úgy érzi, a négy nap alatt még közelebb került Istenhez.
Gyorgyovich Miklós szociológus a feleségével és három gyermekükkel együtt volt jelen. Elmondta: rengeteget tanulnak itt a lelkigyakorlaton magukról, másokról, Istenről az elmélkedések, beszélgetések révén. Egyértelmű, hogy a középpontban Isten áll, mindenki Istenért van jelen. Az is nagyon jó, hogy a papok, szerzetesek nem szólnak rá a hangoskodó, játszó gyerekekre, hogy maradjanak csöndben; érezni rajtuk, hogy természetes számukra: a házasság is hasonlóan megszentelt létállapot lehet, mint az egyházi szolgálat. Egyháziak, családok, egyedülállók, mindannyian valódi szeretetközösséget alkotnak itt.
Hit, művészet, test-lélek, család, a Szentháromságos Istennel a középpontban. Egy katolikus közösség, amelyből senki nincs kizárva, ahol mindenkit szívesen látnak. Talán így lehetne röviden összefoglalni a négynapos Betánia Napok lelkiségét.
A július 21. és 27. között megrendezett Ipolyos tábor (más néven Ipoly menti Nyári Tábor) egy napját a Galga menti régióban, egy Zagyva-parti városban, Hatvanban töltötték a résztvevők. A táborozókat ezen a napon meglátogatta a kinevezett megyéspüspök, aki a Váci Egyházmegyei Ifjúsági Lelkészség Mentemissziójának három régiójához (Ipoly, Zagyva és Galga mente) tartozó fiatalokkal találkozhatott itt.
Marton Zsolt szentmisét mutatott be, melyen Kiss Dávid táborvezető lelkipásztor; Farkas László plébános, hatvani házigazda; Hulitka Róbert, Bercel plébániai kormányzója (a hamarosan induló Ipoly menti Kovászoló képzés házigazdája); valamint Bezák Tamás, a Váci Egyházmegye ifjúsági lelkésze koncelebrált.
Prédikációjában a kinevezett püspök – a tábor tematikáját követve – a megtérésről beszélt, amely nem csupán egyszeri alkalom, hanem sokkal több annál: az egész életet átfogó folyamat, amelynek során egyre inkább hasonlóvá válhatunk Krisztushoz.
A szentmise végén a fiatalok az ároni áldással köszöntötték vendégüket, a közösség régiófelelősei pedig valamennyi résztvevő nevében tábori pólót ajándékoztak neki.
Forrás és fotó: Mente.hu / Váci Egyházmegye
