Embertárs

Fiatalok a keresztény Európáért

Fiatalok a keresztény Európáért

Először szerveztek nemzetközi találkozót passaui, székesfehérvári egyházmegyés és szatmárnémeti fiataloknak, hogy egész Európát, a kontinens nyugati és keleti részét is képviselve együtt vegyenek részt egy lelki programban. A kétnapos zarándoklat közös imádsággal, elmélkedésekkel, valamint Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre életének egy-egy fontos mozzanatát bemutató jelenetekkel kezdődött, és püspöki szentmisével zárult.
A passaui fiatalokkal régi kapcsolatot ápol a Székesfehérvári Egyházmegye. A bajorok és a magyarok is boldogként tisztelik Gizellát. Miután Wilhelm Schraml passaui püspök 2011-ben, a családok évében Boldog Gizella-ereklyét ajándékozott Székesfehérvárnak, a város a magyar szent család tiszteletének központjává válhatott. Spányi Antal megyéspüspök 2012-ben egy Szent István-ereklyét ajándékozott Passaunak, a Gizella-tisztelet európai központjának. Az így kialakult testvéri kapcsolat alapozta meg azt a célkitűzést, hogy a két egyházmegye vigye közelebb a fiatalokat azokhoz a szentekhez, akik összekötik a két népet, és erősítse bennük azokat a keresztény értékeket, amelyek létrehozták és meghatározták Európát. A mostani zarándoklat célja az volt, hogy közösségbe hívja a kontinens nyugati és keleti felén élő fiatalokat. Örömteli, hogy Erdélyből, Szatmárnémetiből is érkeztek zarándokok az eseményre.
A találkozó első napján, Móron az ismerkedés és a közös étkezés után a résztvevők imádsággal, elmélkedésekkel és szentórával zárták a napot. Másnap a templomban tartott napindító gondolatok után Bodajk felé vették az útjukat. A zarándoklat egy-egy állomására megérkezve a passaui, a csákvári és fehérvári, valamint a szatmárnémeti fiatalok jeleneteket mutattak be a szentek életéből.
A zarándokút végén, a bodajki Segítő Szűz Mária-kegyhelyen Spányi Antal megyéspüspök várta a fiatalságot. A püspök a szentmisén arra biztatta a jelenlévőket, hogy tegyenek tanúságot hitükről ma, amikor Európában és az egész világon veszélyben van a kereszténység.
A szentmise végén a Passaui Egyházmegye ifjúsági referense, a passaui Boldog Gizella-iskola diákjainak kísérője, Wolfgang de Jong átnyújtotta a megyéspüspöknek a bajor fiatalok ajándékát, egy altöttingi gyertyát, amelyet a Szűzanya kegyszobrának képe díszít.
Hajdu Ferenc általános helynök a találkozón elmondta: a kapcsolat a passauiakkal azért is fontos, hogy a fiatalok lássák: volt két ifjú: egy magyar fiatalember és egy bajor fiatal lány, István és Gizella, akik találkozásából kibontakozhatott Magyarország és Bajorország ezeréves kapcsolata. Amikor őket tiszteljük ereklyéikben, nemcsak a bajor néppel, hanem valamennyi európai néppel is egy közösséggé válunk.

Forrás és fotó: Székesfehérvári Egyházmegye

Szabadon, Máriával

Szabadon, Máriával

Fotó: Fábián Attila

 

Óbudavárra érkezve egy nagy családba csöppen az ember, ahol őt is családtagnak tekintik. Lépten-nyomon ismeretlenül is rám köszönnek az emberek, és sok mosolyt lehet elcsípni, bármerre nézek. Az októberi időpont ellenére majálishangulat van, rengeteg a gyerek, és mind máris érzi a szabadság illatát: a családi autóból kiszállva azonnal rohangálni kezd, bandákba verődik. A szülők is jókedvűek, sokak kezében látni süteményesdobozt – ebből a szempontból is megvalósult gyermekálomnak ígérkezik a nap.
A kápolna előtti tisztáson és erdőszélen készülünk a misére, a legfontosabb tudnivalókat Török Péter, a közösség tagja mondja el. A nap és a mise rendkívüli programja a kápolna Mária-képének megkoronázása, majd a családok korsós vonulása a kép elé, végül pedig néhány fiatal „szeretetszövetség-kötése” Máriával. A kicsiny korsók a kánai menyegzőre emlékeztetnek – mi is annak csodáját kérjük Máriával Jézustól.
A mise kezdetére megélénkül a szél, és ez olykor már-már azzal fenyeget, hogy eldönti az oltár jobb oldalán álló, apró mozaikkockákból összerakott, „Mária, az élet királynője” feliratú képet. Kiderül azonban, hogy a szervezők mindenre gondoltak, és alaposan megkötötték, alul pedig kövek tartják. A kép ötletes és megható: a mozaikkockák schönstattos családok, papok, jelenetek fényképei.
Székely János köszöntő szavaival hangsúlyozza, hogy a mai koronázás arra szólít fel: fogadjuk be a családjainkba Jézust, mondjunk rá mi is igent, ahogyan Mária tette.
A püspök egy olyan lány történetével kezdi a prédikációját, aki félt egészen letenni az életét Isten kezébe. Tél volt, és talált a hóban egy már csaknem élettelen kismadarat, amely azonban a gondoskodásának köszönhetően erőre kapott, s nemsokára már az ételt is elfogadta az emberi kézből. A lány ennek láttán hirtelen rádöbbent, hogy Isten is úgy tartja kezében az életünket, mint ő tartotta azt a madarat, s átjárta a bizonyosság: Isten tenyerén semmitől sem kell félnie. Ezért képes volt úgy imádkozni, hogy bármit is kérjen tőle Isten, ő kész teljesíteni. Ekkor hatalmas boldogság töltötte el, hónapokkal később pedig igent tudott mondani a szerzetesi hivatásra. Csak így lehetséges: biankó felhatalmazást kell adnunk Istennek. A szabadságunk ettől nemhogy nem csorbul, hanem éppen ezáltal válik teljessé. Vagy a bűn rabszolgái leszünk, vagy az Úr iránt elköteleződő emberek, akik övéiket is hozzá vezetik. Biankó felhatalmazás a társunknak a házasság is: hófehér papír, amelyet mindkét fél aláír az alján, és úgy dönt, hogy soha nem vonja vissza az ígéretét, bármi történik is. Teljes önátadásra, a szeretet egész életen át való tanulására hív az Isten. Az első, az oltár előtt elhangzott igent mindennap újra ki kell tudnunk mondani. Vezessük a gyermekeinket Jézushoz és a Szűzanyához, ezzel tehetjük értük a legtöbbet.
A prédikáció után a megkoronázott kegykép leleplezése és megáldása, majd a szeretetszövetség-kötés következik. Aztán megindul a kegykép felé a schönstattos családok korsós menete: bámulatra méltó az az erő és méltóság, amely megmutatkozik ebben a „felvonulásban”. Talán fél óra hosszat is eltart a „seregszemle”, és egészen egyéni színt ad a misének. A személyes elkötelezettség rend­hagyó tanúságtételét érezhettük meg benne.

Szőnyi Zsuzsára és a Triznya-kocsmára emlékeztek Rómában

Szőnyi Zsuzsára és a Triznya-kocsmára emlékeztek Rómában

Délelőtt emléktáblát helyeztek el Szőnyi Zsuzsa és Triznya Mátyás egykori római lak­helyénél. Az eseményen Róma műemlék­védelmi hivatalának vezetője, Maria Vittoria Mancinelli röviden megemlékezett a házaspárról, amely 1949-ben telepedett le a város San Saba negyedében, a Via Annia Faustina 19. szám alatti házban. 1960-tól 2011-ig itt működött az általuk létrehozott „Triznya-kocsma”, amelynek látogatói közül Maria Vittoria Mancinelli külön kiemelte az Olaszországban is igen kedvelt Márai Sándor írót és Tolnay Károly (Charles de Tolnay) művészettörténészt, világhírű Michelangelo-kutatót, aki rövid római tartózkodását követően Firenzében tevékenykedett a Casa Buonarroti igazgatójaként. Megemlítette továbbá Békés Gellért teológust, aki évekig a Szent Anzelm bencés kolostor és a Pápai Gergely Egyetem tanára, valamint a ­Katolikus Szemle szerkesztője volt; továbbá ­Peskó Zoltán karmestert, zeneszerzőt, a bolo­gnai operaház egykori igazgatóját.
A megemlékezés kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott a Falconieri-palotában, a Római Magyar Akadémia székhelyén, ahol Pál József italianista, egyetemi profeszor; Harsányi Pál ­Ottó ferences szerzetes, a római Pápai Szent Antal Egyetem erkölcsteológia-tanára; Ugo Detti nyomdász; Somogyi Viktória, a Vatikáni Rádió magyar adásának munkatársa, valamint Gilberto Martinelli rendező elevenítette fel a Triznya-kocsma történelmi és kulturális jelentőségét. A megemlékezés Bekker Dániel zongora­művész Liszt-emlékhangversenyével zárult.

Forrás és fotó: Római Magyar Akadémia

Szinetár Dóra szívbemarkoló nyilatkozata Down-szindrómás babájáról

Szinetár Dóra szívbemarkoló nyilatkozata Down-szindrómás babájáról

Fotó: Szinetár Dóra Official Fanclub

 

Hogy elébe menjünk a félreértéseknek és a találgatásoknak… és hogy megakadályozzuk – bár ezt nem nagyon lehet – a „hűha!”, „tragédia”, „dráma”, „micsoda szörnyűség” szalagcímeket, az általunk továbbra sem kért, rólunk szóló bulvárcikkek felett. A napokban egy genetikai vizsgálat eredményeképpen – amit a kórházi gyermekorvosunk javaslatára készíttettünk – megtudtuk, hogy Benjamin babánk fizikailag teljesen egészséges, és bár úgy tűnik, csak enyhe fokozatban, de Down-szindrómás. A várandósság alatt nem csináltattunk semmilyen erre vonatkozó szűrővizsgálatot az ultrahangokon kívül, mert a baba „kiszűrése” – életének elvétele – egy esetleges Down-szindróma esetén sem volt számunkra opció. Mindig is úgy gondoltuk, ha a Jóisten úgy dönt, hogy egy downos emberkétől kell tanulnunk szeretetet és elfogadást, akkor annak így kell lennie. Ezt most is így gondoljuk. Csodálatos családunk van; ahogy a szüleinktől mindig is szeretetet és elfogadást tanultunk, ezt tanítjuk a gyermekeinknek is, akik végtelen szeretettel reagáltak a hírre, és ha lehet, még nagyobb imádattal néznek a kisöccsükre. Arra jutottunk, hogy egy újabb közös feladatot kaptunk, és ebből is a legjobbat fogjuk kihozni, elsősorban a gyermekeink boldogságát szem előtt tartva. Ahogy tettük azt eddig is. És mind­eközben borzalmasan büszkék vagyunk a mi legkisebb gyönyörű kicsi babánkra is, és tudjuk, hogy jobb helyre nem is kerülhetett volna. Így teljes a családunk, ezzel az édes, igazi kis szeretetgombóccal.
Ha bárki gondol ránk vele kapcsolatban, kérjük, hogy így tegye, sopánkodásnak és sajnálkozásnak semmi helye nincs, Benjamin az életünk egyik legszebb ajándéka, és mi igyekszünk méltónak lenni a feladatra, hogy felnevelhessük. Ezúton kérjük a sajtó képviselőit, hogy tartsák tiszteletben a döntésünket, miszerint ebben a témában csak és kizárólag mi – Benjamin szülei – kívánunk nyilatkozni, azon túl ezzel a témával ne foglalkozzanak. Továbbá a fenti írás felhasználását csak annak teljes terjedelmében való idézésének esetében engedélyezzük.

Szinetár Dóra és Makranczi Zalán

A gyógyítás szolgálata

A gyógyítás szolgálata

Fotó: Merényi Zita

 

Budapest egyik legszebb helyén, a Széher út és a Tárogató út által közrefogott, a János-hegyre és a Hűvösvölgyre néző telken 1935-ben kezdték el építeni a Szent Ferenc Kórházat. Az Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció nővérei munkabérükből, adományokból és koldulásból teremtették meg azt az alapot, amelyből 1937-re felépült a kórház. Azóta is folyamatosan megújulva szolgálja a gyógyítás feladatát.
A kórház létrejötte óta eltelt nyolcvan évért adtak hálát az intézményt fenntartó kongregáció nővérei, az ott dolgozó munkatársak és a betegek, s egyúttal azt is ünnepelték, hogy hamarosan megkezdődik a kórház új szárnyának építése. A beruházás megvalósulásával százötven ágyasra bővül az intézmény, és a négyszintes épületben az orvosi egyetem oktatóhelyeként megkezdi működését a kardio­vaszkuláris rehabilitációs központ. A jövő év decemberére tervezett befejezést követően a régi épületrészek teljes felújítása következik.
A jubileumi szentmisét ­Beer Miklós püspök mutatta be. Az ünnepségen részt vett M. Gerarda Farská, a kongregáció generális elöljárója. Köszöntőjében úgy fogalmazott: akkor lesz Istentől áldott és szakszerű a szolgálatuk, ha a munkatársaik és ápoltjaik felé is Isten jóságát és irgalmát közvetítik.
Beer Miklós jó ismerősként jött a Szent Ferenc Kórházba, hiszen tíz évvel ezelőtt a hetvenedik évfordulót is együtt ünnepelte a közösséggel. „Sok személyes élménnyel élem át ezt a jubileumot” – mondta a kórház tornatermében felállított oltárnál – a kápolna ugyan­is kicsinek bizonyult az ünneplésre.
A születés öröme, a munkáért aggódás fájdalma, az otthontalanság, a háború réme, a gyengeség és a betegség ma is ugyanúgy meghatározzák az ember életét, mint bármikor a történelem folyamán. Nyolcvan évvel ezelőtt a hit adott bátorságot a kórházalapításhoz, s ma is a hit a szolgálatunk forrása – mondta Beer Miklós. – Krisztus példája mutat utat számunkra. Krisztus az irgalmas szeretet és a másokért vállalt szolgálat útjára irányít. Ha az ő arcát látjuk egymásban, akkor járunk jó úton.
Toldy-Schedel Emil, a kórház igazgatója azok szolgálatáról emlékezett meg, akiknek nevét nem őrizte meg a történelem, de akik nélkül ma nem ünnepelhetnék a jubileumot. Az ünnepen emléklappal, plakettel ismerték el sokak hosszú éveken át tartó, elkötelezett szolgálatát.
A közép-európai országokban – Szlovákiában, Romániában, Magyar­országon, Ukrajnában és Albániában – működő Assisi Szent Ferenc Leányai Kongregáció hivatása beteg­ápolásra, tanító-nevelő munkára és egyházi szolgálatra szól. Hazánkban Budapesten, a Széher úti Szent Ferenc Kórházban a fiatal nővérek ápolóként, epidemiológiai szakasszisztensként és lelkigondozóként vesznek részt a gyógyító tevékenységben.
A kórházat Kuczera Flóra elöljárónő kezdeményezésére a kongregáció nővérei alapították 1935-ben. 1937. augusztus 19-én Angelo Rotta apostoli nuncius áldotta meg az intézményt. 1950-ben a rendet feloszlatták, a rend­házat és a többi ingatlant államosították. 1996-ban önálló igazgatású egyházi tulajdonú egészségügyi intézmény lett a Szent Ferenc Kórház. A jelenleg nyolcvanágyas intézményben és szakrendelésein belgyógyászat és kardiológia működik.

Magyar zarándoknap Mariazellben

Magyar zarándoknap Mariazellben

A magyar zarándoknap hagyományát öt éve elevenítették fel újra. A hazánk különböző területeiről érkező zarándokok énekelve vonultak a maria­zelli bazilikához, ahol Frater Michael superior szeretettel köszöntötte őket. Beszédében szólt arról is, hogy a magyarok nem idegen turistaként járnak e stájerországi kisvárosban; otthon érzik magukat ezen az ausztriai kegyhelyen. Felidézte, hogy Mariazellbe a XIV. század óta rendszeresen érkeznek magyar zarándokok, akik itt is a Magyarok Nagyasszonyához imádkoznak.
A kegyoltárnál bemutatott koncelebrált szentmise kezdetén Székely János püspök kiemelte: „Minden zarándoklat ősmintája a tékozló fiú hazatérése. Hálát adunk azért, hogy itt lehetünk az atyai házban. Isten kitárt karral, végtelen szeretettel fogad minket. Ő alkotta a világot és mindannyiunkat, örök szeretettel. Hálát adunk, hogy itt lehetünk a Szűzanyánál, mennyei édesanyánknál. Idehozzuk kéréseinket, fájdalmainkat, örömeinket, családjainkat és egész nemzetünket.”
Homíliájában a főpásztor párhuzamot vont a szentírási szakaszok fényt és örömet árasztó szavai és a mai emberre jellemző szomorúság között: „Kudarcok, nehézségek… Kinek kell az életünk, számon tartja-e valaki a könnyeket?” – tette fel a kérdést. A Biblia arra tanít, hogy igazi öröme csak annak lehet, aki beengedi az életébe Isten Igéjét. Az öröm annak az embernek a sajátja, aki megnyitja az életét, a családját és a hétköznapjait Isten felé – fogalmazott Székely János püspök.
Kopp Mária családkutatóra hivatkozva homíliájában arról is szót ejtett, hogy miért mennek ma tönkre a családok. Ennek egyik oka az emberi önzés: napjainkban sokan vannak, akik állandóan önmaguk körül forognak, a maguk panaszaival, sérelmeivel vannak tele, s a másik ember vágyaival és gondjaival alig foglalkoznak. A másik ok, hogy rengeteg ember nem tudja, miért él: nincs világnézete, célja, fogalma sincs, merre tart az élete. Az öröm fentről jön, s a világ elsősorban erre szomjazik, ettől tudna gyógyulni. „A mai napon kérjük, hogy nemzetünk is nyissa meg a kapuit fölfelé. Engedjük be az életünkbe és családjainkba az élet forrását!” – buzdított szentbeszéde végén a Szombathelyi Egyházmegye főpásztora.
A zarándoknap résztvevői közös keresztúti imádságot mondtak Székely János püspök és Császár István helynök vezetésével. Az imádság során elhangzott: a fiatalok élethelyzete és nemzetünk szükségei miatti szomorúságból csak az Isten iránti nagy bizalom emelhet ki bennünket.

Forrás és fotó: Szombathelyi Egyházmegye

Az aradi vértanúk emlékére

Az aradi vértanúk emlékére

Fotó: Lambert Attila

 

Az 1848–1849-es szabadságharc leverését megtorlás követte: 1849. október 6-án Pesten kivégezték Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, Aradon pedig a szabadságharc tizenkét tábornokát és egy főtisztjét. A megtorlásnak számos további áldozata volt, százak kerültek börtönbe vagy kényszerültek emigrációba. Az aradi vértanúk kivégzésének napját 2001-ben nemzeti gyásznappá nyilvánították.
A Katolikus Tábori Püspökség október 6-án idén is megemlékezést szervezett, amelyet a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Ludovika-főépületének Szent László tiszteletére felszentelt kápolnájában tartottak. Az eseményen megjelent Földváry Gábor, a Honvédelmi Minisztérium jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára, Benkő Tibor vezérezredes, a Magyar Honvédség vezérkari főnöke; Holló József altábornagy, miniszteri biztos, valamint a Magyar Honvédség számos elöljárója. A szentmisén Bábel Balázs érsekkel koncelebrált Bíró László tábori püspök, Gyulay Endre nyugalmazott szeged-csanádi megyéspüspök és több tábori lelkész.
A szentmise előtt Berta Tibor, a tábori püspökség általános helynöke köszöntötte az egybegyűlteket. Hangsúlyozta, bár október 6-a eseményei megrendítőek, a történelem mégis az aradi hősöknek adott igaz­ságot.
Homíliájában Bábel Balázs kifejtette: az elmúlt százhatvannyolc évben sokféleképpen méltatták az aradi vértanúkat, szinte mindent tudunk róluk, ám gyakran sablonokat ismételgetünk. „Az emberek nem fehérek és feketék, hanem egyszerre jók és rosszak” – hangsúlyozta a főpásztor, és felelevenítette személyes kötődését az aradi vértanúkhoz. Mindig is büszkeséggel töltötte el, amikor olyan helyszínen járt, amely valamelyik szabadságharcos életéhez volt köthető: egri szeminarista korában például meglátogatta Lenkey János sírját. A papság körében köztudott volt az is, hogy Knézich Károly aradi vértanú árván maradt gyermekeiről Bartakovics Béla egri érsek gondoskodott. Az első megdöbbenés tápiószecsői káplánkorában érte Bábel Balázst, amikor a historia domusból megtudta, hogy a Tápió menti csaták idején a plébánián táborozó Damjanich János tábornok a falu ármánykodása következtében kivégeztette a tápiószecsői és a kókai plébánost. „Olyan hatással volt ez rám, mint amikor egy gyermeknek megmondják, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát – emlékezett vissza Bábel Balázs. – Ekkor megtanultam, hogy a XIX. század emberei nem Jókai Mór által ábrázolt regényhősök, akik csak jók vagy rosszak lehetnek, hanem hús-vér emberek: jók és rosszak egyaránt.”
Bábel Balázs érsek megemlítette, az aradi vértanúk utolsó óráiban lelki segítséget nyújtó papok és lelkészek visszaemlékezéseit, amelyek hősies és másokért szolgáló lelkületről tanúskodtak: Kiss Ernő utolsó szavaiban a fiatalokért való imádságra szólított fel; Leiningen-Westerburg Károly maga vigasztalta a megrendült lelkiatyát; Schweidel József pedig feszülettel a kezében halt meg, és arra kérte a kivégzésénél jelen lévő papot, hogy a keresztet adja át a fiának. Damjanich János a börtönben katolikus hitre tért, és utolsó üzenetében az aradi vértanúktól származó legszebb imádságot hagyta az utókorra. Bábel Balázs emlékeztetett arra is, hogy ez a lelkület nemzedékeken keresztül megőrződött az érintett családokban: Török Ignác szépunokája nem más volt, mint Brenner János rábakethelyi káplán, aki a kommunista egyházüldözés során szolgálat közben halt vértanúhalált.
A szentmisét követően a Ludovika-főépület dísztermében bemutatták a Közös küldetésben – Katona és lelkész az ember és a nemzet szolgálatában című könyvet. Bevezető gondolataiban Berta Tibor a Katolikus Tábori Püspökség nevében köszönte meg a kötetbe tanulmányt író szerzők munkáját, majd Bábel Balázs köszöntötte a könyvbemutató résztvevőit, köztük Boross Péter volt miniszterelnököt. Az érsek kifejtette: a könyv hiánypótló alkotás, magyar nyelven még nem jelent meg hasonló munka. Földváry Gábor helyettes államtitkár Simicskó István honvédelmi miniszter köszöntését tolmácsolta, és reményét fejezte ki, hogy a könyv az ifjabb generációk érdeklődését is felkelti majd.
Benkő Tibor vezérkari főnök a tábori püspökség munkáját is méltatta, mivel gyakorló parancsnokként megtapasztalhatta, milyen támogató hatással van a katonákra a tábori lelkészek jelenléte. Holló József altábornagy, miniszteri biztos annak a reményének adott hangot, hogy könyv olvasóihoz – elsősorban a katonákhoz – közelebb kerül majd a tábori lelkészi szolgálat, s a felismerést, hogy a béke semmi mással nem pótolható és nem helyettesíthető.
A könyvbemutató végén Bíró László tábori püspök mondott köszönetet a kötet létrejöttéért. Bíró László kifejtette, a kötet hiánypótló és egyszersmind úttörő mű: kezdet, amely folytatást kíván, nyitány, amely egymás felé közelíti a honvédelem szereplőit, hogy egyre jobban megismerhessék egymást és közös szolgálatuk természetét.

„Hídépítő projekt vagyunk”

„Hídépítő projekt vagyunk”

Fotó: Lambert Attila

 

Október 12. és 15. között megint fiatalok ezreit mozgatta meg az evangélikus, református és katolikus összefogással szervezett önkéntes akciósorozat. Darvas Márton főkoordinátorral beszélgettünk róla.
Fontos és szép kezdeményezés a 72 óra, de számomra gondot jelent a pontszerűsége, a kampányjellege. Van némi olyan íze, hogy „most egyszerre letudjuk az egész évi jó cselekedeteket”, és az is sajátos, hogy mint valami jó bulit adja el a rendezvényt, vagyis szórakozásnak állítja be a felebaráti segítségnyújtást. Értem, hogy fontos kedvet csinálni a fiataloknak, de milyen mélyebb megfontolások húzódnak meg amögött, hogy a 72 óra éppen ilyen karakterű lett?
– A 72 óra figyelemfelkeltő akciósorozat. És noha „csak” három napig tart, a központunk egész évben, a helyiek pedig fél éven át készülnek rá. Az önkéntesség értékére akarjuk irányítani vele a figyelmet. Arra, hogy az egyházainkban ez már eleve megvan – bár még mindig van mit fejlődni –, de ez szélesebb körben nem feltétlenül ismert. Ezzel az akciósorozattal láthatóbbá tesszük karitatív és szociális tevékenységeinket. Azért egyszer van egy évben, mert így erősebben hat a felhívás, több embert lehet vele mozgósítani. Ha mondjuk havonta rendeznénk meg, elaprózódnának az energiák.
A „kalandtúrás” jelleg, amelyre utal, valóban fontos ismertetőjegye, és nagy szükség is van rá, hogy izgalmas, menő dolog legyen a fiatalok szemében. Részben azért, mert nem vallásosakat is szeretnénk bevonni a programba, hogy megmutathassuk nekik, hogyan élünk egész évben. Például a keresztény kötődésű szociális intézményeket, amelyekben idősekkel, sérültekkel, haldoklókkal foglalkoznak. Meggyőződésem, hogy ilyesmikhez igazán csak a hit adhat erőt.
Fontos és jó ez a három nap azért is, mert más képet nyújt az önkéntességről, mint ami a többségben él róla. Legtöbbször ugyanis hamis mítoszok uralkodnak ez ügyben. Sokan hiszik az önkéntességet szinte teljesíthetetlen „mártíromságnak”, amihez ők kevesek. A 72 órával megtapasztalhatják, hogy ők is részesei lehetnek, és hogy ez felemelő érzés.
A résztvevők ajándék pólót kapnak, és ezáltal a „hírvivőinkké” válnak. A hét-nyolcezer fiatal révén több százezer embert tudunk megszólítani.
Hídépítő projekt vagyunk, különböző társadalmi rétegek egymáshoz közelítése az egyik fontos küldetésünk. Kimozdítjuk a résztvevőket a komfortzónájukból, idősek, árvák, betegek közé visszük el őket. Azt a felszabadító üzenetet közvetítjük számukra, hogy szükség van rájuk. Arra törekszünk, hogy megváltoztassuk a környezetükhöz való viszonyukat. Arra a padra, kerítésre, amit ők festettek le, egészen biztosan másképpen fognak tekinteni. Rájönnek, mennyi munkára van szükség ahhoz, hogy rend és tisztaság legyen körülöttünk.
A társadalom fiatalokkal kapcsolatos sztereotípiáin is változtatni akarunk. Rácáfolunk a sommás, meggondolatlan ítéletekre, amelyek a „mai fiatalokról” szólnak. Érdekes, hogy mennyire felgyorsult a különböző korosztályok elidegenedése: gyakran már négy-öt évvel idősebbek sem képesek megérteni az „előző generáció” problémáit.
Hogyan jut érvényre ebben a projektben az egyházi tartalom, a szolidaritás mint életprogram és az ökumené képviselete?
– Az ökumené talán leginkább a szervezés során. Ilyenkor gyakran ébredünk rá arra, hogy mennyire előítéletesen gondolkodunk más felekezetek képviselőiről. Gyógyító ereje van annak, amikor különböző hátterű, neveltetésű emberek együtt tesznek valami jót. A résztvevők szintjén pedig a legtágabb értelemben véve ökumenikus és missziós ez az akció, hiszen mindenkit közösségi élménnyel ajándékoz meg, aki bekapcsolódik.
A kommunikációnkban az ideális középutat keressük: fiatalos, jól értelmezhető üzeneteket fogalmazunk meg. Sem elkendőzni, sem túlhangsúlyozni nem akarjuk az egyházi tartalmakat. Jó szlogent keresünk – idén ez a Több vagy, ha adsz, és választunk egy hozzá illő bibliai idézetet, amely most az „Aki másokat felüdít, maga is felüdül” a Példabeszédek könyvéből. A nyitás és a zárás szokott „vallásosabb jellegű” lenni, a spirituális háttérre ott és a 72 óra hivatalos kiadványában hívjuk fel a figyelmet erősebben. A vallási közösségek részéről egyfajta szolid meghívás is ez – és helyi szinten gyakran valóban a közös munka jó élménye visz életet beléjük, ad nekik új lendületet.
Milyen szempontok alapján áll össze az elvégzendő feladatok listája? Hogyan fejezik ki ezek a rendezvény spirituális üzenetét?
– Nemcsak, sőt nem is elsősorban „nagyon egyházi” fel­adatok szerepelnek a listán, ha erre gondol. A nemzetközi irányelveket tekintjük mérvadónak. Ilyen a szolidaritás, a különböző társadalmi és életkori csoportok közelítése egymáshoz. A szervezőink a helyi közösségek igényeit veszik alapul, és legtöbbször önkormányzatok, óvodák, iskolák, szociális intézmények kéréseit teljesítik.
Úgy tapasztaltam, hogy a résztvevők számára mindig az a legfontosabb, hogy úgy érezhessék: valóban szükség volt rájuk, valódi igényt elégítettek ki a munkájukkal, és akikért tették, azok hálásak a szolgálatukért.
A mintegy nyolcezer fiatal ötven-százezer munkaórát dolgozik a három nap alatt, és ezzel gyakran amúgy több hónapos munkákat végez el „varázsütésre”. A feladatcsomagok sokszor egészen komplexek, tehát takarítás, kertrendezés, festés, faültetés egyaránt szerepelhet bennük. Fontos hangsúlyozni, hogy egészen más jellegű, embertől emberig szolgálatokat is lehet választani. Ilyen például a kirándulás sérült emberekkel vagy valamilyen műsor előadása időseknek.
Az elmúlt tíz év hogyan alakított a fiatalok hozzáállásán, szemléletén? Ön szerint változtatott az egyházakhoz és a vallásossághoz való viszonyukon?
– Indirekt missziónak és preevangelizációnak nevezzük, amit csinálunk. Bonyolult teológiai üzenetek átadása nem feladatunk. De az már önmagában nagy dolog, amikor az eleinte ódzkodó, sőt esetleg gyanakvó fiatalok kezdik azt mondogatni: „Te, ezek egész normálisak!” Megtapasztalják, hogy vallásos kortársaik milyen kedvesek egymással, és hogy milyen jókat lehet velük együtt nevetni. Ez mindennél nagyobb vonzerő lehet.
Mindig nagy hatással vannak rám a résztvevők visszajelzései. Tanulságos tanulmányozni a leggyakrabban előforduló szavakat. A hála érzése süt ki abból, amikor olyanokat írnak: „festhettem”, „segíthettünk”. Ajándékként élnek meg valamit, amiről korábban talán azt hitték, a kínos kötelesség kategóriájába tartozik. Az, hogy baráti körben segíthettek, maradandó élményükké válik.

1 / 16123...Utolsó