Embertárs

Szólj, Uram, még hallja a te szolgád!

Szólj, Uram, még hallja a te szolgád!

Adventi találkozásra vagyunk hivatalosak a kecskeméti plébánia nyugdíjasközösségébe. Régi karácsonyok emlékeiről, az egyedüllét keserűségéről, a család összetartó erejéről, egymás örömeiről és bánatairól beszélgetünk, s a lelkünkben lassanként megszületik a karácsony csodája.

Boldogan öregszenek – már első látásra megfogott ezekben az idős emberekben a vidámság, a derű. Aztán összeismerkedtünk, és megerősödött bennem, hogy az első benyomás nem volt véletlen. Olyan emberekkel találkoztam, akiknek naponta meg kell küzdeniük az öregedéssel együtt járó nehézségekkel, de meglátják az életükben a szépségeket, és azt sugározzák a környezetük felé, hogy áldott körülmények között telnek a napjaik. Mi a titkuk? Egy biztos, nagy segítségükre van ebben az a klub, amelyet 1995-ben Balai Margit hozott létre a közösségi összefogással épült plébánián.
Ez a találkozó is imával és énekkel indul. Szent
II. János Pál pápa gondolatai mindenkit elcsendesí­tenek, ráhangolnak az együttlétre. „Ments meg az irigységtől, elégedetlenségtől, nyugtalanságtól, a mindentudás látszatától és a mindent jobban tudás hazugságától, a közönytől, a házsártos, barátságtalan viselkedéstől, az örökös zsörtölődéstől, a rút önzéstől, a mindent elborító keserűségtől és a hiábavalóság nyomasztó érzésétől” – fogalmazódnak meg a kérések az imában. A lélek legmélyéről törnek fel ezek a szavak, hangot adva az öregedő ember félelmeinek, melyekkel naponta szembenéz, mert tudja, testi-szellemi erőinek hanyatlása ellenére is szerethetőnek kell maradnia.
Névsorolvasás következik. Aki nem tudott eljönni, az valóban hiányzik a többieknek; erre utal, hogy számba veszik, ki mit tud a távollevőről, ki fogja megkeresni, felhívni. „Egy telefonhívás számunkra nagy ajándék. Érezzük belőle, hogy idetartozunk” – mondja Salánki Katalin. Ezúttal éppen a klubvezető, Horváth Csilla maradt távol, egy műtét után lábadozik.
Először a miseszolgálatról egyeztetnek: megbeszélik, ki milyen verset olvas fel a jövő szerdai rorátén, ki mond tanúságtételt, és ki süt süteményt a szertartás utáni agapéra. A teremben harmincan ülnek, az asztalokon tea és sütemény. A jelenlévők többsége nő, és az idősebb nyugdíjaskorosztályhoz tartozik. Az átlagéletkor 79 év. Két kilencven fölötti asszony is tagja a klubnak. „A frissnyugdíjasok, különösen, ha él a férjük, és megengedhetik maguknak, inkább utazgatnak, vagy helytállnak nagymamaként” – magyarázza a 88 éves Moduna Sarolta, a klubalapító testvére, aki kezdettől fogva tagja a közösségnek. Két házaspár is jár az összejövetelekre, a többiek főként egyedül élő nők. A társaságnak mind­össze két-három férfi tagja van. Sokan az alapítás óta, azaz 25 esztendeje járnak már a klubba. Az évek és a közösen átélt élmények összekovácsolták őket, emellett ezer szállal kötődnek a plébániához is – mondja Sarolta. „Részt veszünk egymás örömeiben és szenvedéseiben. Ez segít, hogy megnyíljunk egymás előtt, és úgy beszéljünk az életünkről, ahogy másnak talán nem tudnánk. Az elkerülhetetlen nehézségek – az öregedés, a betegségek, a kiszolgáltatottság, a szeretteink elvesztése – mind közösen megélt próbatételek. Együtt sokkal könnyebb szembenézni velük, beszélni róluk. Hasonlóak a problémáink, ezért megértjük egymást, és tanácsokat is tudunk adni egymásnak, hogy könnyebb legyen elfogadni vagy elviselni, ami fáj” – erről mesél Csilla az első találkozásunkkor. Kati pedig úgy érzi, itt szeretik, és a kölcsönös segítségnyújtás biztonságot ad neki. Fontos számára, hogy az időskor nehézségeit megélve jó példákat lát maga előtt, és örül annak, hogy a mindennapok eseményeit is megbeszélheti a többiekkel.
Ma a plébánia káplánja, Kovács Ferenc osztja meg a nyugdíjasokkal adventváró gondolatait: „Mindannyian boldogságra vágyunk, és számos hiányt, nehézséget – betegséget, fájdalmat, veszteséget – élünk meg. Keressük az orvosságot. Tudnunk kell, hogy minket is küldhet Isten azokhoz, akik a megismerésére vágynak, és az életük értelmét kutatják. Akkor lehetünk mások számára orvossággá, ha megértő elfogadással tudunk közeledni a kereső emberhez, és nem feledkezünk meg arról, milyen életadó, ha a nehézségeken átsugárzik az öröm, a lelkesedés. Ne feledjük, a szép kor Isten ajándéka!”
Ferenc atya szavaira felnyíltak a szemek, mosoly jelent meg az arcokon. Így indult a beszélgetésünk a karácsonyról, arról, ki hogyan éli meg az ünnepet. Bánki Sándorné Magda szavaiból mély keserűség szólt: „A karácsonyt túl kell élni. Nekem nincs gyermekem, egyedül vagyok. Az emlékek segítenek, hogy csak annyira keseredjek el, amennyire muszáj.” Terbe Istvánné Edit 95 éves. Őt három gyermeke, unokái és dédunokái veszik körül karácsonykor. „Várom a karácsonyt. Az ünnepet számomra különlegessé teszi, hogy erre a napra összejönnek a világban szétszóródott családtagjaim. A készülődésemnek határt szab az erőm, de mindenkinek sütök egy-egy doboz süteményt. Minden évben azokat, amiket még a nagyanyámtól tanultam. És boldog vagyok az aprónép örömét látva.” Marozsiné Katalin is nagycsaládnak örülhet. Ők nem vásárolnak ajándékot, az időt és az energiát inkább az együttlétre fordítják. Tavaly kapott a családjától egy fényképet, amelyre minden unokája és gyermeke ráírta, hogy mit köszön neki. Horváth Judit járását rollátor segíti, de azért eljön a klubba, és a szentmisén is mindig ott van. „Édesanyám volt az utolsó hozzátartozóm, de őrangyalaim ma is vannak. Kész művészet egyedül élőként megtanulni, hogyan ünnepelje az ember a karácsonyt úgy, hogy ne fogja el a kétségbeesés. Jézus velem van. Beszélgetek vele, érzem a jelenlétét, így el tudom viselni a magányos karácsonyt is. De azért előfordul, hogy nagyon üresnek érzem a szobát. Szeretek kézműveskedni, egész decemberben ajándékokat készítek. És fontos nekem minden találkozás. Szeretetet adok és kapok – mondja Judit, aki gyönyörű makramékat készít. Fekete Klára is egyedül él. Jól tud sütni-főzni, és szereti megvendégelni a barátai, a rokonait, a rászoruló embertársait. Szentestére meghívta magához a közössége egyik tagját, karácsony első napjára egy megélhetési nehézségekkel küzdő egykori munkatársát, másnapra pedig egy egyedül maradt rokonát. Sarolta magában tölti a szentestét: a férje és a nővére meghalt, a lányai Kanadában, Ausztráliában. Ünneplését átszövik a hagyományos rítusok. A gyertya, a csillagszóró és a dalok révén megelevenednek előtte a régi karácsonyok emlékei, a szerettei lélekben ott vannak vele, és megszületik benne a karácsony csodája.
A közösséget összetartják a közös élményt jelentő programok. Előadások, beszélgetések, irodalmi estek, zarándoklatok és kirándulások teszik változatossá az életüket. Fontosak számukra a társasági együttlétek, a névnapi köszöntések, a kvízjátékok. Rendszerességre törekszenek, és arra, hogy a szervezésbe minél több klubtagot bevonjanak. A legkedvesebb időtöltéseik közé tartoznak az irodalmi délelőttök, melyekre mindenki elviszi magával egy-egy kedvenc olvasmányát, és verseket, novellákat, könyvismertetéseket hallgatnak meg. Az ünnepek körüli események, a hajnali misék előtti elmélkedések, az adventi, nagyböjti lelkiórák is nagyon sokat jelentenek a klubtagok számára.
Rendezvényeikhez igen nagy gonddal választják ki az előadókat és a témákat. Hazafelé az úton címmel a halál és a túlvilág kérdéskörével is foglalkoznak, ami mindannyiuk számára nehéz kihívást jelent. „Néha elmennek közülünk, és újak jönnek közénk” – mondja Katalin, és hozzáteszi, minden elhunyt társukat elkísérik az utolsó útján. „Virággal, mécsessel állunk sorfalat.”
A közösség életében kitüntetett helyet foglalnak el a beszélgetések. Csilla azt szorgalmazza, hogy ezeken az alkalmakon akkor is hallgassák meg a másikat, ha sokat beszél. Arra kéri a klubtagokat, hogy igyekezzenek szép dolgokról, jó hírekről beszélgetni. „Ne keseregjünk, ne panaszkodjunk. Keressük inkább azt, hogy mik az időskor kincsei, mi az, amit átadhatunk az utánunk jövőknek, miben mutathatunk nekik jó példát” – fogalmaz Csilla.
Beteg társaikat látogatják és imával kísérik az idősek. Szentmisét szerveznek a kórházban. „Egymás mellett állunk, így a fájdalmas kezelésektől való félelmet senkinek nem kell egyedül hordoznia” – tudjuk meg Katalintól.
A nyugdíjasok szívesen szolgálnak a plébánián. Sokféle tevékenységbe be tudja vonni őket Hatházi Róbert plébános: a takarításba, a perselypénz megszámolásába és sok egyébbe is. A szentmiséken a közösségek havonta váltják egymást a szolgálatban, így időről időre a nyugdíjasklub tagjai is felolvasnak, perselyeznek. Az aktivitást mind­annyian fontosnak tartják, szívesen vállalnak feladatokat, de mindig hozzáteszik: vállalom, ha erőm engedi. Hiszen az erő fogy, a haj megőszül, az arcot felszántják a ráncok, a látás gyengül, a hallás tompul, a hát meggörbül…
Ám lehet határozott belső szabályok szerint élni, és mindig törekedni a lelki békére, a nyugalomra. Istennel a szívünkben, a Szentlelket segítségül hívva lehet ezt igazán szépen csinálni – ez Csilla, Katalin és Sarolta üzenete. Így nyernek kedvet a munkához, amit még elvégezhetnek, erőt és békét a terhek hordozásához, és Szent II. János Pállal együtt kuncogva mondják: Szólj, Uram, még hallja a te szolgád!

Egymillió csillag a szegényekért

Egymillió csillag a szegényekért

 

 

Az ünnepi megnyitón részt vett Udvardy György veszprémi érsek; Écsy Gábor, a Katolikus Karitász országos igazgatója; Márfi Gyula nyugalmazott veszprémi érsek; Polgárdy Imre, a Veszprém Megyei Közgyűlés elnöke; Porga Gyula, Veszprém polgármestere, valamint Szijártó László, a Veszprémi Főegyházmegye karitászigazgatója.
Az ünnepség elején Szijártó László arra hívta fel a figyelmet, hogy az adventi időszak a szeretet és a család ünnepe is. Mindannyian törekszünk rá, hogy jobban odafigyeljünk a másikra, és igyekszünk segíteni, ahol csak tudunk. A rendezvénynek is ez volt a fő célja.
A helyi karitászvezető ezután jelképesen átadott egy ajándékcsomagot Écsy Gábornak, a szervezet országos igazgatójának. Ötven ilyen csomagot készítettek a veszprémi önkéntesek a kárpátaljai magyar gyerekeknek. Az ország számos pontjáról érkező hasonló adományokat, mintegy ötszáz csomagot a következő hetekben juttatják el a határon túli gyermekekhez.
„Mi mindannyian rászorulunk, hogy Isten lehajoljon hozzánk, és erőt öntsön a tagjainkba. Rászorulunk arra, hogy reményt, jövőt adjon nekünk – mondta köszöntőjében Udvardy György érsek. – Amikor az ünnepre készülünk, ugyanezt az isteni gesztust szeretnénk megjeleníteni közösségeinkben. Nem gondoljuk, hogy egy ilyen készülődés során minden nehézséget meg tudunk oldani, de azt igen, hogy egy-egy segítség fölébreszti a reményt abban, aki kapja, és amikor a remény újraéled valakinek az életében, akkor kinyílik előtte az emberi méltóság, a kapcsolat, az élet lehetősége. Mi ezt szeretnénk adni!”
Écsy Gábor bemutatta az 1998-ban indult, Egymillió csillag a sze-
gényekért elnevezésű szolidaritási prog­ramot, amelynek célja valamennyi országban közös: az összetartozás szellemének, az emberi szolidaritás érzésének erősítése. Figyelemfelhívás, hogy forduljunk a társadalom peremére szorultak felé.
„Magyarországon a szolidaritás egymillió csillaga 2008. december
7-én ragyogott fel először. Egy héten keresztül nap mint nap arra figyelmeztet, hogy vannak nálunk sokkal szegényebb emberek, akiknek napi megélhetési gondjaik vannak. Figyeljünk rájuk, segítsünk rajtuk!
A Tárjátok ki a szíveteket adventi segélyprogram-sorozat keretében zajló jótékonysági akcióban idén a Katolikus Karitász tizenkét egyházmegyei szervezete vesz részt. Így december 1. és 8. között az ország több mint háromszáz településén lobbannak fel a szeretet lángját szimbolizáló mécsesek. A szolidaritás fényei felgyúlnak többek között az Esztergom-Budapesti, a Kalocsa-Kecskeméti, az Egri és a Veszprémi Főegyházmegye, valamint a Győri, a Székesfehérvári, a Szeged-Csanádi, a Pécsi, a Kaposvári, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye területén található különböző falvakban és városokban.
A gyertyákért felajánlott adományokat a karitász a hátrányos helyzetűek téli megsegítésére fordítja. Ételosztások, élelmiszercsomagok, kályhák és tűzifa nyújt majd valódi segítséget családok százainak.”
Az ünnepség után Udvardy György érsek szentmisét mutatott be a Szent Mihály-bazilikában, Écsy Gábor országos karitászigazgatóval, Szijártó László főegyházmegyei karitászigazgatóval és Nagy Károly apát plébánossal.
A szolidaritási hét december 8-án Pápán zárult.
A Katolikus Karitász adventi segélyprogramjaiba több módon is be lehet kapcsolódni:
A 1356-os adományvonalon hívásonként 500 forinttal támogathatják a munkát. Csekkes befizetéssel, banki átutalással bármilyen összeggel hozzájárulhatnak a karácsonyi segélyprogramokhoz és az évközi munkához is. Az egyházmegyei karitászközpontokon és a meghirdetett gyűjtőpontokon keresztül egy-egy helyi program támogatásába is bekapcsolódhatnak tárgyi vagy pénzadományukkal.

Forrás és fotó: Veszprémi Főegyházmegye

Hivatása fölébreszteni a hit és tudás iránti vágyat

Hivatása fölébreszteni a hit és tudás iránti vágyat

Fotó: Merényi Zita

 

E sorok írójának is megadatott, hogy egykor Jelenits tanár úr óráit hallgathatta a budapesti Piarista Gimnáziumban. Nem dicsőség, de arra is volt példa, hogy a tudós pap tanárt sikeresen felbosszantotta, pedig az komoly teljesítményt jelentett. Mentségül csak annyit, hogy egy fiatalember sokszor meggondolatlan, és nem mindig fedezi fel azonnal a pillanat megismételhetetlen fontosságát. Aki piarista diák volt, és tanította Jelenits tanár úr, az tudhatja: óra közben nem szavakkal fegyelmezett. A padsorok között járva magyarázott, tanított, nevelt. Ha valakivel gondja akadt, mert nem figyelt, akkor odasétált az illető mellé, megmarkolta a haját (akkoriban divat volt a hosszú haj), és a tincseket az ujjai között tartva felfelé húzta. Elég volt ennyi figyelmeztetés. Legtöbbször. Nálam nem. Hittanórán nem volt tankönyvünk, ezért a füzetbe írtuk a diktált tananyagot. Én viszont a lapok közé tettem az aznap vásárolt filmfelvevő kamera leírását, s nagy buzgalommal azt lapozgattam. Jelenits tanár úr figyelmeztetésképpen először csak a hajamba túrt, de nem értettem a szóból. Folytattam az olvasást, remélve, hogy másodszor nem veszi észre. Észrevette. Ezután finoman szólva is emelt hangon küldött ki az osztályból. Azóta sem kértem tőle elnézést, pedig akár az érettségi banketten is megtehettem volna.
Persze számtalan más emlék is köt hozzá. Például a reggeli, tanítás előtti imádságok. Pedig valljuk meg, egy kamaszodó fiatal nem feltétlenül megy korábban iskolába azért, hogy a kápolnában fakultatív imádságon vegyen részt. Az iskolából ezt mégis sokan megtettük. Jelenits tanár úr minden reggel várt bennünket. Imádkoztunk, s pár gondolatot, rövidke elmélkedést meghallgatva indultunk neki a napnak. Feledhetetlen emlék marad ez, ahogyan az általa tartott lelkigyakorlatok is. Persze a lelkiélet mellett a test edzésében is segített. Generációk idézhetnék fel emlékeik egész sorát kirándulásokról, jó hangulatú biciklitúrákról, evezésekről, vitorlázásokról, megannyi kalandról, amelyek főszereplője Jelenits István volt.
A gyémántmise elején Strom­­­mer Pál, a Magyar Piarista Diákszövetség elnöke mondott beszédet. Rámutatott: egy-egy ünnep alkalmas arra, hogy a hol gubancos, hol szépen szőtt életünk szövetéből kiragadjunk néhány részletet, s rájöjjünk, hogy ezek is egy fonattá alakíthatók. Bizonyára így van ez azokkal is, akik összegyűltek az ünnepre. Sokan vannak, akik hálát adnak a Teremtőnek, hogy a papi és a tanári pályára hívta Jelenits Istvánt, aki 1959. november 29-ei, közvetlenül advent előtti szentelése óta hittel és tudással készíti fel a rábízottakat arra, hogy az égi otthonban mindannyian találkozzanak majd a Megtestesülővel.
Jelenits István a szentbeszédében nem az evangéliumi részt magyarázta, hanem saját életének fontosabb állomásait elevenítette föl, szavaival még­is ugyanúgy tanított, nevelt, figyelmeztetett, mintha homíliát mondana. Szólt a szüleiről, mesélt az édesapjáról, aki Kecskemétre járt középiskolába a piaristákhoz, s ott, a városban ismerte meg a későbbi feleségét is. Mesélt az Erdély visszacsatolását követő nagyváradi évekről is, amikor a premontreiek iskolájába járt. Édesapja tisztviselőként dolgozott, ezért a háború alatt a közeledő front miatt a minisztériuma az egész családot Budapestre rendelte. Teherautón, néhány kisebb csomaggal érkeztek meg a fővárosba, ahol új életet kellett kezdeniük.
Édesapját katonának vitték, a háború után jó ideig semmit sem tudtak róla. Csak 1946 nyarán térhetett haza az amerikai fogságból. Az egykori tisztviselőt B-listázták, a család nehéz anyagi helyzetbe került. A piaristákhoz járó Jelenits István osztályfőnöke észrevette ezt, és segíteni akart. Egy nem túl jól tanuló, tehetősebb osztálytárs szüleinél beajánlotta őt egyfajta házi tanítónak. Jelenits atya ekkor jött rá arra, hogy tanítani, a szépet, az értéket másoknak felmutatni mekkora örömöt jelent számára. Így érett meg benne az elhatározás, hogy a papságot és az oktatást összekötve piarista szerzetesnek jelentkezik.
Az iskolák államosítása még gimnáziumi tanulóként érte. A rend két iskolájában azonban folytatódhatott az oktatás, bár a diktatúra csak korlátozott számú piarista szerzetes működését engedélyezte. Amikor jelentkezett a rendbe, az elöljárók tanácsára civilként kezdte meg egyetemi tanulmányait. Közben teológiát tanult, doktori címet is szerzett. Végül 1955-ben léphetett be a piarista rendbe, ahol 1959-ben örökfogadalmat tett. Fiatal, kezdő tanárként a szocializmus ellenséges légkörében foglalkozott a fiatalokkal a rend kecskeméti, majd budapesti gimnáziumában. Hittant, illetve magyar nyelvet és irodalmat tanított. Titokban a cserkészet szeretetét is megpróbálta továbbadni az ifjúságnak. Kirándultak, bicikliztek, hajókat építettek, és vízitúrákra indultak. Egyéni utakat keresett a nehezebben kezelhető diákokhoz, melyek – mint mondta – sokszor különös mélységeket nyitottak meg e kapcsolatokban, és sok segítséget jelentettek azoknak, akiket megpróbált a szárnyai alá venni.
Amikor a pesti gimnázium tanára lett, bibliai tárgyakat tanított a rend Kalazantinum hittudományi főiskoláján, majd a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán is. Mint mondta, izgalmas szellemi feladat volt ez, hiszen a Biblia egyszerre teológia és irodalom. A diktatúra idején évtizedeken keresztül igyekezett megszerettetni a gyerekekkel az irodalmat, az olvasást. Arra törekedett, hogy gyarapítsa műveltségüket, és elvezesse őket a szellemi életre. Az elnyomatás idején segítette őket abban, hogy megismerjék a világ rejtett kincseit, és felkészüljenek az életre, a küzdelemre.
1985-től tíz esztendőn át a piarista rend magyarországi tartományfőnöke volt. A rendszerváltás után oktatott a gödi és váci piarista iskolában, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán is. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán az esztétika tanszék tanára, majd vezetője is volt.
A szentmise homíliáját Jelenits atya e szavakkal zárta: „Elmúltak fölöttem a tanítás és az alkotás évei. Visszahúzódtam Duna-parti rendházunkba, hogy nyugdíjasként azokkal az emberekkel találkozzam, akik életemben tanítványaim, barátaim, társaim voltak. Gondolatban olyanokkal is találkozom, akik előttem jártak, és lassan elköltöztek a másik világba, ahova bennünket is várnak. Fölszentelésem óta hatvan év telt el, melyek áldásaiért most hálát adok az Úristennek. De kérem is, hogy maradjon meg az áldása azon, amit elkezdett velünk, általunk, és vezesse azt tovább olyan utakra, melyeket már nem mi gondolunk ki, s melyekből mégis a jövő reménye sarjad. Kérem az Úristent arra is, hogy életem hátralévő idejét tegye áldottá, készítsen föl rá, hogy elbúcsúzzam azoktól, akiket itt hagyok, s tudjak igaz szívvel, fiatalsággal készülni a vele való találkozásra.”

 

A lelkünk üdve a tét

A lelkünk üdve a tét

Fotó: Merényi Zita

 

Juhász-Laczik Albin OSB, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója és az általa vezetett pannonhalmi gyermekvédelmi program Justitia Regnorum Fundamentum díjat kapott, amelyet december 9-én adtak át a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának Szent II. János Pál pápa termében.

A Justitia Regnorum Fundamentum ombudsmani díjat 2007-ben alapították. Idén Juhász-Laczik Albin OSB és a pannonhalmi gyermekvédelmi program, Farkas István, a Magyar Természetvédők Szövetségének társelnöke, valamint az Országos Nemzetiségi Önkormányzatok Szövetsége Egyesület kapta a kitüntetést. A díjátadón többek között jelen volt Kuminetz Géza, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora és Hortobágyi Cirill OSB pannonhalmi főapát.
Az emberi jogok világnapja előtt egy nappal megtartott díjátadón Kozma Ákos, az alapvető jogok biztosa elmondta: Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, amelyet 1948. december 10-én fogadott el az ENSZ Közgyűlése, Szent II. János Pál pápa is méltatta.
Az alapjogi biztos Ferenc pápa 2015-ben New Yorkban, az ENSZ székházában elhangzott beszédéből is idézett egy, Domitius Ulpianus II–III. századi római jogtudóstól származó mondást és néhány ahhoz kapcsolódó pápai gondolatot: „»Iustitia est constans et perpetua voluntas ius suum cuique tribuendi« (Az igazságosság arra irányuló állandó és örökös akarat, hogy mindenki megkapja az őt megillető jogot). (…) Azoknak, akik kormányoznak, minden tőlük telhetőt meg kell tenniük annak érdekében, hogy mindenki rendelkezzen az anyagi
és szellemi létminimummal, hogy méltóságuk hatékonyan megvalósuljon, családot alapíthassanak és tarthassanak fenn, amely mindenféle társadalmi fejlődés alapsejtje. Ennek a feltétlenül szükségesnek anyagi téren három neve van: ház, munka és föld; szellemi téren pedig egy neve: szellemi szabadság, amely magában foglalja a vallásszabadságot, az oktatáshoz való jogot és a többi polgárjogot.”
Kozma Ákos leszögezte, az ombudsmani intézmény feladata az alapjogok védelme és a kapcsolattartás azokkal a szervezetekkel, amelyek ezen a téren tevékenykednek. Akik a Justitia Reg­no­rum Fundamentum díjban részesülnek, kiemelkedően sokat tettek az alapvető jogokért, különösen a gyermekek, a veszélyeztetett társadalmi csoportok, a nemzetiségek jogaiért, illetve a környezetvédelemért.
Az alapjogi biztos elsőként Juhász-Laczik Albinnak, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatójának adta át a díjat, elismerve a pannonhalmi gyermekvédelmi programban végzett munkáját. A laudá­ció­ban elhangzott: a díj a programot vezető igazgatónak „és az egész bencés közösségnek szól”. Albin atya 2007 óta tanít Pannonhalmán. 2011 és 2018 között a gimnázium igazgatóhelyettese volt, tavaly óta pedig igazgató, valamint a bencés gimnázium gregorián kórusának vezetője.
Kozma Ákos a méltatásban hangsúlyozta: a jelenleg Juhász-Laczik Albin OSB vezetése alatt működő oktatási intézmény alapvető, biztos értékrendet ad a diákoknak. A pannonhalmi gyermekvédelmi program modellértékű a tanintézmények számára, követendő példa az iskolai bántalmazások megelőzése, számának csökkentése és az ilyen esetek kivizsgálásának módszertana szempontjából.
– Meggyőződésem, hogy a Justitia Regnorum Fundamentum díj kitüntetettjei olyan személyek, akik a béke nagykövetei – fogalmazott az alapjogi biztos.
Juhász-Laczik Albin OSB a díjátadón elmondta, „létezik az intézményi ősbűn, a korrupt »kultúra«, amelyben először talán mindenki csak cinkos, aztán hamar bűnsegéd lesz, és innét már nincs olyan messze az elkövető.
A diszfunkcionális iskola világát tömören foglalja össze a következő ószövetségi kijelentés: »Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod« (Ter 3,15). Ezek a bibliai képek jól jellemzik azokat az emberek közötti kapcsolatokat, amelyek az ilyen intézményekben kialakulnak. Az igazgató uralkodik a tanárokon, azok meg ellen­állnak. A tanárok uralkodnak a diákokon, és azok ugyanúgy ellenállnak, s még valami szörnyűbb is történik: megtanulják, hogy az erősebbnek általában szét kell tipornia a gyengébbet, a gyengébbek meg ilyenkor jobb híján összefoghatnak a leggyengébb ellen.
Olyan iskolában, olyan társadalomban szeretnék élni, ahol nem alá-fölé rendeltségi viszonyban, hanem egymás mellett vagyunk, ahol senkinek sem kell félnie attól, hogy valaki eltiporja vagy megmarja – mondta a Pannonhalmi Bencés Gimnázium igazgatója. – Az 1500 éves bencés regula is arról szól, hogy létezhet olyen közösség, ahol »a legfiatalabb testvér véleménye is számít«, mert lehet, hogy Isten épp rajta keresztül szól. Szent Benedek azt írja a Regulában: az igazi vezető naponta számot vet azzal, hogy a lelki üdve a tét, a lelki üdve függ attól, hogy zsarnokoskodik-e az alárendeltekkel. Nem azért, mert Isten bosszút állna, hanem mert zsarnokként, ha félnek tőle, soha nem lesz boldog.”
Juhász-Laczik Albin OSB hangsúlyozta, a hierarchia funkciója az Egyházban is a közösség boldogulásának biztosítása, és hálás, hogy vannak világi szakemberek, akik segítenek a bencéseknek megmaradni ebben a szellemiségben. – Hálás vagyok, hogy ez az evangéliumi hagyomány manapság ilyen erős visszhangra talál a gyermekvédelem és a szervezetfejlesztés, az egészséges intézményi kultúra kialakításának területén, és hálás vagyok az egész pannonhalmi közösségnek is. Hiszem, hogy a Justitia Reg­no­rum Fundamentum díj remény, biztatás és erő mindazoknak, akik úgy tekintenek a gyermekvédelemre, hogy anél­kül nem létezhet egészséges iskolaszervezeti kultúra – mondta a díjazott.

 

Adventi lelkigyakorlat a frankfurti magyaroknak

Adventi lelkigyakorlat a frankfurti magyaroknak

Székely János szombathelyi megyéspüspök lelkigyakorlatot tartott a Frankfurtban élő magyar katolikusoknak. A november 29-étől december 1-jéig tartó esemény mottójául a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus jelmondatát választotta: „Minden forrásom belőled fakad.”

A püspök a pénteki nyitó szentmisében úgy fogalmazott, nagyon fontos, hogy szakítsunk időt az elcsöndesedésre, tudjunk megállni a nagy rohanásban és Istenre figyelni, hiszen ő a forrásunk, belőle kell táplálkoznunk.
A püspök rávilágított arra, milyen lényeges, hogy ragaszkodjunk keresztény gyökereinkhez, melyekről a nyugati ember sajnos megfeledkezett. Életünk célja nem lehet a termelés; maradandóak csak a szeretet kincsei lehetnek. Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni – hangsúlyozta.
Vizsgáljuk meg az életünket abból a szempontból, hogy mennyire van benne rend, harmónia. Van-e célja? Székely János XVI. Benedek pápa szavait idézte, miszerint az emberi lét lényege a Teremtővel való kapcsolat. Szent II. János Pál pápa a lelkünkre kötötte, hogy ne hagyjuk Istent elveszni a világunkból, mert ha ez bekövetkezik, akkor elvész az ember is – emlékeztette a jelenlévőket a püspök.
A lelkigyakorlat második napján a házasságról és a családról szóltak az elmélkedések. A házasság mindig egy nagy igennel kezdődik, melyet a mindennapok sok kicsi igenjével kell megerősíteni – fogalmazott Székely János. – Ebben a feladatban azonban nem vagyunk egyedül, hanem „ketten hármasban” (Gyökös­sy Endre). Isten szeretete a mélypontokon is átsegít minket, ha nyitott szívvel ráhagyatkozunk, és kérjük a segítségét.
A délután első felében a gyerekeké volt a főszerep, gyermekórát tartottak. A püspök egy kis történeten keresztül felhívta a figyelmüket arra, hogy a szívünk egy olyan kis ajtó, amelynek csak belül van kilincse. Hiába kopogtat rajta Jézus, csak akkor tud bejönni, ha mi magunk nyitunk neki ajtót.
A napot Szállást keres a Szent Család imával és szentmisével zárták.
A harmadik napon a mainzi közösséget látogatta meg Székely János püspök, majd a lelkigyakorlat Frankfurtban szentmisével zárult.
A három nap alatt lehetőség nyílt a gyónásra, a beszélgetésre, az elcsöndesedésre. A hétvégét Wetzstein József klaretinus szerzetes is segítette, aki a gyónók és a lelkibeszélgetést igénylő hívek rendelkezésére állt.

Forrás: Szent Erzsébet Magyar Katolikus Egyházközség, Frankfurt

Ingyenes meddőségi szűrőprogram indul

Ingyenes meddőségi szűrőprogram indul

Fotó: Pexels.com

 

A szűrőprogram szervezői az MTI-hez eljuttatott közleményükben azt írták, hogy a legfrissebb kutatások szerint minden hetedik nemzőképes korú magyar házaspár meddő. A meddőség mögött fele-fele arányban állnak a nők és a férfiak egészségügyi problémái, ám a férfiak ezzel csak elvétve vannak tisztában.
Az Egyházi Kórházak Egyesülése megbízásából, a Merck Kft. támogatásával készült kutatásból az derül ki, hogy bár a meddőség a XXI. század egyik jelentős társadalmi kihívása, a magyar fiatalok 82 százaléka nem gondolja, hogy egészségügyi akadályai lehetnek a családalapításnak. A megkérdezettek 78 százaléka nem tartja fontosnak az esetleges kezelhető meddőség megállapítására szolgáló szűrővizsgálatokat. A kutatás szerint a gyermekvállalással sikertelenül próbálkozó párok több mint harmada, 36 százaléka számára ismeretlen marad a meddőség oka.
Feladatának tekinti az Egyházi Kórházak Egyesülése, hogy támogassa a magyar családokat a sikeres családalapításban, elsősorban a megfelelő időben és alapossággal elvégzett szűrésekkel, hiszen az időben fölismert, kezelhető egészségügyi problémák megoldásával családok ezrei kaphatják vissza az esélyt a gyermekvállalásra.
A Betegápoló Irgalmasrend Budai Irgal­mas­rendi Kórházában a Keresztény Anyasági Központ projektnek köszönhetően másfél éve a Magyarországon elérhető legmodernebb technológiával végeznek andrológiai szűréseket. A program a Merck Kft. támogatásával most szélesebb kör számára is elérhetővé válik: száz magyar férfi végeztetheti el ingyen a gyermekvállalását támogató vizsgálatokat, szűréseket. A vizsgálatok során megállapított egészségügyi problémák kezelésére, gyógyítására a páciensek igénybe vehetik a kórházi háttér kínálta lehetőségeket.

Forrás: MTI

A világ elől rejtett életek

A világ elől rejtett életek

Fotó: Merényi Zita

 

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat tavaly nyár óta működteti Gödön a Gondviselés Házát a korábbi, állami kezelésű Topház helyén. Azóta elkezdődött az úgynevezett kitagolási folyamat – a kifejezés a nagy létszámú, bentlakásos intézmények gondozottjainak kisebb lakóotthonokba vagy lakásba helyezését jelenti. A lakók tizenkét főt befogadó házakba költöznek; azt szeretnék, hogy ezek igazi otthonukká legyenek. November közepén megnéztük, hogyan is készülnek a beköltözésre.
Családi házba vezet az utunk, ahol néhány fiú az avart gereblyézi, a lányok bent palacsintát sütnek, készülnek a fogadásunkra. Jó ide megérkezni, mindenki mosolyog, örömmel végzi a munkáját. Újságírókkal jövünk, hogy megnézzük az első házat, de inkább olyan, mintha egy születésnapi ünnepség előkészületeire érkeznénk: tanúi lehetünk annak, hogy készülődik… az újjászületés. A világ elől eddig rejtett életek, a maguk hatalmas gazdagságával néhány hónap múlva kikerülhetnek a felszínre, részei lehetnek egy város, egy lakónegyed életének. Nagyon sok feladatot ad ez mindenkinek, aki részt vesz a folyamatban; biztosan számos kudarc is szegélyezi az utat, mégis inkább azt érzem, micsoda lehetőség ez a ház lakóinak, a környezetüknek, a városnak. Kicsit sajnálom, hogy nem itt élek, szívesen lennék része ennek a kalandnak.
Tünde, Szandi, Tibi és Roli bent a házban beszélgetnek velünk: nagyon boldogok, bizalommal, nyitottan várják az új életet. Tündi az egyetlen közülük, aki élt már intézményen kívül, a többiek gyerekkoruk óta zárt intézményekben nevelkedtek. Ő arra készül, hogy majd bevásárol, főz erre a nagy családra, gondoskodik a többiekről. Főzött már spagettiszószt, és sütni is szeretne megtanulni, karácsonyra egy szakácskönyvnek örülne. De nem csak ő, hanem a beköltözés előtt mindenki lelkesen jár a tanfolyamra, amit a Máltai Szeretetszolgálat szakemberei szeptember óta tartanak számukra, hogy felkészítsék őket az úgynevezett támogatott lakhatásra: megmutatják nekik, hogyan kell kezelni a pénzt, rendben tartani a házat, utazni a városban; csupa olyan készséget tanulnak, amit a legtöbben szinte észrevétlenül sajátítottunk el még gyerekkorunkban.
A volt Topházban kétszáz súlyosan, halmozottan fogyatékos fiatal és felnőtt él, közülük az elsőként kiköltözők azok, akik a legkönnyebben tudnak alkalmazkodni az új helyzethez. Giflo Péter szakmai vezető elmondja, hogy összesen tizennégy házuk lesz, 160 ember költözik majd ki. Eddig öt házat vásároltak meg. Reményeik szerint az elsőbe, amit látunk, a jövő év első negyedében költözhetnek, felkészítés után.
A ház vezetője, Lívia már harminc éve dolgozik az intézményben, nagy reményekkel néz a változások elé. Összeszokott csapat költözik be a házba, évek óta egy csoportban élnek, most pedig együtt csinosítgatják leendő otthonukat, örömmel ismerkednek szobáikkal. A ház még nincs kész, egy hatfős család lakott benne, nagyon jó állapotban van, szép is, de most tizenkét ember számára kell alkalmassá tenni és akadálymentesíteni.
A leendő lakók nagyon várják, de bizonytalanok is, hogyan tudnak majd itt élni. Morva Emília, a segélyszervezet közép-magyarországi régióvezetője azt is elmondja, hogy a hozzátartozók – mármint ahol vannak hozzátartozók, hiszen azt is megtudjuk, hogy az itt lakók nyolcvan százalékának nincs élő kapcsolata a családjával – először ijedten fogadták a hírt, hogy szeretteik kisebb házakba költöznek, ahol önállóbb életet élhetnek. Ha belegondolunk, ez sem furcsa, hiszen az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit megszokott, és fél a változástól, az ő esetükben pedig még több ok van az aggodalomra. Mára a félelmek nagy része eloszlott, de bizonyára újabb és újabb kérdések vetődnek föl, amikor valóban elkezdődik a közös élet a kis lakóközösségben.
A munkatársak álma, hogy a ház majd a sérültek igazi otthona lesz. Egy otthon, ahol reggel fölkelnek, összekészülődnek, elrakodnak, elindulnak a munkába – a Gondviselés Házának nagy, központi intézményébe; reményeik szerint lesznek majd más munkahelyek is –, délután pedig hazajönnek, pihennek, vacsorát főznek, tévéznek, beszélgetnek. „Nem mi mondjuk meg előre, hogy mitől lesz ez otthonos hely. A házszabályt együtt kell meghatározni” – mondják a munkatársak. A szobájuk falának színét, a dekorációt is maguk választják meg a lakók.
Hatalmas lehetőségek rejlenek minden emberben, ebben nagyon bíznak a segélyszervezet felelősei. A kitagolás nem helyi jellegzetesség, 2014 óra zajlik a folyamat az országban, azóta 660 fogyatékossággal élő költözött ki támogatott lakhatással, és a tapasztalat szerint az önállósággal hihetetlen mértékben fejlődtek a képességeik. Már most kézzelfogható a változás; az egyik fiú példáját hozzák fel, akit a nagy intézményben mindenben kiszolgáltak, mert az egyszerűbb volt, itt pedig éppen az imént szolgálta föl a palacsintát a vendégeknek. És azt mondogatja: „Jól érzem magam, jól vagyok.”
A munkatársak elmondják, a támogatott lakhatás éppen ezt nyújtja: abban segíti az embert, amivel megtanulhat önállóbb lenni. Mindenkinek annyi és csak annyi segítséget adnak, amire szüksége van. Sikerült a fejlesztő foglalkoztatást engedélyezni. Aki pedig dolgozik, fizetést kap érte. A foglalkoztatás és az adókártya nagyon fontos mérföldkő abban, hogyan tekintünk azokra az emberekre, akiknek támogatásra van szükségük: nem pusztán jótékonykodás kedvezményezettjei, hanem önálló személyek, akiknek jogai vannak.
A legközelebbi foglalkozáson cukrászdába mennek, mindenki nagyon izgatott, hogy milyen süteményt vesz majd a zsebpénzéből, amit erre az alkalomra kap. Szandi boldog, mert még soha nem volt a kezében pénz, most pedig maga veheti meg a sütijét. Mennyi mindent kell megtanulni! Kiderül, hogy zsebpénzük eddig is volt, és a szükséges dolgokat megkapták belőle. Szilvásy Zsuzsa, a Gondviselés Házának vezetője elmondja, hogy mindannyian gondnokság alatt vannak, ezután is így lesz, a gondnok osztja be a pénzüket, zsebpénzt kapnak csak. A zsebpénz témája át is vezet egy másik fontos témához, hogy miből tartják fenn a megnövekedett költségekkel járó intézményt. Több kis házba több gondozóra van szükség, a házaknak van rezsiköltségük… A lakók hozzájárulást fizetnek a lakhatásért, de ez nyilvánvalóan nem fedezi a költségeket, az állami kvótával együtt sem.
Amikor 2018. július 1-jén a Máltai Szeretetszolgálat megkapta a feladatot, hogy az akkori Topházat – egy 216 lakónak otthont adó intézményt – vegyék át, és 2020-ig történjen meg a lakók kitagolása, akkor erre 1,96 milliárd forintot nevesítettek. Azóta nyilvánvalóvá vált, hogy ez a pénz nem lesz elég, ráadásul a központi intézmény átalakítása is nagyon sok erőforrást igényel. És a 2020-ra megjelölt határidő sem tartható, hiszen 160 emberről van szó, és mindenkink meg kell találni a leginkább megfelelő lakókörnyezetet. Vannak, akik mozgásukban erősen korlátozottak, vannak ágyban fekvő betegek, nekik a támogatott lakhatásban is speciális gondoskodásra lesz szükségük.
A jelenlegi helyzetben a gyerekek nem költözhetnek ki lakóotthonokba, a gyermekvédelmi törvény egyelőre nem teszi lehetővé a támogatott lakhatást, mert amikor a jogszabály megszületett, még nem létezett ez a forma. A segélyszervezet gödi programja felelőseinek lelkesedését látva nem kétséges, hogy számukra is kialakul majd a lehetőségekhez képest legjobb megoldás. Megtudjuk, hogy egy élénk, örökmozgó kisfiút, akivel áprilisban találkoztunk a nagy intézményben, már nevelőszülők gondoznak.
A másik négy ház lakóinak kiválasztása folyamatban van, nagyon sok szempontot kell figyelembe venni: alkalmazkodniuk kell egymáshoz, be kell illeszkedniük a társadalom szövetébe, az ideköltözők, illetve a dolgozók sem lehetnek túl messze a központi intézménytől… Föl kell készíteni a szomszédokat, a lakókörnyezetet is az elfogadásra, ez hosszú és komoly munka. Változást hoz a lakóközösség életébe, hogy a fogyatékossággal élő emberek köztük járnak az utcán, a közlekedési eszközökön. A segélyszervezet felelősei reálisan látják a helyzetet: 48 gondozott a nagy intézményben marad, akiknek a viselkedése túlságosan megnehezítené a közösségi befogadást. Egyébként pedig ott is sok változás történt az átvétel óta: sokkal világosabbak lettek a gondozási folyamatok, az egészségügyi protokollok, a rehabilitációs munka. A munkaerőhiány azonban ma is nagy probléma, sok új munkatársra van szükség.
Szandinak, Tündinek, Tibinek, Rolinak és a többieknek, mind a tizenkét leendő lakónak önismeretet is tanítottak a felkészítés során. Egyszer például fát kellett rajzolniuk, és azon elhelyezni magukat. Tündi elárulja, az alsó szintre rajzolta magát: „hogy mindenki elférjen a fán, én nem akarok magas szintre kerülni”. Tanulhatnánk tőle.

Egyházzenei életünk lett szegényebb

Egyházzenei életünk lett szegényebb

Krzyzewsky Sándor zenei tanulmányait előbb Szeghő Sándor, a Budai Dalárda karnagya irányította, majd Pécsi Sebestyéntől tanult zeneelméletet, orgonát, zongorát. Huszon­egy évesen már a rákospalotai főplébánia kántor-karnagya volt, emellett végezte el a Zeneakadémia középiskolai énektanár és karvezetőképző tanszakát 1957 és 1962 között. Szalay Lajos orgonaművész halála után (1966) a Zeneakadémia közelében lévő terézvárosi templom plébánosától kapott megbízást az ottani zenei együttes vezetésére. Az énekkarral minden vasárnap szolgáltak. „Megszámlálhatatlan motettát, misét, kantáta- és oratóriumrészletet tartottunk repertoáron. Halottak napja közeledtével zenekarral és neves szólistákkal mindig előadtuk Mozart Requiemjét” – mondta egy interjúban. Igényesen és nagyon koncentráltan dolgozott. Jelmondata ez volt: „Kevés emberből sokat kihozni.”
Közben a budapesti központi kántortanfolyamon nyaranta zongorát és harmóniumot oktatott. 1985-től nyugdíjazásáig főállású énektanárként dolgozott. Tanított Őrmezőn, a Kerényi György Ének-zene Tagozatos Általános Iskolában, a zsámbéki tanítóképzőben és az Állami Balettintézetben.
Legjobban mégis a megszentelt falak között szeretett dolgozni: élete végén a külső-ferencvárosi Szent Kereszt-templomban működött. Orgonált a szentmiséken, az esküvőkön, gyakorolta az egyházi zene gyöngyszemeit az énekesekkel. Mindig arra törekedett, hogy biztos énekléssel és orgonajátékkal vezesse a hívek énekes imáit. Külön élmény volt, amikor a szertartást néhány perces szenvedélyes improvizációval zárta le. A körmeneteket, esküvőket, temetéseket magas fokú zenei megformálás jellemezte.
Közel hét évtizedes egyházzenei és tanári munkássága jutalmaként vegye fel őt a Mindenható az örök boldogság honába.

A régi kórustagok